A kapuban állt, karjait szerette volna összefonni, és távolságtartón szegni fel fejét, e helyett mosolyt erőltetett arcára, és kezeit lazán teste mellé engedte. Barátságtalanul fürkészte a szolgákat és inasokat, amint elvezetik fivérei lovait, és hosszasan nézte el Godwint, meg Blackwint, amint bevárják egymást, cinkos pillantásokat váltanak – vagy tán csak ő képzelte bele a szövetséget kettejük szemkontaktusába..? -, mintha előre megbeszélték volna a találkozót.
Godwin, az alacsony, kövérkés, szőke herceg, ki sütnivalónak híján volt, s Blackwin, a hozzá küllemben inkább hasonlatos, fekete hajú, zord tekintetű diktátor megálltak előtte a lépcső legfelső fokán.
- Üdvözöllek titeket. - szólalt meg, a hangja mély volt és kellemes, amolyan megnyugtató, mégis óvva intő.. Godwin szélesen elmosolyodott, karjait kitárta, és szorosan magához ölelte őt.
- Bátyám!
Megveregette Godwin hátát, a kicsiny melegség, melyet az imént érzett újra feléledt benne. Godwin végtére is szeretni való bolond volt. Testvére válla felett látta Blackwin acélszürke szemeit, és látta a leplezett undort a fátylon át.
- Blackwin. - biccentett hűvösen, miután elengedte Godwint. - Gyertek, kérlek kövessetek.
Fél kézzel, könnyedén lökte be a bal, meglehetősen nehéz kovácsoltvas kapuszárnyat. Hangtalanul engedelmeskedett neki. Beléptek, az előtérben már várakozott a komornyik, az alacsony, szemüveges emberke mélyen meghajolt előttük.
- Ifjabbik Godwin Van Tine, és Blackwin Van Tine hercegek.
Godwin kedélyesen visszaköszönt, Blackwin ellenben feszengve nézett körül. A lépcső a bejárattal szemben ívelt felfelé, vörös szőnyeg pihent régi fokain, puhán, és hívogatóan. Két felé ágazott az emeleten, a bal irány a déli toronyba vezetett, míg a jobb az északiba – az öreg király betegágyához. -Atyánk merre van? - dörmögte, és félszegen Gladwinra sandított.
- Odafent. - felelte kurtán, aztán jóval nyájasabban hozzátette. - Mielőtt elvezetlek titeket hozzá, szeretném ha tudnátok..
- Elég, Gladwin, most semmi szükség a süketelésre, lehet, hogy a pórnép, meg a csőcselék vevők rá és istenükként imádnak téged, de én azért jöttem, hogy lássam apámat! - dörrent rá Blackwin, s Gladwin arca egy pillanat alatt sötétült el, szemei dühösen villantak meg, akár Poszeidon villámai a hullámzó tenger felett.
- Nekem ne parancsolgass. Főleg a saját házamban ne. - csendesen felelt, elfojtotta a heves indulatot, ennek következtében olyan félelmetes susogást keltett a hangja, hogy Blackwin két lépést hátrált. - Apánk a halálán van.
A beálló csend mély szakadékot szántott közéjük. Egyre gondoltak most mindhárman, egy és ugyanazon dolog járatta meg agykerekeiket, és mégis, mindhárman másként éltek meg egy és ugyanazon dolgot.
Godwin félt. Egész lényéből sütött a rettegés, az aggodalom, arcára úgy ültek ki az érzelmek, mint holmi kirakati bábuk a szabászatnál, a Kék szalamandra utca sarkán. Blackwin szeme élénken csillogott, máris terveit kezte szőni, alattomos pókhálóként..
Gladwin alig észrevehetően megcsóválta a fejét – túl jó emberismerő volt, és túl könnyedén olvasott fivérei lelkében.
- Menjünk. De csak csendesen.
Elindult a lépcsőn, és közben hátra sem pillantott. A lépcső feletti, hatalmas ablak elhúzatlan függönye nem állta a fény útját, valódi árban úszott a hall, aranyos megvilágítás kísérte fentig lépteiket.
Csigalépcsővé kanyarodott a keskeny folyosó, így egymás nyomában caplattak felfelé. Atyjuk ajtaja előtt Gladwin megállt, jelzésképp íves, érzéki ajkaihoz érintette mutatóujját.
Gyengéden lenyomta a kilincset.
Abban a szobában álltak ők hárman, gyászos csendben, melyben először láttak napvilágot. Abban a szobában álltak, ahol édesanyjuk lelte nemes halálát, ahol minden kezdetét vette.
Abban a baldachinos ágyban, könnyű, halványviola fátylak mögött feküdt most édesapjuk, minden lélegzetvételért keservesen megküzdött, tüdeje sípolt, ahogyan hörögve fújta ki a levegőt.
Lassan közelebb léptek az ágyhoz, a redőnyök lehúzva pihentek helyükön, a szobában áporodott szag terjengett, veríték, s tán a halál elődjének illata fészkelte magát orrukba.
- Apám.. - suttogta Gladwin, Van Tine kinyitotta a szemét. Az ugyanolyan mélykék, átható pillantású függő volt, mint fiáé. - Itt vagyunk. Mindhárman.
- Fiaim.. - hörgött, és krihált, majd hangja kitisztult. - Hát eljöttetek.
- Persze, hogy eljöttünk, atyám. - hajtott fejet Godwin, kezeit összekulcsolta maga előtt.
- Köszönöm.. Köszönöm, hogy itt vagytok.. Gladwin, neked meg.. köszönöm, hogy.. idehívtad őket.. - akadozva beszélt, nehezére esett nyitva tartania a szemeit, úgy tűnt perceken belül ismét elalszik. - Mindjárt.. kinyögöm, amit szeretnék. Aztán nyugodtan meghalhatok.
- Apám, ne mondjon ilyet! - rémüldözött Godwin, arca kipirult, s Gladwin erre ellenállhatatlan késztetést érzett rá.. hogy megérintse, hogy a vállára tegye a kezét, hogy támaszt nyújtson neki. Mégsem mozdult. Mereven bámulta Blackwint, ki összepréselt ajkakkal, szótlanul figyelte apjukat.
- Rövidre fogom.. mert.. mert.. - köhögni kezdett, mélyről, és kínosan. Gladwin az éjjeli komódról leemelte a pohár vizet, mely készenlétben állt ott, és óvatosan az apja felé nyújtotta. - Nem, fiam, köszönöm, nem. Meg fogok halni, a tüdőm lassan elkorhadt belülről.. Öreg vagyok. Fiaim.. elsőként, hozzád szólnék, Blackwin, már meg ne haragudj rám.
- Apám, rád nem haragudhatok meg, akkor sem, ha indulatom úgy kívánja. A szívemnek el kell csitítania a haragomat. - mondta, ahogyan azt illendőnek találta. Gladwin elismerő pillantást küldött felé. Rosszul lett ettől az álszentségtől, gyomra dühösen felkavarodott, ujjaiba ismeretlen, haragos erő költözött, de veszteg maradt.
- Blackwin, fiam. Hallgass rám, szeretném ha teljesítenéd ezt a kívánságomat, a halálom után is. Légy jó. Nyisd ki a hágó kapuit, ereszd szabadon azokat a szerencsétleneket – és soha többé ne okozz kellemetlenséget a fivéreidnek, és a népüknek.
Blackwin könnyedén bólintott.
- Úgy lesz, apám, ahogyan kívánod.
Gladwin hallani vélte a Godwin szívéről legördülő kősziklát. Magában gúnyosan felhorkant.
Bolond vagy, öcsém.. bolond. Ne gondold, ne is merd azt képzelni, hogy ezzel most minden megoldásra lelt!
- Godwin, nemes szívű, bolondos fiam. - Godwin felemelte a fejét. A szeme könnyezett. - Jó a lelked, tán a legszebb hármótoké közül, de.. Kérlek, hallgass mindig az öreg Wimarc Prymre. Ő tudja, mi a helyénvaló. Megígéred apádnak?
- Ígérem, apám. - bólogatott hevesen, mosolyogva, egyszerre könnyezve.
Gladwin torkában parányi gombóc képződött, s most fojtogatóvá kezdett dagadni. Őt bámulták, a két testvére, Godwin csodálattal nézte, míg Blackwin töméntelen undorral. Az apja.. az apja szeméből kihalt a remény, a halál karmai megkörnyékezték megvénült lényét, de ahogyan legkedvesebb fiára vándorolt gyengécske tekintete, valami furcsa, földöntúli erő csillant meg benne. - Gladwin.. - lehelte szeretetteljesen, remegő kezét, melyen a bőr holmi viseletes pergamenként gyűrődött, kinyújtotta. Gladwin gyengéden megfogta a tapasztalt kezeket. Gerincén végigfutott a hideg. - Gladwin, te királyok gyöngye. Mentsd meg őket.. Mentsd meg ezt a vidéket, minden rajtad múlik. Te .. én vagy. A koronám a tiéd, csak a tiéd. - susogta, szemei fátyolosodtak lassan, ahogyan az erő kiszállt belőle. - TI KETTEN!
A hangja százszorosára erősödve, mennydörgésként hasította ketté a nehéz csendet. Mindkét testvér hátrahőkölt, Gladwin csak fogta, fogta a kezét, mely annyit tanította őt, s oly szeretettel ajándékozta meg mint semmi más.. és úgy érezte, hogy apja az ő erejéből táplálkozik, már csak az ő ereje tartja életben. Az is fogyatkozóban volt azonban, térdei remegtek, hátán hideg verejték csorgott végig.
- NE MERJETEK ELLENSZEGÜLNI NEKI, MEGÉRTETTÉTEK? KÉPTELENEK VOLNÁTOK IGAZI BÉKÉT TEREMTENI, IGAZI.. ORSZÁGOT.. VISELJÉTEK MAGATOKAT CSENDBEN. LEGYEN BÉKESSÉG. Legyen.. békesség..
Békesség.. békesség..
A szó visszhangja elhalt a szobában, az öreg Van Tine szemei üvegesen meredtek előre. Gladwin lélegzete elakadt, az apja holt teteme egyenest az ő szemeibe nézett.
Abban a szobában álltak, ahol minden elkezdődött. Ahol minden véget ért. Új világ volt születőben, tudták ezt jól, mind a hárman. A végzetükbe volt belevésve ennek a világnak, ennek az agóniával teli, vérfoltos, szédült világnak a képe, mely egyre erősödött.

4.

Apám szemei alatt akkora táskák húzódtak, hogy akár a piacon intézhettünk volna vele hatalmas bevásárlásokat. Mégis olyan türelemmel, frissességgel magyarázott nekem, hogy az ámulatra méltó volt. Esett az eső, már két napja szakadatlanul, keskeny vaspárkányainkon puskagolyókként dobolt szüntelenül, az ablakokon meg fakopáncsként.
- Azt hittem csak zápor lesz.. - húztam el a számat, s Adamra gondoltam. Már két napja nem találkoztunk. A kis százszorszépek most egy hatalmas könyv lapjai közt pihentek összepréselve.
- Sheyla, figyelsz rám, lányom? - hajolt elém, az ormótlan, fából kifaragott asztal előtt ültünk, mellettünk az óriás polcon több ezer oldalas kódexek sorakoztak. Némelyiket a király ajándékozta apámnak, míg másokat magának vásárolt a Cytheriából érkező kereskedőktől. A kereskedők azonban egy ideje már nem jöttek errefelé – hallottam afféle rémhíreket, miszerint odavesztek mind, a veszedelmes hegyek közé. Megszorultak a hágón egy sziklaomlás végett; vagy valami ilyesmit mesélt nekem a vén mesemondó tegnap reggel a piactéren.
- Persze, apám. - bólogattam szórakozottan, de nem is tudtam igazán, miről van szó. - Iszom a szavaid.
- Akkor mit mondtam? - vonta fel szemöldökét, aztán haragosan rázta a fejét. - Ha nem tanulsz meg számolni, úgy értem tisztességesen számolni, akkor aztán esélyed sem lesz arra, hogy hivatalnok legyél. Mondd, egész életedben házi cselédként akarsz szolgálni?
- Nem. Kérlek folytasd. - szomorúan gondoltam sorsomra, mert bár az én időmben a nők sorsa a szülés, s férjük, na meg a háztartás kiszolgálása volt – minden tekintetben. Az apám ellenben befolyásos ember volt, s befolyása egyre nőtt a jó Godwin révén. Azt mondta ha szorgalmasan tanulok tisztes munkába helyez engem.
És apám folytatta. Jóval nehezebben ment ez a -féle tanulás, mint az olvasás, így halovány örömet éreztem, mikor anyám lépett a kicsiny szobába.
- Nem akarlak zavarni benneteket, de kedvesem, leveled érkezett.
- Nekem? - pillantott fel apám, megpödörte a bajszát, majd újra kérdezett. - Hát kitől?
- A királyodtól. Még itt a futár..
Apám szótlanul pattant fel mellőlem, de én sem voltam rest, kíváncsian osontam az ajtóig, füleim hegyeztem, ahogyan csak tőlem tellett.
- ..és ez igaz? - kérdezte apám, hangjában nem kevés meglepetés, és még annál is több gyanakvás meresztgette villás nyelvét a szerencsétlen hírnökre.
- Igaz, amennyire én tudom, uram. - bólintgatott serényen.
- Szóval temetés lesz. - hümmögött magában, állát dörzsölgette, merőn gondolkodott, már amennyire megállapíthattam az ajtórésen át. Anyám csendesen állt mellette, ő, mint ahogyan eddig sem, nem ütötte orrát az ilyen dolgokba. Talán jobban is tette...
- Igen. Az egész családja hivatalos rá.
Apám arca elé emelte a meghívót, a feltört pecsét vörösen izzott fel. Hosszasan nézte el a cikornyás betűket – nem Godwin írása volt, ezt megállapította fennhangon is.
- Egyedül megyek. - határozott végül. - Vidd meg a hírt a királyodnak, Gladwinnak, hogy Wimarc Prym mélységes részvétét küldi, s holnap estére ott lesz Cytheriában!
- Igen. - bólintott, azzal sarkon fordult és sietős léptekkel távozott. Apám ekkor jóságos tekintettel nézett rám, egyenesen rám, és nekem már elfordulni sem volt időm. Alsó ajkamba haraptam.
- Sheyla, kérlek gyere ide! - szólt erélyesen, és én leszegett fejjel megindultam. Megálltam előtte, még mindig nem mertem ránézni. Kezét emelte, és azt hittem arcul üt, már felkészültem az égető fájdalomra, ám ekkor állam alá nyúlt, és mosolyogva megemelte az arcomat. - Elég nagy vagy már ahhoz, hogy megértsd, mi folyik itt. Az öreg Van Tine, a nagy király, meghalt – végelgyengülésben. Oda kell most mennem, Godwin mellett a helyem.
- Értem, apám. - feleltem okosan csillogó szemekkel, melyben igencsak kedvét lelte.
- Apád.. - mondta fellengzősen. - Ha apád ügyesen forgatja a lapjait, akkor most sok mindent kaparinthat meg, pénzeket, tisztségeket.. Még az is lehet, hogy cselédeink lesznek, vagy új házunk.
- Én szeretek itt lakni. - mosolyogtam rá, de ő csak nevetett.
- Terveim vannak. - körbehordozta rajtunk parázsló tekinteté. - Most útnak indulok, majd ha visszatértem a temetésről, mindenről beszámolok. - nevetve látott készülődéshez. Aggasztott a viselkedése.