1.

A temetés feketén hirdetett napja rájuk mosolygott kacéran, és Wimarc magában visszamosolygott a napsugarakra. Innen-onnan zokogás hangzott, mások némán gyászoltak. Wimarc ráérősen, persze leszegett fejjel és háta mögött összekulcsolt kezekkel járt köztük.
Közben egyre nézte az arcokat, volt ott kerek, meg szögletes, de egyikben sem ismert a képen látott, göndör fürtös, szőke fiúra. Gladwin helye még üresen állt, s szíve nagyot dobbant, mikor mellette a fény egy szőke gomolyagon csillant meg.
Gyorsan összeszedte magát, a gyönge, reggeli füvet taposva hangtalanul mögé settenkedett. Megkocogtatta a vállát, a nagy, buta szemek meglepetten pislogtak rá a keskeny és csontos váll felett.
- Jó napot – köszönt - , már amennyire nevezhető ez a nap jónak. - tette hozzá búsan.
- Jobbat. - bólogatott a fiú, bár arcáról Wimarc nem olvasott le különösebben nagy fájdalmakat. - Bocsánat de..
- Wimarc Prym, és még nem ismerjük egymást. - kezet nyújtott, a fiú kézfogása nem volt túl erős és nem is határozott. Képtelen volt elfojtani széles mosolyát. Pontosan egy ilyen balekra volt szüksége, egy félnótásra, egy bolondra – s eme gondolatmenetét tovább fűszerezve arra a következtetésre jutott, hogy akár Godwinhoz is adhatná a lányát.
- Pepin Schwein. Winék unokatestvére vagyok. - mutatkozott be, és Wimarc csaknem rávágta, hogy ó, nagyon is jól tudja ő azt.
- Ha nem lenne ellenére, akkor beszédem lenne önnel. Jaj, nem kell megijedni, csupa jó dolog. - kacsintott a fiú riadt arcát látván. Amaz tétován pillantott körül – apám úgy sejtette, hogy Gladwint keresi ürügyként, de a fekete hajú férfi nem mutatkozott. Kelletlenül bólintott. - Egy kicsit arrább. - bökött Wimarc fejével a terebélyes lombú, zöldellő almafa felé, megindultak hát.
A fa árnyéka hűsítő volt, és védte bőrüket a korai, erős sugaraktól.
- A tárgyra térnék. - mondta kedvesen, de határozottan. - Úgy hallottam drága, hőn szeretett királyomtól, Godwintól, hogy uraságodnak tisztes feleség kellene!
- Jaj ne is mondja! - szörnyülködött a fiú, és fájdalmas arccal nézett körül. - Már mindenhol erről beszélnek. Huszonhárom esztendős vagyok lassan és nincs bebiztosítva a vagyonom. A rokonságból lenne a legtisztesebb választani, de már minden lehetséges bakfis elígérkezett a múlt tavasszal. Lenne ugyan a Faye-ék lánya, de az meg túl fiatal és..
- Egy szót se többet. - mosolygott rá Wimarc. - Tudja, én nem vagyok a maga rokona, de azt is biztosan állíthatom önnek, hogy nem egy útszéli fogadóból jöttem ide. Godwin jobb kezeként tartanak számon, én vagyok a tanácsosa. Ha odahaza, Araceliben döntés születik, annak alapja az én eszemen nyugszik.
- És?
- És, van egy tizennyolc éves lányom. Gyönyörű, okos, és nevelhető. - ó, ha ott lettem volna, bizonyosan hétrét görnyedek a nevetéstől; persze csak mígnem tudatosul bennem, hogy apám felajánlott engem egy férfinak.. Aki nem Adam. Hah! Még hogy én nevelhető!
- Igazán? - Pepin szeme mohón felcsillant.
- Igazán. - bólintott sugárzó arccal. - Az esküvőt tarthatnánk itt is, Cytheriában. - ravaszkodott. - Araceli szép ugyan, szép.. de nem titkolt szándékom, hogy egyetlen lányom világot is lásson, ne csak otthon üljön, most, míg fiatal.
Meg aztán.. - tette hozzá magában, eltorzuló arccal. - Van egy sanda sejtésem, mi szerint nem puszta szorgalmasságból ajánlkozik folyton bevásárlásra a piacon..
- Mesés! Mi több, csodás! Esküdhetünk akár holnap is! - Pepin akár egy kisgyerek, lelkesen szökdécselt. Szerencséje balul ütött ki. Vállán vasmarok szorult össze, egész testében remegett, mikor meghallotta legidősebb kuzinja hangját.
- Mire ez a jó kedv, uram-öcsém? - Gladwin halkan beszélt, szinte suttogott, és Pepin testében a félelem úgy áradt szét, akár a füst a levegőben.
- Se..semmi. - dadogott szerencsétlenül. Wimarc pléh orcát öltött.
A temetés kezdetét vette.

Godwin maréknyi földet szórt apja tetemére, és el is fordította fejét nyomban. A lába remegett, Wimarc már várta a pillanatot. Elkapta a karját, és támogatón átkarolta jó ura vállát.
- Hogy érzi magát? - érdeklődött.
- Nem látszik? - dünnyögte, s látszódott rajta, menten elájul. Szeme karikás volt, gyomra émelygett, feje majd' széthasadt az előző este elfogyasztott tetemes bormennyiség után.
- De. Node nekem lenne egy ötletem. - tért rá kertelés nélkül, szeme sarkából a sírgödröt körbeálló, zokogó népeket figyelte, figyelme megakadt Gladwinon, aki most őket bámulta mereven. Küldött felé egy bús pillantást, mintegy megtévesztésképp.
- Ó, Wimarc, ha megint arról a dologról akarsz beszélni, ami Blackwinnel történt, már most mondom, fogd be a szád! Nem érdekel, engem már nem érdekel semmi...
Wimarc csendben maradt, de ennek ellentmondván szorgosan terelte arrébb, minél arrébb királyát. A tágas kert eme részétől, hol emberöltőkre visszamenőleg nyugodtak a Van Tineok, s hol most rokonok, közeli barátok siratták a fő fejedelmet. Már csaknem a várfalnál jártak, túl a hallótávolságon, bár még alakjaik tökéletesen kivehetőek voltak a sugárzó nap fényében.. Az mintha dacolni akarna a mélységes gyásszal, úgy ragyogott rájuk üdítő vidámságával.
- Fenség, nem lehet ezt a dolgot halogatni értse meg! Beszéltem a kedves unokaöccsével, Pepinnel.
- Minek? - rúgott arrébb egy kavicsot búsan.
- Feleség kell neki. És azt gondolom, az én csodás lányom méltó felesége lenne. - mosolyodott el.
- Sheena?
- Sheyla.
- Igen – igen. Hogyan? Minek akarja hozzá adni? Pepin olyan bolond gyerek..! - nevetett fel megfelejtkezve gyászáról.
- Az. - hagyta rá. - De ne feledje mi is az elsődleges célunk?
Godwin a fejét fogta. Atyám úgy sejtette, most tódulhatnak kótyagos fejébe a múlt éj eseményei.
- Mik a terveid, Wimarc..? Úgy érzem valami.. félelmeteset forgatsz abban a ravasz koponyádban. - a szőke férfi szemében némi félelem csillant, s vele együtt kíváncsiság is.
- Hagyja fenséged Blackwint. Nem származna abból semmi jó. Ismeri Blackwin úrfi természetét, még a végén ellenünk fordulna, vagy nem tartaná a szavát – ki tudja. Figyeljen rám jól.
- Még nem ígértem semmit Blackwinnek. - sóhajtott fel megnyugodva. - Ha jól emlékszem..
- Biztosan jól emlékszik, ha másként lenne, úgy Blackwin nem volna ilyen feszült.
- Hiszek neked, bízom a szavadban. - dőlt a hideg kőfalnak. - Mondd hát, mi a terved?
- Esküvő. Hatalmas lakodalom Cytheriában. És a násznép, aki tőlünk kíséri a mennyecskét.. - Wimarc szája torz, ördögi vigyorra húzódott. - ..egytől egyig beöltözött, fegyveres katona.
- Ah! -kapott szívéhez Godwin.
- Minek a nyílt hadviselés? Az csak zavargást szül, és nem is nyugszik erős lábakon – Blackwinben nem bízom! - és ha bennünket ér támadás rengeteg pénzbe kerül majd korrigálni a hibát.. Hát fúrjuk meg őket, akár a szú a fát, belülről, alattomban!
- Teremtőm.. - suttogta maga elé, Wimarc szenvedélyesen folytatta.
- Lesz egy titkos jelszó, mire mind fegyvert ragadnak és támadnak. Ketten meg zsákot húznak Gladwin fejére, és elviszik őt, el, ki egészen az erdőbe. Ott aztán megölik és elföldelik, tizenkét láb mélyre. - szeme vadul csillogott, Godwin levegőért kapkodott.
Az öreg Van Tine teste csak úgy forgolódott a sírban..
- Ez.. ez..
- Zseniális? Eget rengető? - nevetett Wimarc.
- ..Nem, nem ölhetjük meg Gladwint. Nem! - sípoló hangja messze szállt, de oly messze azért nem, hogy Gladwin füléig hatoljon.
A tanácsod döbbenten állt helyén.
- Mi? Miért nem?
- Mert a testvérem..
- De uram..
- Nem, hallgass, nem! Ebbe én nem megyek bele. - konokul elfordította a fejét, és Wimarc keze ökölbe szorult. A terve, a mesterien ördögi terve..! És ez a fafejű így semmibe veszi!
- Hát jól van. - dörgölte meg a szakállát. - Van más ötletem is.. Ami ily furfangos, de kevéssé.. barbár.
Godwin megadón intett, hogy folytassa.