Apám arcán cseppnyi meglepettséget sem láttam, sőt, mintha egyenesen mintha számított volna a reakciómra. Fájdalmas szemekkel meredtem rá.
- Most meg mi bajod? - vonta fel a szemöldökét, túlságosan is magasra.. - A korod béli lányoknál természetes, hogy..
Levegőért kapkodtam, s hol anyámra, hol rá néztem. Anyám a földet bámulta egyre.
- Most.. - dadogtam. - Most.. kell egy kis..
- Menj csak. Gondolkodj. - bólintott megértőn apám, és továbbra is kegyetlenül mosolygott. A szívem majd' megszakadt.
Még csak köszönetet sem tudtam mondani, a szavak, gondolatok csúfondárosan kibabráltak velem. Nyögtem és sírtam, de beszélni.. azt nem.
- De ne maradj ki túl későig! - szólt utánam, mikor már az ajtóban toporogtam. - Ma még össze kell pakolnod a holmidat!
- Miért? - leheltem, és ujjaim megpróbálták összeroppantani a nehéz és kemény rézkilincset.
- Mert az esküvő Cytheriában lesz, kis buta! - nevetett. - És talán jó lenne ha előtte még megismerkednétek egymással. Jóra való gyerek ez a Pepin, majd meglátod...
Kirontottam a házból. Egy darabig futottam, majd a patak tövében, úgy, ahogyan a ponyvák hősnői ha szívfájdalmukat nem viseli tovább törékeny testük, kieresztettem a hangom. Akkorát ordítottam, hogy a madarak felröppentek a fákról, tán még a halak is összerezzentek hangom panaszos erejétől.
Alkonyodott. Lila fényeket láttam meg rózsaszínűeket, de ezek nem a szerelem zászlajaiként úsztak az égen. Búcsúfellegek gyűltek fölém, és akkor..
Akkor lihegésre lettem figyelmes. Lassan és fájdalmasan emeltem fel a fejem, a könnyfátyoltól nem is láttam egészen..
- Adam.. - rebegtem, de már abban sem voltam biztos, hogy ő fut felém. Mégis Ő volt az.
- Sheyla! Rohant, ahogyan csak tudott, lábai már a hídon dobogtak, végül mellém rogyott. Kissé felemelt, de nem állított fel teljesen, szaporán szedte a levegőt, látszott, hogy átfutotta a fél várost..
Egymással szemben térdeltünk, fél karjával a vállamat ölelte, másik kezében egy feltört pecsétű pergament szorított.
Leszegtem a fejem.
- Hát tudod..?
Felzokogtam.
- Ne, ne sírj.. - ajkával az arcomhoz hajolt, gyengéden felitatta a könnyeim, ennek hatására még hevesebben zokogtam.
- Mi az, már szét is küldték az esküvői meghívókat? - kérdeztem keserűen, s hogy rá ne kelljen néznem azokra a szerelmes, barna szemekre, mélyen vállgödrébe temettem nedves arcomat.
Adam zavartnak tűnt, fülemben rezgett édes hangja.
- Mi..? Nem.. Behívó. A seregbe.
Véget nem érő mozdulat volt az, mellyel elhúzódtam tőle, s végre.. végre ránéztem.
- A seregbe..? Hát mégiscsak háború van készülőben... - az ajkam remegett, immár az övé is.
- Miféle esküvői meghívó..?
A keze lehanyatlott rólam, hajába kapott a szél, a rózsaszín sötétlilába, s lassan egészen szürke felhőkbe torzult. Kezdtük végre felfogni, mivel állunk szemben.. Kezdtük megérteni, noha szívem szerint elmenekültem volna előle.
További kérdés és felelet nélkül kaptam ki kezéből a papírost, csakhogy aztán mintha tüzes vasra markolnék – el is dobjam magamtól. Lerítt egy elegáns, ámde alattomos bukfencet a levegőben, és írott oldalával felfelé, puhán feküdt el a fűben.
- Sheyla.. - suttogta, de én csak a fejemet ráztam.
- Ez.. - böktem lábaim elé iszonyodva a levélre, melyen ott díszelgett a királyi pecsét is.. de az írás.. - Az apám írása.
Adam lehunyta a szemét, mélyeket lélegzett.
- Hiszen ő a jobb keze, és kevesen tudnak írni, ki más is írhatta volna Godwin helyett? - derűt és nyugalmat erőltetett a hangjára, a csillagok az égre szöktek, a könnyeim elapadtak. Ismét a fejemet ráztam.
- Tudja, tudja.. A franc! - a hajamba markoltam, nagy csomóban hullott ki ujjaim nyomán.
- Nem jelenti azt, nézd.. Más is kapott, csak épp' nem verik nagy dobra. Valami titkolt támadást terveznek, vagy mi.. Holnap van jelenésünk az udvarban, ott tájékoztatnak. Ez csak a behívó..
- Tudja. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Semmi sem véletlen.
- Kincsem..
- Férjhez akar adni. - mondtam. Csendesen zúgott fel a szél fülem mellett, talán csak én hallottam.. Adam is hallhatta volna, és ha együtt hallgatjuk tán szép dalként éljük meg, majd csókban forrunk össze.. De Adam csak állt, leeresztett, ernyedt karokkal, és fájdalmas szemekkel.
- Mit mondhatnék.. - suttogta elhalón. - Ez.. várható..
- Csak azt ne mondd, hogy várható volt. - feleltem higgadt kínnal. - Ezt ne mondd!
- Oké. Meg sem szólalok.
Hallgattunk hát. Kisvártatva törte meg a csendet, mikor én már rég kifogytam az épkézláb mondanivalóból.
- Kihez mész..?
- Nem megyek! - vágtam rá hevesen.
Kesernyés mosoly ült ki csinos arcára, mire sírásra fakadtam – aznap már sokadszorra.
- Akkor kihez visznek, ha így jobban tetszik kegyednek!
- Valami Van Tine rokon.. unokatestvér.. nem tudom, nem is érdekel, Adam én téged szeretlek!
Két kezemmel mellkasának támaszkodtam, ajkához hajoltam egy csókért, de nem ölelt vissza, sőt, meg sem érintett – azonban el sem húzódott. Sötét volt, sötét a szemeink mélyén, sötét a lelkünkben és sötét az este is.. A folyó árnyékokban fürdött, és én bele akartam fojtani a szerelmem, a bánatom, az életem..
Adam hátrálni kezdett, melynek következtében majdnem orra buktam.
- Ne.. ne menj el! - kaptam utána, de megfordult, és otthagyni készült..
- Nem állhatok a boldogságod útjába. - felelte szárazon, és éreztem azon a kifejezéstelen hangon, hogy kétszerte jobban fájt ezt így kimondania, mint az arcomba üvöltenie. Nem hagyhattam, hogy elfojtsa bánatát..!
Utána eredtem, durván rántottam magam felé, erőszakos csókot erőltettem puha, érzékei ajkára.
- Azzal állod útját, ha magamra hagysz! - kiáltottam.
- A seregbe kell mennem. Téged meg férjhez adnak..
- Szökjünk meg! - mosolyodtam el, könnyes-ragyogó szemekkel.
- Mi..?
- Mondom! Szöktess meg!
- Sheyla.. - megpróbálta lefejteni magáról ölelő karomat, de ehhez már neki sem volt elég ereje. Szorosan magához ölelt, szorosabban, mint valaha.. S úgy csókolt szájon, mint még sohasem.. mint még sohasem.
Nem is sejthettük, hogy valaki.. történetesen ez a valaki az apám, Wimarc volt .. az ablakból bámul minket, és ha nem is teljesen jól, de nagyjából azért mosolyogva nyugtázza búcsúnkat.
- Te tényleg feladnád a jólétet miattam? - két tenyerébe fogta az arcom, lehelete forró volt, perzselt és egyszerre gerjesztett bennem vágyakat. Furcsa melegség kélt útra hasamban, s ment egyenesen.. te jó ég..! Valami baj történt velem, annyi bizonyos.
- Hiszen már feladtam.. - simítottam ki két kósza tincset gyönyörű szeméből.
- Nem. - mondta komolyan. - A szerelmünk igazi próbája most következik..
- Én kiállom a próbát.
- Megszöknél velem? Törvényen kívülivé válnál velem együtt..?
- Miért ne? Itt úgysem lehetek boldog.. Főleg ha háború lesz!
Ó, én kis tudatlan, én kis buta.. naiv fejjel azt képzeltem, hogy majd Delores ellen vonul a mi városunk, és itt nem lehet nyugodalmam. Nem is sejtettem még, hogy ahová kerülök, az a pokolnál is rosszabb hely lesz – és mi igazi nyugalmat jelentene számomra, az nem más, mint Cytheria felső krémjének szálláshelye, gondtalan körforgása.. Semmitmondó vacsorái, üres, és hamis mosolyai egy soha nem szeretett férj oldalán.
- Azt mondom szökjünk! - helyeselt végül.
- Még az igen kimondása előtt! - lelkendeztem. Most, rögvest!
- Lassan a testtel, kérlek..! Holnap meg kell jelenjek az úr előtt, hogy ne keltsek feltűnést. De aztán utánad megyek Cytheriába..
- És hogyan találkozunk, vagy honnan tudjam, hogy tényleg jöttél.. és..
Adam a számra tette mutatóujját.
- Figyelj. - suttogta gyorsan. - Mivel nem jártál még ott, nem ismerheted a járást.. Ezért kérlek, maradj nyugodtan és várd meg, míg én kereslek. Várj rám!
- Adam..! - Adam futni kezdett, kiáltásának visszhangjai a szívembe égtek.
- Várj rám..!
- Várni fogok.. - súgtam a sötétnek, és akkor és ott magányosabbnak éreztem magam, mint eddigi életem során bármikor. De hajj, tudtam is én még akkor, mi az igaz magány!