Aznap éjjel az ablakban ültem, hol fel alá mászkáltam, hol csendesen zokogtam rejtekemben. Az ég derültebb és szebb volt, mint valaha, dacolva ellensúlyozta sajgó szívem fénytelen bánatát.
A reggelem sínylette leginkább virrasztásomat. Hajnalban sikerült elszundítanom, az álmokkal úsztam a semmiben, érzéketlenül, öntudatlanul..
Hangos kopogás rázott fel. Fél szemem kinyitottam, másik a karomhoz préselődött, ugyanis térdeltem, fejem alkarjaimon pihent az ágyon.
- Sheyla, ébredj! A kocsi előállt! - apám derültsége eszembe juttatott mindent, amit el kívántam feledni. Felnyögtem a zsibbadtságtól és az agyamba tóduló képek halmazának keserves valóságától..
Felálltam, percekig mozdulatlan maradtam. Az este odakészített ruhám kihűlten vágyta, hogy végre átvehesse testem melegét.. Jaj, csak a szívem, csak a szívem ne hűlt volna ki fokozatosan!
A reggelihez nem nyúltam, és akkor először anyám szorosan átölelt. Visszaöleltem. Sírtunk. Apám nem volt a konyhában, így nyugodalomban zokoghattuk el bánatunkat, és akkor és ott olyan közel éreztem magamhoz, mint még soha ezelőtt.
- Nem akarok elmenni! - sírtam a vállán. - Itt akarok maradni, örökre, azt akarom, hogy mindig ez legyen az én szobám.. Én Adamet szeretem!
- Shhh! - két kezével szorosan fogta az arcomat, néhány centiméterre tartotta el magától. Belenézett a szemembe, és akkor végtelen rémület járta át a testem.. Az ő szemei.. ó, egek, mintha a sajátomba pillantottam volna! - Hallgass ide! - suttogott, mégis hangosan tette azt, hogy minden, minden szót tisztán halljak, de apám és a kocsis füléig már ne hallatsszon el.
- Anya..
- Kincsem, egyetlenem.. Hallgass rám! Felejtsd el azt a fiút, a saját érdekedben! Tudom, hogy szereted, még nem is láttam színét se, de rajtad azonnal észrevettem.. - anyám úgy mosolygott, mintha a világ legcsodásabb eseménye előtt állna. - A kis szemeid csillogása, a pír az arcodon, a szüntelen jókedved, ahogyan dalolásztál munka közben..! Csak úgy sugároztál. Tudom, mindent tudok. Az anyád vagyok, és jobban ismerlek, mint te saját magadat. - lágyan simogatta nedves arcom, s én utoljára még nagyokat szippantottam közben az itthon illatából.
- Szeretem őt.. - szipogtam.
- Tudom. De.. nő vagy.
- És? Az már ok arra, hogy hagynom kell irányítanom magam?! - rántottam ki magam a szerető kezek közül.
Anyám keserűen felnevetett.
- Igen. - felelte lágyan. - Hidd el, hogy az apád a javadat akarja. Mondd, tudod te, mi az éhezés? Tudod mit jelent nyomornegyedben végignézni, ahogyan a családod elviszi valami nyavalya..? Hol halál bűze terjeng és dögszag..? Sheyla, lányom, légy észnél..! A szerelmed elvesztése a legkisebb rossz, ami ebben a világban történhet veled!
- Nem érdekel, ha meg is halok..! Én nem fogok ebbe belenyugodni!
Mélyről jövő sóhaj szakadt fel belőle.
- Kérlek..
De nem fejezhette be. Apám ránk nyitott.
- Készen állsz?
Nem válaszoltam, sőt, még csak rá sem néztem. Úgy éreztem elárult engem. A saját gyermekét taszította a fájdalomba, az örök agóniába.
- Gyere. - parancsolt rám, én pedig mentem, mert mennem kellett. Minden porcikám tiltakozott ellene.. de mentem. A kocsi már várt rám, két éjfekete lovat fogtak be eléje, a kocsis biztatón rám mosolygott.
- Szép reggelt kisasszony! Ne aggódjon kegyed, sima és tiszta utunk lesz.
Az égre pillantottam.. a nap valóban ragyogott, s bárányfelhők sem tarkították most a kék eget.
- Lányom. - apám vállamra tette kezét. - Legkésőbb holnapután találkozunk! Ma még akad egy két elintéznivalóm..
Igen, ma közlöd Adammel meg a többi szerencsétlennel, hogy voltaképpen halálra vannak ítélve, nem igaz?
Lenyeltem indulatomat. Szótlanul bújtam el az erős ponyva takarásában, az ablakon elhúztam a függönyt. Teljes sötétségben ültem tovább, ott bent, ahová se a fény, se az öröm, se a szerelem nem volt hivatalos.
- Indulhatunk? - kérdezte a kocsis.
- Hagyja. - szólt rá szárazon apám. - Úgysem fog megszólalni. Menjenek. Jó utat!
És mi mentünk.. mentünk, túl a folyón, rá arra az útra, melyre önszántamból lábam soha sem tettem volna. Cytheriába vezetett az az út ugyanis..

Sosem láttam még ehhez fogható hatalmas és mozgalmas birodalmat..! Egy pillanatra egészen elfeledtette velem ideérkezésem okát. Csak álltam a forgatag közepén, míg a kocsisom a lovakat itatta, és ámultam az épületek fejlettségén, az utak egyenességén, s azon, mennyivel másabb illatok terjengenek itt, mint minálunk odahaza..
- Baj van, kisasszony? - fordult hozzám aggodalmas arccal.
- Nincs. - szólaltam meg órák óta először. - Csak.. furcsa.
- Majd hozzászokik. Jó itt az élet, majd meglátja..! - bátorítóan megveregette a vállam.
- Majd meglátjuk. - sóhajtottam, s ekkor valami új gondolat szökött a fejembe. - Mondja csak.. - kezdtem, a kocsihoz közeledvén. - Hol fogok én lakni..? Hová megyünk?
Meglepődtem jóízű nevetésén, mely az istennek sem akart csillapodni.
- Hát a kastélyba! - kacagott. - Nofene, az édesapja semmiről sem tájékoztatta..? Talán vele sem állt szóba?
- Hát, mi tagadás.. - rúgtam arrébb egy kavicsot egykedvűen.
- Na jöjjön. Bizonyára fáradt és éhes.
.. Magam előtt is nehezen ismertem el, de még mennyire igaza volt..! Fáradt voltam, és éhes is.
A szekér még egy darabon vidáman zötykölődött, én pedig nem álltam, ki-ki kukkantottam a függöny mögül. Tetszett amit láttam.
Észre sem vettem, s már a királyi udvarban álltunk. Épp' szökkentem volna le, mikor egy vékony kar nyúlt felém, kézfeje csontos, hosszú ujjakban végződött, ezek meredtek most felém segítőkészen.
- Sheyla Prym.. - ejtette ki nevem áhítattal, s a pillanatban mikor pillantásom találkozott a szőke, göndör – és meglehetősen üres – kobakból kimeredő, fakó, kék szemekkel kedvem támadt hatalmasat sikoltani.
Lekászálódtam a kocsiról, és minden illemtanórám ellenére sem voltam képes kezem abba a kézbe helyezni.
- Pepin Schwein vagyok, a vőlegénye. Mély hódolatom..
Arrébb húzódtam. Ha apám látta volna minden bizonnyal rám förmed, hogy viselkedjek vagy tudom is én..! De az iszonyat összehúzta a gyomromat, facsarta a szívemet.
- Szóljon már valamit, nagyon kérem! - kérlelt esdeklőn. Megsajnáltam. Nyilván még számára is új volt ez a helyzet, s most bizonyára örült, hogy nem valami bányarémet kell elvennie feleségül.
- Öh.. jó lenne.. egy kicsit lepihenni. Hosszú volt az út..
- Természetesen. - bólintott készségesen. - Kövessen kérem, a szobája már elő van készítve.
Ennek most örülnöm kéne? - tettem fel magamban a kérdést, de hiába, hisz tudtam, a válasz kétség kívül igen. Így mosolyt erőltettem arcomra, és követtem Pepint.
- Ez az unokabátyja kastélya, igaz? - bájcsevegtem és kedves, érdeklődő grimaszokat öltöttem fel, ahogyan azt megtanultam.
- Igen, Gladwiné itt minden. Majd vacsoránál megismeri őt! Mellesleg ő lesz az esküvői tanúm is. - húzta ki magát. De tévedett.. ugyanis

3.

Gladwin nemhogy megérkezésemkor sem kívánta tiszteletét tenni előttem, de még a vacsoránál sem jelent meg.
A férfi arcát fekete kámzsa takarta, köpenye finom szegélye a talajt súrolta. Testét jótékonyan fedte a tömör anyag, legföljebb magabiztos, daliás tartásáról és járásáról lett volna felismerhető – mégsem pillantott rá senki.
Avagy királyként nem, de azért a gyanakvó és félő szemverésekből kijutott neki bőven. Ám egyik szolga sem állította meg, hiszen nyilván nem tartózkodhatott volna e gyanús alak a várban, ha a nagy Gladwin nem enged számára bebocsájtást. Biztos valami kuruzsló, vagy gyógyfüves - gondolták. Esetleg varázsló. Vagy .. nem, hiszen eretnekekkel nem cimborált az ő királyuk, micsoda nevetséges feltételezés..!
Még nevetségesebb, mint az a gondolatfűszer, hogy a köpeny tán magát, Gladwint rejti.
Az ő uruk tiszta lelkű volt, bölcs, erős kezű és jóságos.
A férfi suhant a jól ismert folyosókon, arra, merre ritkán vitte, pontosabban ritkán kellett volna, hogy vigye a dolga.
A cselédszárny ajtaja résnyire volt nyitva, hétvége volt, vasárnap, és az összes szolga hazatért, hogy dolgát tegye saját udvarában. Az ágyak takarosan megvetve, kihűlve, üresen ásítottak. Egyet kivéve, egyet, mely a faburkolatú kis helyiség közepén állt, és azon a vele szemközti fallal farkasszemet nézve egy íves, csodaszép hát tulajdonosa gubbasztott. Ez a hát most cicamód domborodott, ahogyan a lány kezeivel támasztotta fejét, térdeit segítségül hívva.
Gladwin szíve gyönyörűséggel telt meg a látványra, nem tudta tovább türtőztetni magát, hangtalan léptekkel siklott mögé, és a nő csak akkor vette észre jelenlétét, mikor forró lehelete a nyakára simult, érzéki ajkai rátapadtak az érzékeny bőrre.
Felsóhajtott, oly forrón, mint amilyen forró az az érintés volt. Egyszerre sóhajtoztak hát a szobában, és Gladwin a fülébe súgta.
- Bezártam az ajtót.
Abban a pillanatban a nő megfordult, hátrahúzta a kámzsát, s csodálattal figyelte, ahogyan Gladwin ébenfekete haja előreomlik lágyan. Ajkaihoz kapott, forrón, szenvedélyesen szenvedte el a régen várt csókot, és odaadón simult testével a kemény mellkashoz.
Nem szólt semmit, nem is volt szükség ott szavakra. Gladwin hátradöntötte az ágyon, fölé magasodott, valósággal maga alá kényszerítette, de nem is megfelelő szó ez, hisz' nem volt ott kényszer.. A törékeny lány önként adta át magát neki, és ő szerelemmel telve vette birtokba újra és újra. Minden vasárnapon.
- Szeretlek. - suttogta, vállába fúrta az arcát, csókolta, szenvedéllyel harapta a csodaszép, gömbölyded vállakat, és lúdbőrzött tőle a gerince, amint a vékonyka ujjak az ő izmos felkarjaira kúsztak, majd hátába martak a gyönyörűségtől.
Összesimulva érezték egymás szívének dobogását, fájdalmas szépséggel néztek egymás szemeibe.
- Én is szeretlek. - mondta a lány, és egy apró könnycsepp csillant a szemében. - De ezt abba kell hagynunk.. az én szívem ezt nem bírja ki.
Gladwin tengerkék szemei fájdalmasan csillantak fel, és a lemondás, melyet a szeretete vívott ki, már felmutatta első jeleit.
- Legyen, ahogyan akarod.. - döntötte homlokát a fehér homlokhoz. - Nem akarok neked fájdalmat okozni..
- Azzal már elkéstél. - vörös haja szétterült a párnán, amint oldalra hanyatlott a feje, kínlódó tekintete a fényes ablakon bámult kifelé. Gladwin gyöngéden cirógatta ujjbegyeivel mindenütt, ahol elérte.
- Néha azt kívánom, bár ne lennék az, aki. - sóhajtott mélyet.
- Soha ne kívánd ezt! - fordult feléje, zöld szeme vadul izzott. - Jó király vagy..! A népnek szüksége van rád, és ez fontosabb, mint bármelyik jó szerető.. - a hangja elcsuklott.
- Te nem csak a szeretőm vagy.. - szorította magához, a lány halkan nevetett.
- Dehogynem.. attól, hogy szeretsz még.. nem vállalhatsz fel. A szeretőd vagyok. Semmi más csak egy.. rossz életű kis cseléd. - keserű mosolya belemart Gladwin szívébe. Mégsem tudott lemondani arról az édes vájkálásról.
Újra és újra szeretkeztek, és úgy sejtette, hogy a következő vasárnap is így fog eltelni. Ám az fel sem merült benne, hogy addigra önkéntelenül fog eleget tenni az erőtlen kis kérésnek..