1.

Olyan nap fordult keserves sirámba, melynek gyönyörűnek kellett volna lenni. Olyan nap volt ez, melynek én lettem volna a főszereplője, és mégsem kaptam meg, mi nekem jár. Csak álltam ott, elejtett virágcsokorral, az oltár előtt, miközben a templom méhkasként zsongott. Vér folyt Isten házában, valódi, emberi, cytheriai vér. Az első sebek csak pánikkeltés céljából ejtettek el, de a tébolyt nem lehet uralni – és ez volt az, mivel apám sem számolt.
Apám, Wimarc Prym, róla szólt ez a nap, igen, csakis róla. Eltörpültünk mi mellette mind, a szenvedő nép, a boldogtalan ara, és a kétségbeesett fiatal vőlegény; jelen esetben Pepin, ki karon ragadott és a kastély felé terelt.
Wimarc még vetett utánam egy utolsó, aggódó, atyai pillantást, és egy egész másodpercig szíve csaknem beleszakadt a döntésképtelenségbe.. de neki tennie kellett a dolgát. A dolgot, mit ezúttal önkényesen jelölt ki magának.
Óriás, éles szögű villám szelte ketté Cytheria egét, dörgött és zuhogott, haragudott Isten talán, talán csak a természet méltatlankodott emberi gyarlóságunkon. Wimarc intett Godwinnak, a szőke férfi arcán iszonyat ült, leplezetlen, színtiszta félelem.
Wimarc nem törődött vele, ő csak Gladwint kutatta egyre, s mikor nem találta, minden mesterkélt alázatát félrelökvén fogta meg Godwin karját és ráncigálta át a dulakodókon. A templomtérség lassan elcsendesült, sárrá mosta a száznyi vízcsepp a poros földet, lábnyomok írtak belé rövid történelmet.
A katonák tették a dolgukat, csoportosával széledtek szét a városban, gyújtogattak és betörték az üvegeket, sebesülést okoztak és fejetlenséget – de egyelőre nem gyilkoltak, legalábbis szánt szándékkal nem.
Wimarc és Godwin loholtak, Godwinnak látszólag fogalma sem volt merre, de apám céltudatossága még az esőfüggönyét is felvonta szemük elől.
- Hol van?! Hol van?! - ordította túl a király a füleikbe zúgó menetszelet.
- Hol lenne? Megy a toronyba, hogy megkondítsa a vészharangot! - s azzal a lendülettel lefordult a templom bal hajója mentén, arra, amerre a torony nagykapujához vitt a elmosódott, sáros út.
Addig már nem hatoltak el a hangok, egész' tompán hallatszottak a rettegés szülte sikolyok, a templomkert cseresznyefáiról hullottak a rózsaszín, szűz virágok.
Rohantak. Godwin lihegett, Wimarc oldala szúrt, lihegve bökte oda, mire elérték az ajtót:
- Megvan a zsák?!
- Itt van! - veregette oldalát. - Az övemhez erősítve, összegöngyölve, ahogy kérted! - félhosszú palástja vadul lobogott háta mögött, büszkén rejtette a vászonzsákot, melyet leginkább szalma és széna szállítására használtak. Anyaga olyan erős volt, hogy még a levegőt is alig eresztette át, így a vékony szalmaszálak nem furakodhattak át lyukain..
Ember fejére csak máglyahalál előtt húzták – s akkor is csak az eretnekekére.
Benyitottak, a faszerkezetű meredek lépcsők kihívón csalogatták őket. Wimarc az első fok előtt váratlanul megtorpant, jobboldalvást vágta ki karját, Godwin mellkasa beleütközött.
- Megállj! - sziszegte, még mindig figyelmen kívül hagyva rangját, de úgy tűnt, Godwint most cseppet sem érdekli a tiszteletlenség. - Hallod..? - kezéből tölcsért formált, füléhez illesztette, a dobogás egyenletesen halkult..
- Hallom! Kapjuk el, de gyorsan.. mielőtt felér!
Lélekszakadva, hármasával szedték a fokokat, a lépcső recsegett és ropogott és félő volt, hogy leszakad alattuk, valamikor az ősidőkben épült meg a tákolmány, azóta még csak fel sem újították.
Wimarc minden bosszúsága, légszomja és fáradtsága ellenére is elmosolyodott. Gladwin meghallotta őket, meg kellett hallania.. elképzelte az uralkodó feléledő félelmét, és ez újra magabiztossággal töltötte el.
Négy lépcsőt ugrott fel, és úgy érezte repül.. A következő fordulóban megpillantotta a fekete, elegáns köpeny szegélyét. Minden erejét lábába összpontosította, Godwin lemaradt, de már az sem érdekelte. Még egy lépcsőfordulót hagyott maga mögött, hol az ablak résnyire nyitva állt, a szél befútta a vizet, azonban fel sem tűnt neki.. Biztos volt benne, egyszerűen biztos, hogy a következő pár lépcsőn elcsípi..
Csalódnia kellett. Döbbent arca egyenest fájdalmas torzultságba feszült az ordítás hallatán. Godwin ordítása volt.
- Segítség..! - üvöltött. - Segítség, segíts, Wimarc, ez a..! - túl hirtelen, s túl egyszerűen halt el az óbégatása.
Wimarc megtorpant. Lehunyta a szemeit. Néma csend honolt most az építményben, csak az eső lágy pergése a párkányon, és az egy szinttel lejjebbi lassanként lenyugvó, szapora légzés – Gladwin légzése.
- Fenébe! - bokszolt a levegőbe dühödten. Az ablak.. hát hogyan is hagyhatta figyelmén kívül azt a fránya nyitott ablakot?!
Alig tudta rávenni magát, hogy visszamenjen, és szembenézzen azzal, ami ott várja..
Megindult, övéből kihúzta a tőrét, maga elé tartotta, biztos ami biztos alapon. Amint leért, a szusz elakadt mellkasában.
Gladwin háborgó tengerszemeivel került egy síkba az ő ideges tekintete, és amint szembogara lejjebb vándorolt nem a fekete hajú férfi testét látta. Godwin félelemtől reszkető, kövérkés alakja szorosan Gladwinnek feszült, s az pengeéles kést szegett fivére nyakához.
- Dobd el a fegyvert, Wimarc. - szólt halkan, s annyi parancsolat és tiszteletet kívánó tekintély vegyült abba a néhány hangocskába, hogy Wimarc keze önnön akaratán kívül remegett meg.
Megemberelte magát, keményebben markolt rá szúró alkalmatosságára, és minden igyekezetét összeszedte, hogy állja a rideg szemmel verést, mely már önmagában is veszélyesnek tüntette fel tulajdonosát.
- Gladwin fenség.. - hajbókolt gúnyosan. - Megölné a saját öccsét? A vérét..?
- Csak annyira gyilkolnám meg, amennyire ő engem. - búgott a szőke fülébe. - Igaz? - s egészen bőrébe vájta a pengét, melynek következtében Godwin nyakáról apró csík szivárgott le.
Felnyögött.
- Az vér..? - szegezte le szemeit ingére, mely lassan vörössel ázott át.
- Két dolgot nem tudok elviselni.. - sziszegte Gladwin. - Az árulás ezen dolgok közé tartozik, a családon belüli árulás pedig megbocsáthatatlan bűn. Öcsém, parancsold meg a szolgádnak, hogy dobja el a fegyvert, és akkor meghagyom az életed. Nem akarlak megölni.
Godwin gyorsan szedte a levegőt, már-már fuldokolt. Nehezen tartotta magát eszméleténél, Wimarc elnézte őt.. S királya csaknem feladta azt, amit ő olyan zseniálisan kitervelt.
Felkacagott. Gladwin hitetlenkedve nézte őt.
- Mulattat a helyzet, alattomos kis barátom? - vonta fel szemöldökét, szemében gyanakvás csillant.
- Meglehetősen. Drága uram, minden tiszteletem a tiéd. - hajtott fejet. - Ha megölnéd ezt a szerencsétlent azzal csupán saját erődet, és néped iránti elkötelezettséged bizonyítanád.
- Mire célozgatsz itt nekem..?
- Arra, hogy ha végzel Godwinnal, attól még ugyanolyan összeszedetlen marad a sereged. Arra, hogy ha megszólal a harang, akkor sebtiben rohangálnak majd a fegyvereik, a páncéljaik és egymás után. Arra, hogy addigra már késő lesz és arra, hogy ha nem cselekszel ésszerűséggel, akkor a birodalmadnak vége.
Gladwin fehér bőre kétszeresére fakult.
- Igaza van. - hörgött Godwin.
- Te csak hallgass, öcsém. Elárultál.. - keserűen térdelt belé hátulról, Godwinnak csak egy másodpercre volt szüksége. Jobbja lecsúszott övéhez, s kirántotta saját, apró tőrét, melynek hegyén lassan ölő méreg várakozott ravaszul. Összetételét csak az ő javasasszonyuk, az a randa, vén boszorka ismerte, csakúgy, mint az ellenszerét. Wimarc sosem bízott benne igazán,de választási lehetőségük nem volt.
Godwin bátya combjába döfte a tőrt. Gladwin felszisszent, majd gunyorosan horkantott.
- Nem képzeled, hogy ennyitől máris kieresztelek a karmaim közül..!
Wimarc lassan, lehunyt szemekkel mosolyodott el.
- A tőr hegyét méregben áztatták két holdtöltén át.
Gladwin nem tágított.
- Mi bizonyíték van rá, hogy nem csak figyelmemet akarjátok elterelni ezzel?
- Még fél perc és kezdesz majd szédelegni, testvér. - nyökögte Godwin, az iménti rúgás fájdalma most hatolt csak el tudatáig.
Vártak, feszült csendben, Gladwin arcizmai megfeszültek, majd elernyedtek.
- A pokolra, mindkettőtökkel..!
- Még megmentheted az életed, Gladwin. - mondta reménykedve Godwin. Az eső egyre inkább szakadt, Gladwin szomorún kémlelt ki az ablakon, mintha hirtelen lelke kiszállt volna testéből, s már nem is e világon, e vészes időben járna.. Valaki másra gondolt, szemében csodás alakok táncoltak, vörös fény libbent át rajta, és zöld szikrák. Wimarc derűsen dobbantott lábával.
- És a kis Penelope életét is. - gurgulázott.
- MI?! - szaladt ki száján, és most már leplezni sem tudta döbbenetét.
- Gyere velünk, tedd, amit mondunk neked, testvérem. - hajtotta le fejét Godwin. - Mindenkinek így lesz a legjobb..
Wimarc a száját húzta. Apámnak nem volt ínyére az ilyesféle bűnmegbánás, és lányoskodás.
Ez az idióta.. a végén még az a fene mimóza lelke dönti romba a tökéletes terveinket.
- Menjünk. - fordította el fejét keservesen, nem tudott rájuk nézni. Büszkesége a porba hullott, és az apám élvezettel tiporta még inkább földbe.
Gladwin erős karjai elernyedtek, ismét csak a pillanatra volt szükség ahhoz, hogy a két csirkefogó - mert Godwin urat sem tudom másféle jelzőkkel illetni tettei alapján – előnyhöz jusson.
Wimarc ökölbe szoruló kézzel mért óriás ütést Gladwin bal orcájára, a méreg és az ujjbütykök fájdalmas találkozásai a bőrén megrészegítették a mindig józan uralkodót.
A sötét zsákot fejére húzták, száját nyakánál kötötték meg, két oldalról karon ragadták, és akár egy rongybabát; vonszolták le a lépcsőn, át a városon. Nem ismerte fel senki, meg sem fordultak utánunk, megvolt a szerencsétlen polgároknak a maguk baja, mentették egyszerű kis életüket.
Wimarc léptében elkapta egyik katonáját, ki egy helyben várakozott a megbeszéltek szerint. Kezébe adta a pergament, mely a sikeres hadjárat következő pontját rejtette magában. Ez volt a jel.
A katona bólintott, s a többit vezetve vonulni kezdtek, ki tudja merre.. Avagy jóapám, és Godwin pontosan tudták.
S az áldozattá vált Gladwin? Kábulata rabságában beszélt mindenfélét össze és vissza, és azt sem tudta jóformán hol van, hideg verejtékben fürdött szép arca a zsák sötét takarásában.
- Penelope.. - nyögdécselt. - Szerelmem..
Wimarc nagyot röhögött rajta, míg Godwin bűntudatos képpel intett a várőröknek – az eredetieket időközben aracelii katonák váltották le - , hogy nyithatják a kaput.
- A szerelmed bizony. A volt szerelmed.
Azzal elkezdődött a megállíthatatlan sziklaomláshoz hasonlító balfordulatok sora, elsőként Gladwint vonszolták tulajdon házába, hogy végzetét lelje ott, ahol minden a kezdetét vette.