2.

Nem érzékelte már a fúvó szeleket és a bőrére ázó inget, a víz hideg csordogálása testén távolinak tűnő idegborzolás volt csupán. Összeszorított szemekkel, reszkető testtel zuhant a padlóra, karjaival tompította az esést, alkarjába élesen vágott bele a fájdalom. Felnyögött, ekkor a nyakát húzó szorítás szűnni kezdett, a durva anyag végigvonult arcbőrén, a világ elmosódottan úszott szemei előtt.. Az a csekély világosság, mely a szoba, a saját szobája biztosított is hegyes tűként szúrt a pupillájába. Nagy nehézséges közepette feltérdepelt, sebes combja belesajdult az apró mozdulatba. Összeszorította a fogait, s ekkor valami hideget érzett a torkához kúszni.
- Ne mozdulj. - parancsolt rá Wimarc hűvösen, és bár a lelke erősen tiltakozott, teste ernyedten maradt nyugodalomban.. Már amennyire nyugton hagyta a vérében száguldó méreg. Verejtékezett és reszketett, foltok táncoltak előtte, úgy hitte, ha ez hamarosan nem szűnik meg, ő bizony eszméletét veszti. Sűrűn lélegzett, de csak nagyon aprókat, feje előrehanyatlott, fekete tincseiből a padlóra csepegett a víz. - Fordulj el balra. - utasította apám fölényesen, és ő nem kérdezte miért, tette, amit mond.
Kínosan lassú mozdulattal araszolt oldalvást, a kép elnyújtottan változott, hullámzott és vibrált.. De a nőalak, az ágyon kétségbeesetten hánykolódó nőalak, és a dereka körül kígyózó tűzvörös hajszálak éles kontrasztban ütöttek el el a környezettől. Mint smaragd drágakövek a temérdek aranypénz körül, úgy váltak ki feltűnő csillogással a homályból a zöld szemek.
Amint észrevették őt, az apró szájacska sikolyra nyílt.
- Gladwin! - sivalkodott Penelope kétségbeesetten, mert Penelope volt az, akit az ágyon két nagydarab katona tartott karmai között. Még ruhában..
Gladwin torkából artikulátlan üvöltés szakadt fel, egy másodperc alatt talpra szökkent, Isten tudja honnét volt hozzá annyi ereje még mindezek után is – miközben én alig másfél kilométernyi futás után oldalam szorongatva tipegtem a sárban.
Imbolygó léptekkel indult meg a szaténneművel bevont ágy felé, ekkor azonban apám jókedvű hangja törte át képzelgéseinek várfalát.
- Ne mozdulj, Gladwin, már egyszer figyelmeztettelek. Az ellenméreg itt van nálam.
Gladwin azonban meg sem hallotta. Esze valami földöntúli bolyhgóra menekült talán, már csak ösztöneinek létezett, és ezek az ösztönök szerelme felé húzták, ki az ágyán hánykolódott vasmarkok között.
- Ebből elég! - rivallott a csendbe Godwin hirtelen. - Ezt nem bírom tovább nézni, mégiscsak a testvérem! - s azzal a mellette álló Wimarc kezéből kikapta a fiolát az átlátszó folyadékkal, és Gladwin mellé szökellt. Erősen megragadta a vállait, magához rántotta, próbálta egyenesen tartani az egyre instabilabb testet. Ez igen nehézkesen ment neki, hiszen Gladwin jó két és fél fejjel magasabb volt, mint ő, na meg fizikum terén sem jeleskedett a mi jó Godwinunk.
Apám bosszúsan fonta karba kezeit, eközben Godwin bátyja szájába öntötte az üvegcse tartalmát.
Gladwin nyelőcsövét égette és kaparta a nedű, köhögni kezdett, szeme könnyes lett tőle.. s végül látása kitisztult. Nem telt belé néhány perc, a reszketés elmúlt, bár kissé még szédelgett, de dühe hullámokban özönlötte el újra testét.
A fegyveréhez kapott, egészen megfelejtkezett róla, hogy azt már rég elvették tőle. Szemei lángoltak, arca égett, ujjai bizseregtek, ó, mennyire szerettek volna Wimarc torka köré fonódni..!
- Azonnal engedjétek el! - sziszegte oda a katonáknak, de azok merev arccal tartották tovább a lányt. Száját befogták, így legfeljebb ha nyöszörögni képes volt, és könyörgő szemeit Gladwinébe mélyesztette.. A férfi szíve összeszorult.
- Márpedig nem fogják elengedni, amíg ki nem egyezünk, tisztelt uram. - nevetett Wimarc, Godwin a földet bámulta gyászos orcával. Látszólag cseppet sem volt ínyére ez az egész.
- Tisztességtelen alkut akarsz?
- Éppen ellenkezőleg, nagyon is tisztességeset. Könnyűszerrel meg is ölhettünk volna, ugyanis. Azt hiszem ezzel szemben elég méltányos lesz az ajánlatom. - simogatta meg szakállát Wimarc.
- Mit akarsz? - fújtatott ő, és még mindig nem fért a fejébe, hogyan történhetett ez az egész.
Wimarc Prym mosolygott.
- Mondj le a koronádról. Mondj le Cytheriáról. És Godwin megkíméli az életed.
Gladwin minden undora, titkolt félelme ellenére is ridegen mosolygott vissza rá.
- Úgy érted, te magad kíméled meg az életemet. Nem igaz öcsém? Aki gyenge kezű úr, az könnyedén elejtheti azt ujjai közül, ami őt megilleti..
Godwin összerezzent, de Wimarc pimaszul vágott vissza.
- Azt hittem kegyelmed erős uralkodónak tartja magát. - szeme csak úgy csillámlott az elfüggönyözött, sötét szoba félfényében.
Gladwin felmordult.
- Nem mondok le a jogaimról, főként nem a ti javatokra, aljas árulók. - jelentette ki, és büszkén állt előttük továbbra.
Godwin ekkor Wimarcra sandított kérdőn, a tanácsod pedig bólintott. Eztán a kövérkés ember sután Gladwinhez lépett, kezét óvatosan vállára helyezte. Az durván rázta le magáról.
- Engedd meg, testvérem, hogy megmutassak valamit..
Gladwin gyűlölettel teli szemei ölni lettek volna képesek.. és mégis, mégis követte Godwint az ablakhoz. A kövérkés ujjak kioldották a függönykötőt, a szürkés, esős nap gyengécske fénye elárasztotta a szobát.
Gladwin szíve megszűnt dobogni egy pillanatra.. Hiszen az ablak, melyen kinézett pont arra engedett kilátást, ahová Wimarc a katonákat küldte. Látszódott onnét jól a borbély szalonja, és a fogadó, meg a hentes boltja is, és gazdáik most mind a bolt előtt álltak, egy csoport katona körében, akik mint a bábokat taszigálták őket egymásnak. A boltok lángokban álltak, vér folydogált a sár közé, a pocsolyákat veresre festette az áldozatok éltető nedve..
- Sajnálom. - suttogta Godwin, s egy könnycsepp gördült végig az arcán.
- Sajnálod?! - szisszent fel Gladwin, és durván karjába markolt. Godwin némán tűrte. - Sajnálod?!
Hallgattak hosszan, Penelope némán sírt az ágyhoz szegezve. Gladwin kezébe temette az arcát.
Lehetetlen.... Ez nem történhetett meg.
De a valóság mást mutatott. Nagyon is megtörtént mindaz, aminek meg kellett történnie..
- A katonáid már elkéstek, Gladwin. Add fel, vagy mind elvesznek, Cytheria porig ég. Atyánk öröksége megszűnik létezni.
Gladwin hosszasan bámult kifelé, ott, hol minden éjjel tűnődve figyelte a holdat.. Elfogta egy érzés, hogy innét már nem nézni többé az éjszaka csillagainak fényét, és többé nem képzeli beléjük Penelope csodaszép arcát. Mindennek vége, véget ért hát.. Mielőtt még igazán elkezdődhetett volna. Az esküvő csak egy csalétek volt, de hát honnét is tudhatta volna..? Már nem számított. Ő itt már lényegtelen tényezőként létezett tovább, nem hagyhatta elhullni azt a sok embert, az apja sem tette volna, nem.. És Penelope..
Éles fordulatot vett, egyenesen a lányra nézett, éktelen haragjában puszta kézzel tépte volna ketté azt a két vadállatot..
- Mit akartok? Mit tegyek? Tegyem közhírré, hogy önként lemondok a trónról? - kérdezte szárazon.
- Nem. - mosolygott Wimarc. - Ennél kicsit bonyolultabb a helyzet. - Megállj! - emelte fel ujját. - Rendben, megadom magam, de csak azzal a feltétellel, ha Penelopenak nem esik bántódása.
- Már megbocsáss, fenség, de nem mintha abban a helyzetben lennél, hogy feltételeket szabj. Ám legyen, szabad lesz a lány.
- Mondd hát, mit kell tennem.
Godwin felsóhajtott. Gladwin mindent megértett abból az egy sóhajtásból.
- Az emberek gyűlölik, félik és megvetik az ördög híveit. - kezdte borús hangon. - Írj egy levelet, a gyűlés tagjainak, melynek te vagy a feje. Írd meg, hogy az áldozás a hegyek lábánál lesz, és írd rá azt is, hogy az Ördög szívünkben él. Írd alá.
- Mi..? - döbbenten nézett hol Godwinra, hol Wimarcra.
- Aztán engedd, hogy kivonszoljunk a nép elé, és te ott ismerd el a vádak helyességét. Máskülönben tudod mi várna rád...
- Inkvizíció.. Inkvizíció elé állíttatnál? Nem is tudom, melyikünk az istentelen, öcsém.. - suttogta elhűlve, újra forogni kezdett vele a világ, de ezúttal nem holmi mérgező növény nedveitől.
- Aztán kitűzzük a kivégzés időpontját, de a börtönből megszöksz majd. Erre a szavamat adom neked.
Gladwin felhorkant.
- Mit ér a te szavad Godwin..?!
- Aztán el kell hagynod Cytheriát. - folytatta feszülten. - Ha.. ha még egyszer visszatérsz.. akkor.. - dadogni kezdett, Wimarc türelmetlenül felcsattant.
- Ha még egyszer beteszed a lábad Cytheriába, vagy akár Aracelibe, halál szolgája vagy, Gladwin.
Némaság borult a szobára. Csak a pennahegy sercegett serényen a papíron, való igaz, időnként reszketegen és akadozva. Gladwin kiegyenesedett az asztalka mellett. Megszemlélte a papírost, eltorzult arccal lökte Godwin elé.
- Csodás. - tárta szét a karját Wimarc. - Akkor talán, Godwin nagyuram .. - hajtotta meg fejét tisztelettudón. - Talán fenséged már ki is hirdetheti a békét.
- Igen. - bólintott komoran, s Gladwinre se pillantva – na de nem ám fölényességében kerülve az átható szemeket, nem.. szégyene joggal hatalmasodott el rajta – elhagyta a szobát.
Apám és Gladwin szemei egymásba kapaszkodtak, Gladwinnek erősen fékeznie kellett indulatát, hogy ne ugorjon apámnak.. De józan ember volt, és hidegvérű, és pontosan olyan jól tudta, mint Wimarc, hogy semmit sem érne el az egyszemélyi erőfölényével egy egész birodalom ellen..
- Tudod Wimarc, szívből gyűlölöm a fajtádat. De legjobban a szerencsétleneket sajnálom, akiket az uralmad alá hajtasz. Ne hidd, hogy ez naggyá tesz. Csak egy felkapaszkodott kis senki maradsz, életed végéig. - mondta halkan, erre már Wimarc sem tudott mit felelni.
Megvető fintort vágott, majd elrikkantotta magát, mikor már megbizonyosodott róla, hogy Godwin hallótávon kívül került.
- Őrség! - bőgte a csendbe, és az ajtó elől két strázsa toppant be rögtön. - Fogjátok. - szegte fel fejét, ajka kegyetlenül felfelé rándult. - Ti ketten ott. - vetette oda a még mindig Penelopét fogva tartó férfiaknak. - Tegyétek a dolgotokat. Meggondoltam magam.
Gladwin próbálta kitépni magát a két páncélos fogságából, de hiába volt erős, egy a kettő ellen mit sem ért..
- Jó szórakozást, komám. - kacsintott Wimarc az ajtórésből, s Gladwin már csak azt hallotta, ahogyan kétszeresen fordul a kulcs a zárban.