Erősen kapaszkodtam, lábaimat igyekeztem a bütykökben támasztani. Meglepően könnyen feljutottam a sűrű lombok közé. Ám most mégsem szottyant kedvem jót nevetni, magam elé képzelve apám bosszús arcát, hisz a sorsom alakulása volt a tét. Összegörnyedve, rendkívül kényelmetlen tartásban kuporodtam össze, nem is mertem lenézni.. Elég magasan lehettem, fél karommal görcsösen szorítottam felső testem a törzshöz.
Kiáltások hangzottak fel, mardosta a gyomrom a feszültség, valamiért még idefent sem éreztem magam biztonságban. Óvatosan félrehajtottam egy ágat, a lombok között végre kileshettem..
A folyó két partján emberek gyülekeztek. Az én oldalamon csupa páncélos férfi, Araceli címerével.
- Ez nem lehet igaz.. - suttogtam megfeledkezve magamról, és összehúzott szemekkel igyekeztem kivenni a túlpartiakat. Hangfoszlányok röpködtek a levegőben, de nem értettem sokat. A vízesés túlzubogta őket.
A szemem kiguvadt. Két ember fogott közre egy másikat, s azt most arccal előre a folyóba kényszerítették. Erre többen is előre szegték a fegyverüket.
- Elég..! - visszhangzott, többször is egymás után.
Jó tíz másodperc telhetett el, mire levegőhöz juthatott a szerencsétlen.
Úgy hegyeztem a fülem, ahogy csak tudtam.. Még is, alig alig hallottam a szavaikat, értelmes mondatokat pedig nagy jóindulattal sem tudtam kihámozni.
- .. mondjátok meg.. ne merjen..
- Mi a fene.. - motyogtam, és csaknem előrebuktam. A szívem megremegett a testemben az egyensúlyvesztéstől. Lihegtem az adrenalintól, a nyakam valami csiklandozni kezdte. Odakaptam, felszisszentem az ujjamba hasító fájdalomtól.
- Én inkább nem tennék hirtelen mozdulatot. - susogott egy hang a fülembe, közvetlen közelről. Tarkómon égnek álltak a pihék, a sikoly torkomra forrt.

Mire igazán feleszméltem, addigra kezeim és lábaim összekötve szorultak össze, én pedig mozdítani alig tudtam őket. Az idegen macskaügyességgel szedett le a fáról.
Egész testemben reszkettem, bár nem kötötték be a számat, mégsem tudtam megszólalni.
- Lám-lám, egy birodalmi kém. Méghozzá nő. - jelentette ki a férfi arcomba bámulva, két élű tőrt szorította a nyakamhoz. Most végre megszemlélhettem közelről is, és a többi katonával ellentétben nem viselt páncélt, könnyű öltözete volt, apró fegyverei, melyek nem gátolták meg a mozgásban.
- Nem.. nem vagyok kém. - rebegtem.
Megvetőn felhorkant.
- Ezt majd a többieknek is add elő. Kíváncsi leszek mit szólnak hozzá. - kacsintott gonoszul, s talpra rángatott.
Akkor azonban egyre közelgő menetelés zaja ütötte meg füleinket. Árnyak vetültek ránk, a vékony, nyurga alak arca eltorzult.
- A reggelt sem élitek meg, végetek, mielőtt kiérnétek az erdőből. - sziszegte és elszáguldott a fák közé. Rövid ideig tudtam csak követni a tekintetemmel, még annyit láthattam biztosan, hogy a vízesés felé megy, de a társai – ha összetartoztak egyáltalán - már nem voltak ott.
Árnyak vetültek rám, és máris egy csapat páncélos katona gyűrűjében álltam. Éhes tekintetek tapadtak a kebleimre, melleim kemények voltak még a lúdbőrtől, s az anyag a víztől teljesen áttetszővé vált.
- Mondtam én, hogy hallok valamit! - rikkantotta vidáman az egyik, ki egy nagy darab, kopasz férfi volt. Buta szemei csak úgy falták a testemet.
- Idióta. - lökte félre egy másik. - Szerintem ez csapda. Nem láttátok, hogy hagyta itt az pasas? Csak úgy rohant elfelé!
- Azt mondod hozzájuk tartozik? Hogy kém? - nevetett gúnyosan egy magas, széles vállú férfi. Hangja higgadtan csengett, tán ő lehetett a vezető. Legalábbis erre mertem következtetni, mert a többiek mind elhallgattak a szavára.
- Lehet benne valami. - vélekedtek többen is.
- Hát én tudom, hogy ki ez. - mosolyogva fölém hajolt, elismerő pillantását végigfuttatta rajtam, kinyújtotta a kezét, és kisöpörte ázott hajam az arcomból. Ijedten néztem bele a szemébe. Az értelemtől csillogott. - A menyasszony. Az esküvőről. Emlékszem rá.
Kerekre tágultak a szemeim, szaporán lélegeztem.
- Hogy kerül ide, asszonyom? - érdeklődött udvariasan, de a világért sem szabadította volna ki a kezeimet a fogságból. Felnyögtem.
- Eresszenek el. - kértem, mire bólintott.
- Mit keres az erdőben? Talán ezek a mihaszna ördögimádók hurcolták ide magukkal?
- Ördögimádók? - vontam fel a szemöldököm zavarodottan.
- Nyilván nincs beavatva. - dörmögte egyikük.
- Mindegy. Velünk biztonságban lesz, visszavisszük szépen Cytheriába. - biztosított.
- Csak azt ne! - kiáltottam kétségbeesve.
- Most meg mi a baj? - ráncolta a homlokát.
- Én nem megyek vissza oda! - kiabáltam.
A katonák zavarodottan álltak, majd ismét a vezető kezdett beszélni.
- Az édesapja a keresésére küldött minket. Na meg azért, hogy másvilágra segítsük ezeket a romlottakat. Csakhogy többen vannak mint hittük. Itt nem biztonságos.. Na jöjjön szépen.
- Eresszen el. - parancsoltam.
- Már is. - bólintott, s késével könnyedén vágta át a szoros kötelékeket. Ahogyan kiszabadultam, felpattantam és futásnak eredtem.
- Mi..?! Fogjátok meg, utána! - bődült el, és én eszeveszett sebességgel rohantam. Nem tudtam merre megyek, az erdő sűrűje felé, vagy tán ez már kivezet..? Nem azt biztosan nem..
A lábam megcsúszott a nedves földön, térdre estem, s a következő pillanatban már erős kezek csavarták hátra az én karjaimat.
- Sajnálom, Prym kisasszony, pardon, akarom mondani asszony. - mondta Godwin katonája. - De ha nem hajlandó velünk jönni, akkor erőszakkal visszük vissza.
Kapálózni kezdtem és zokogni. Nem vihetnek vissza, nem mehetek vissza.. Az apám életem végéig be fog záratni abba a flancos kastélyba.. Nem lehet.. !
- Hozzátok. - utasította két emberét, és engem két oldalról fogtak közre.
- Főnök.. - kérdezte az egyik.
- Hm? - mordult rá. - Lépés indul! - vezényelt közben, de azért figyelt a szavára.
- Ha.. ő tényleg annak a királyrokonnak a felesége.. - kezdte zavartan, s én a feleség szó puszta hallatán is sivalkodásban törtem ki.
- Nem, nem vagyok a felesége, gyűlölöm őt is, meg az egész rohadt birodalmat is! - ám senki nem figyelt rám.
- .. akkor már nem is szórakozhatunk el vele..? - vigyorodott el a páncélos, engem erősen tartó férfi. Kezdtem igazán nagy bajban érezni magam. S arra gondoltam, hogy már az is jobb lenne, ha az a másik banda, akiket ördögimádóknak neveztek, azok támadnának rájuk, a dulakodásban legalább megszökhetnék..
Jaj istenem, mit fog szólni Adam, mit fog gondolni, ha ideér, és én nem leszek itt..?
Könnyezni kezdtem, de kénytelen voltam lépést tartani. Amennyiben nem tettem, úgy lábaimat a földön vonszolhattam magam után, mert egy pillanatra sem engedtek el.