2.

A munka kemény volt, az asszonyok szemfülesek. Ha egy percre megpihentem máris tucat gyűlöletes tekintetet éreztem a hátamban, volt, hogy direkt löktek belém a kosarakkal és volt, hogy szándékosan gáncsoltak el.
Összeszorítottam a fogamat és tűrtem.. és közben arra gondoltam, hogy Gladwin majd el fog ismerni. Valamiért vágytam az elfogadására, arra a különös kis fényre a szemében..
Gladwin feszült volt és az ő feszültsége mindenki feszültségévé vált.
Azalatt, mialatt én az erdőben és a közelben ténykedtem, ő csak figyelt és terveket szőtt. Hol nívósat és összetettet – avagy pontosan olyasféléket, melyekre tán atyámék is számítanak tőle - , hol pedig egész' egyszerűeket, melyek a maguk nemében fantasztikusak voltak ugyan, de valahogy mégis..
Valami hiányzott. Gladwin naphosszat meredt maga elé, fák alatt üldögélt, arcát simogatta a szél, de ő meg sem érezte.
Ha a vízesés szélén állt és a mélybe tekintett nem szédült meg, de nem érintette szívét a csoda látvány. Bezzeg én..! Ezerszer is elámultam a természet vad gyönyörűségén, no meg nem titkoltam: Adamet lestem annyit odafentről, honnét az erdő jelentős részét be lehetett látni.
Az egykori király látszólag nem járatta rajtam gondolatait. Ám mégis, mikor napnyugtatájt visszaértem, izzadtan, koszosan, és fáradtan, a kékség parázslóan izzani kezdett.
Hihetetlen. - gondolta ő. - Bár kimerült és meghurcolt, az arca sima és szép és a szemei.. egy fikarcnyi törést sem látok a büszkeségében. Hogyan..?
A férfinak fájt a felismerés, de bennem egy pillanatra önmagát vélte felfedezni.
Rámosolyogtam, őszintén és tisztán. Felmordult, karon ragadott, és mindenki szeme láttára vonszolt el a vízeséstől.
- Mit bámultok? - förmedt rá az emberekre, akik a parancsszóra kelletlenül rebbentek szét. Nem nézett rám, csak vonszolt, akár egy zsákot. Nem tiltakoztam és nem tettem fel kérdéseket.
Azt hittem csupán a fáig megyünk, megint megkötöz, vagy nemes egyszerűséggel átvágja a torkomat. Azokban a percekben az sem érdekelt volna, az izmaim kezdték felmondani a szolgálatot, szükségem lett volna egy kiadós alvásra, és ha Gladwin akkor és ott úgy akarta volna, hogy örök nyugalomra hajtsam a fejem..
De nem a fáig vitt, nem, sokkal tovább, arra még nem is jártam.. Akkora rétet még életemben nem láttam. Tekintetem a sötétségbe veszett, messzire elláthattam volna fényes nappal, de az éjszaka első árnyai már elnyúltak a zsenge pázsiton. Gladwin olyan váratlanul eresztett el, hogy elvesztettem az egyensúlyomat. Végtére is leültem. A szeme megvillant, hisz engedély nélkül tettem, amit tettem.
Bocsánatkérőn néztem rá. Aztán magam köré is pislogni kezdtem, szentjánosbogarak merészkedtek egyre közelebb és közelebb, éjjeli lepkék szárnyai suhogtak a fülem mellett. Az egész andalító volt, és ahogyan a lila harangvirág szirmai lassanként összecsukódtak, az én pilláim velük együtt nehezültek egyre..
- El ne aludj nekem. - szólt fáradtan, gondolatai ezer felé cikáztak.
- Nem fogok. - ígértem. - Na? Átmentem a vizsgán?
Gladwin szemei összeszűkültek. Aztán olyat tett, amire nem számítottam. Leült mellém. Törökülésben, görnyedten, valahogyan nem volt abban semmi méltóság. Egyszerre olyan emberei és sebezhető lett..
- Ez nem vizsga volt. - oktatott ki. - Nem szöktél meg, nem is tettél rá kísérletet, és én pontosan erre számítottam tőled. - mondta.
Csalafinta boszorkány vagy te. De nem foglak megölni. Még nem.
Mit nem adtam volna érte, ha beleláthatok a fejébe..! De csak találgathattam.
- Mik a szándékai velem, fenség?
- Holnap is hasznossá teheted magad. Azután is. Sőt, el is várom, hogy azt tedd, ha életben akarsz maradni! - emelte fel a hangját. Bólintottam.
- Kérdezhetek valamit?
- Nem.
Felsóhajtottam. Gladwin arra gondolt, miféle fura szerzettel van dolga, s , hogy miért, miért neki kell mindezzel foglalkoznia. Volt egy feladata, uralni egy várost, egy virágzó birodalmat, az apja nyomdokait követve.. Minden napok alatt foszlott szerte. Megrázta a fejét.
- Nem vagy hajlandó beszélni. - szólt halkan.
Még mindig nem hitt nekem. Az ő gondolatai túlzottan bonyolultak voltak, túl sokat feltételezett. Rólam és most már mindenki másról is. Nem csodálkoztam rajta, azok után, ami történt..
- Miről? - kérdeztem vissza csendesen.
- Valóban lehet egy apa olyan kegyetlen, hogy a saját lányát használja kémként? Mindegy is. De azt tudd, már most légy tisztában vele, hogy innen élve nem jutsz ki. Nem foglak elengedni. Soha. Érted? Soha.
Egészen közel hajolt az arcomhoz, párás lehelete a bőrömet simította végig, és én iszonyodni kezdtem tőle. Valahogy félelmetes volt az a kijelentés..
Soha nem térni haza.. soha nem látni anyámat.. soha nem ölelni Adamet.. Adam.
Elszorult a torkom.
- Kérem. - suttogtam. - Megértettem.. de nekem szükségem van rá,hogy tudjam, hogy él. Hogy Adam jól van. Mondja nem látta őt? Magas, kócos, barna haja van, és élettel teli, barna, egészen mogyorószín szemei. A bőre sima és puha, és a mozgása ruganyos, mint a higany..
A férfi szíve majd' kiugrott a helyéről hirtelen fájdalmában és dühében. Pupillái kitágultak, arcizmai görcsösen feszültek meg, és nőiességemre nem vigyázva durván lökött hátra a fűben. Kezei a torkomra szorultak, ujjai belenyomódtak a húsomba, a légcsövem még nem zárták el, de így is fájdalmat okozott..
- Te.. - sziszegte az arcomba. - Szóval a szerelmed kell neked?
A tekintete lángolt, a szíve égett. Földöntúli erő sugárzott az ujjaiból, égetett és a fájdalma belém is belém vájt.
Meg sem próbáltam kiszabadulni a szorításából.
- Hát akkor most elmesélem neked, hogy az én szerelmemmel mi történt, a te hibádból... - nyögte, és teljes súlyával rám nehezedett. Fuldokolni kezdtem, ő pedig emlékezni. Azóta először.
Jól emlékezett még, tisztábban, mint az elmúlt néhány percre és élesebben, mint amilyen éles kardjának pengéje volt. Ott állt, a mérget végtelen lassúsággal irtotta ki testéből az ellenméreg, és még fel sem fogta igazán, mire adta rá okosnak hitt fejét.
- Jó szórakozást, komám. - kacsintott Wimarc az ajtórésből, s Gladwin már csak azt hallotta, ahogyan kétszeresen fordul a kulcs a zárban.
Lefogták és ő nem tehetett semmit. Hiába feszegette a karjait, hiába próbált kitörni, a mérgezett lötty, mely véréből alig akart tisztulni még mindig kábulatba igézte őt, és a két strázsa erőszakos mivolta csak tetézte a tehetetlenségét.
Penelope sikoltásai azonban felébresztették. A puha ágyon két kemény férfi trónolt, egyikük most a lányt fogta le, két karját hátra csavarta, a másik levetette a ruháit. Hozzádörgölőzött a tökéletes, angyali testhez, arcát a mellek közé fúrta. A vörös hajba markoló ujjak hátrafeszítették a csinos kis fejet, torz arca segítségért kiáltott. Gladwin vele együtt üvöltött. Passzív szenvedője volt most a szerelmének, és ez fokozatosan tépte ketté belülről.
Toporzékolt és ordított, akár egy vadállat – mindhiába.
Penelope tejfehér bőrén szorítások és durva harapásnyomok vörös nyomai izzottak most, a katonák úgy élvezkedtek rajta, mint holmi örömlányon. Egyikük az ölébe fúrta vaskos ujjait, a lány szárazsága s egész méhe is ellenállt, fájdalmasan rándult össze akkor.
Kinyíltak a csodaszép, smaragdzöld szemek, csupa fájdalom és agónia áradt azokból, egyenesen, egyenesen Gladwin szemeibe nézett velük.
A férfi teste elernyedt a döbbenettől, ezzel egy időben, a felajzott őré megfeszült. Hatalmas, állatias lökéssel hatolt az illatos és üde katlanba és akkor Penelope felsikoltott.
Még mindig a királyt nézte, a királyt, ki lassan lecsúszott a trónjáról, immár lelkiekben is.
Halkan nyöszörgött, képtelen volt erőszakkal rábírni azt a könnycseppet, hogy ne folyjon végig fehér arcán. Gladwin sírt, életében először igazán fájdalmasan siratott valakit és már csak egy halovány, pislákoló, mécseslángnyi remény élt benne, hogy a lánynak eztán semmi mást nem kell már kiállnia.. és szabadon engedik, s még esélye lesz egy boldog, gondtalan életre. Ha nem is mellette... de boldog lesz.
Az őr nyögött és élvezett, Penelope pedig már nem sikoltott és nem ficánkolt. Helyet cseréltek. Gladwin térdei megrogytak, a combján tátongó seb mély volt és a vérmennyiség jelentős veszteségként érte gyengülő szervezetét.
Fehér szörnyváladék csorgott a lány combjain, nem tudott ránézni – nem is akart már. Magában csendesen fohászkodott egy Istenért, ki nem hallgatta meg őt.
Tíz perc, vagy tán egy egész óra telt el úgy, hogy tulajdon őrei fogták közre és kényszerítették rá, hogy elviselje azt, mit halandó elviselni képtelen..?
Az azonosíthatatlan torokhangra ocsúdott fel. Kinyitotta a szemeit, forgott a sötét kis szoba, de a csordogáló, vérvörös nedű már lábait simogatta. Penelope mellkasa, melyből tőr vége állt ki, emelkedett és süllyedett. Utoljára ebben az életben.
Gladwin ordítása messze szállott, tán túlharsogta a dühös villámokat is, és a háború utolsó, lassanként elülő zajait.
- Neeee..! - visítottam utolsó erőmmel. Gladwin zihálva eresztette el a torkom. Fuldokolva köhögni kezdtem, oldalamra fordultam, jó öt percig szenvedtem, minden egyes lélegzetemért.
- Megölték.. - préseltem ki magamból. - Ugye így történt? - sírtam, magam sem tudtam miért, de kegyetlenül fájt a lelkemnek. Ugyan mit sem tudtam arról, ami történt, részleteiben meg aztán végképp nem mutatkoztak meg előttem a férfi fájó emlékei.. De valamiképpen minden porcikámban éreztem.
Nem felelt, csak két karjával támasztotta magát felettem, haja előre omlott, eltakarta az arcát. Lihegett, mint ki kilométereket futott.
- Sajnálom. - mondtam. - Tudom, hogy semmit nem ér fenségednek az én sajnálatom, vagy akárki másé.. De szívből sajnálom.
Nem is tudom mit vártam. Feloldozást, vagy tán azt, hogy majd a nyakamba borul..?
- Hát mégis mit gondolsz, Sheyla Prym, mi lesz veled ezután?
S ahogyan félig oldalra fordult, a hajtincsek látni engedték az egyik, jegeskék, kínomon őrülten jól mulató szemet..
Nem hittem annak, amit láttam. Gladwin élvezte, hogy kitöltheti rajtam a haragját. Ó, de mennyire élvezte..!
Fél kézzel lerántotta rólam a hosszú szoknyát, az anyag nyekeregve nyílt ketté a térdemen.
- Mit gondolsz, többet érdemelsz, mint Penelope?
Fogalmam sem volt ki az a Penelope, de gyaníthattam, hogy Gladwin elhunyt szerelme az. Bele sem mertem gondolni, miféle sorsa volt a szerencsétlennek..
- Ne.. - arrébb araszoltam, de csupán mint egy hernyó a porban.
- Tudod hogyan hagyott ott abban a szobában az apád, ahol ő a halálát lelte?
A sírás már mindenemet rázta, rázkódott és hánykolódott a testem a fűben, menekülni képtelen voltam.
- Na? Tippelj. Azt mondta.. „Jó szórakozást.” A saját őreimmel fogatott el. Végig kellett néznem.. - lehunyta a szemeit. - végig kellett néznem, ahogyan megerőszakolják és megölik.
- Jesszusom..
- Tudod mit? Visszamehetsz. Elvégre nincs semmi titkolnivalóm az árulók előtt. Semmi olyan, ami tudomásodra juthatott az ittléted alatt. Hát szembesüljön Wimarc Prym azzal, amit tett..!
Azzal maga alá rántott és vad, őrült, szenvedélyes gyűlölettel a húsomba markolt. Körmei nyomán kiserkent a vérem, nem sikoltottam. Süket fülekre lelt volna az a sikoly itt, a menekültek földjén.