Olyan fáradtan rogytam le az ágyamra, hogy elhatároztam; másnap reggeli kakasszóig színemet sem látják majd. Nem úgy osztották a lapokat, a mi közösségünkben – nem ám. A vacsora már javában a tűzön rotyogott, füstje megkocogtatta az ablakomat, és bár nem engedtem be, mégis csiklandozta az orromat.
A még huzattalan párnába fúrtam fejem, hogy ne érezzem, ekkor hangos dörömbölés rázta fel az ajtót.
- Mi a fészkes fene? - nyögtem, elgyötört karjaim bénultan lógtak mellettem.
- Sheyla! Bejöhetek?
- Gyere. - morogtam lustán, és most már legalább abban biztos voltam, hogy az ajtón Selena kopogtat, nem pedig a füst..
Belibbent, haja meg utána. Körbepördült, arca kipirult.
- Megkötöd..? - meglóbálta a levegőben a fűző egyik végét, én meg méltatlankodó nyögdécselések közepette a másik oldalamra fordultam.
- Mér' én?
- Mert anya a vacsoránál segédkezik, azért. - csattant fel türelmetlenül, felvontam a szemöldököm.
- Mit izgulsz annyira? Meg egyáltalán, minek kiöltözni?
- Vasárnap van. - vont vállat, de túl érdektelen volt az a vállvonogatás. Felálltam hát, görnyedten, szándékosan rájátszva fogdostam a csípőm – mely igazából nem is fájt, hiszen az íj a karizmaim vette igénybe leginkább.
- Aha. Vasárnap. - ciccegtem. - Azért nem tudok én aludni.. - miközben panaszaim soroltam, ügyesen megkötöttem a ruha hátulját. Vörös színe volt, a fűzője meg fehér. A mellrésze nem túl kivágott, de épp' annyit sejtető, hogy megmozgassa a férfi fantáziát. Selena anyja roppant ügyesen varrt, magam is büszkélkedhettem néhány darabbal, mit csak puszta kedvességből ajándékozott nekem.. Ez a gondolat ismét csak saját édesanyám arcát idézte fel bennem. Mielőtt könnyekre fakadhattam volna, gyorsan emlékeztettem magam; azóta nem hullajtottam könnyet, hogy Gladwin szemtől szemben bizalmába fogadott.
- Na.. - Selena jóindulatú mosollyal arcán simogatta meg a karom. - Nem kell úgy elkeseredni.
- Nem vagyok elkeseredve. - mondtam. - Csak hiányzik anyám.
Felsóhajtott, és éreztem, hogy a saját sóhajom is a lelkére veszi. Ő is tudta, amit én.. hogy a szerettek örökké szerettek maradnak. Még akkor is, ha tán soha többé nem látjuk az arcukat, és vénségünkre csak öreg portrékról tudjuk felidézni őket.
Némán hagytuk el a házat, mely lassan az otthonunkká érlelődött.
Csendes séta vitt minket a kicsiny falun át, mit felépítettünk, közös erővel. Az én munkám is benne volt, a két kezem munkája, és a verejtékem is. Cipekedéstől meghúzott derekam, a megannyi vércsepp, mely függönyök és asztalterítők varrása közepette hullott ujjamból, mind mind szorosabbra fűzték a köteléket. Köztem, és az erdő között. Az erdő közt, és köztünk, kik betolakodtak ide, szállást kérve – s nagylelkűen kapva.
Néztem a néhány házat, meg a kisebb viskókat, és néztem a templomot, mely messzebb volt ugyan, de sárga mozaiküvegei még mindig aranyozottnak tűntek a nap lemenő fényében. Csak figyeltem a felderengő csillagfényeket ott, ahol a rózsaszín ég ölelkezett a sötétkékkel, és önkéntelenül mosolyodtam el. Láttam a füstöt az égig szállni, és éreztem a ropogó hús édeskés illatát. Hallottam kurjongatni vidáman a pityókás népeket, a levegő vidámságtól és bensőségtől volt forró.
Selena mellettem egyre izgágább lett, mindenéből sütött az tettvágy. Akkor megláttam Marcot, felénk kalimpálni és rögvest eljutott agyamig barátnőm izgalmának oka. Oldalba böktem, mire szendén lesütötte a szemét.
- Aha. Vasárnap van, mi? - vigyorogtam kajánul.
- Vasárnap, miért, tán csak nem hétfő? - vakarta fekete fejét tettetett tudatlansággal.
- Ha hétfő lenne most nyugodtan alhatnék..
- Ja, a vékonyan vajazott száraz kenyérszeleted után. - vágott vissza csípősen.
- Takarékoskodnunk kell. Gladwin szerint..
Mielőtt azonban parázsvita alakulhatott volna ki közöttünk, Marco elénk sietett.
- Jó estét! Két fiatal hölgy, csak így, egymaga? - két karját kínálta fel, mi pedig belé karoltunk. Végig Selenát nézte. Szépek voltak és ígéretesek.
Összeugrott a gyomrom, de nem jutott időm Adamra gondolni, illatát orromba képzelni, karjait pedig derekam köré.. Hát még a száját..
Ahogyan beljebb sétáltunk a kitaposott ösvényen, megérkeztünk az erdő szélére, nem messze a gyakorlatozó helyünktől. Ezen a részen körben már megpörkölődött a fű, ahogyan a vasárnapi vacsoráink hagyománnyá váltak.
Mind a tűz körül ültek, egyre szélesedő gyűrűkben. Több tucatnyi, vörösben és narancsban táncoló arc, reményteli szempár, fáradt, dolgos kéz pihent és melegedett. Selena anyja intett nekünk, mi pedig gondolkodás nélkül csapódtunk mellé, meg Balthazar mellé. A szakállas férfi vállai talán háromnegyedszer akkorák voltak, mint Selena, meg az én vállaim együtt véve. Kedélyesen csillogó, barátságosan barna szemei üdvözöltek bennünket.
- Estét. - köszönt mély, öblös hangján. Csak úgy, kurtán, ahogyan szokott. Nem beszélt sokat, ő nem volt a nagy szavak embere – így hát nem is fecsegett sok ostobaságot, mint a többség.
Törökülésben ültem le, míg Selena térdeit kulcsolta át, és időnként sunyin Marcora sandított. Marianne nem látta, de én igen. Marco keze időnként Selena derekához ért, puszta véletlenül..
- Mit szóltok a mai zsákmányhoz? - érdeklődött Balthazar büszkén, ekkor már én magam is észrevettem a tűz fölötti nyárson forgolódó szarvastesteket.
- Eddig fel sem tűnt, milyen éhes vagyok. - motyogtam magam elé.
- Hát igen. Nem nőnek való az íjászat, meg a kard. - jelentette ki a férfi ellentmondást nem tűrő hangon. Én azonban szót emeltem ellene, persze kedvesen és tisztelettudón. Már amennyire tőlem tellett egy ilyen nap után.
- Szerintem meg való, ha nincs más kéz, melybe valóban való lehet. Ha érted mire gondolok. - rámosolyogtam, s mikor visszamosolyogtam tudtam: ő is érti. Hiába a bizakodás, kevesen vagyunk, ez tény.
- Jó. - hagyta végül rám. - Igyál bort. - kezembe nyomott egy kupát, a kancsó kézről kézre járt. Mire hozzám ért, még épp volt benne annyi, amennyi elegendő mennyiségnek bizonyult a számomra. Belekortyoltam az italba, finom volt, szőlő ízű, érett és testes. Kitöltötte a számat, nyelvem körbejárta a selymes íz..
Aztán egyszerre kis híján kiköptem. A testem megmerevedett, a gerincem vészjósló borzongás járta át. Tekintetem vadul kutatta Gladwint a tömegben, ezer közül megismertem volna az arcát, de még széles hátát is.. Nem láttam a többiek között.
- Talán nem ízlik? - érdeklődött Marianne, maga is belekortyolt a sajátjába.
- De. - feleltem foghegyről. - Finom. - és végtelenül ismerős.. Fejeztem be magamban, végre kiböktem Gladwint. De nem egyedül volt.
A tűztől, s tőlünk némileg távolabb, a fák tövében üldögéltek, Eaven, meg két másik férfi társaságában. Elmélyülten beszélgettek egymás között, másra nem is figyelve. Gladwin hevesen magyarázott, kék szemei csak úgy csillogtak, a tűz nem világította meg őket olyannyira, de így is tisztán ki tudtam venni azt a mérhetetlen tudást és akaraterőt, mellyel bőrünket akarta menteni. Egészen ellágyultam erre, de mikor nyeltem, és a bor íze újból felsejlett ízlelőbimbóimon, megfeszültek az izmaim.
- Sheyla, egyél! - észre sem vettem, közben megsült a hús, darabokban osztogatták, Marianne gondoskodón Selena, meg az én kezembe nyomott egy-egy jókora szeletet. Csak eztán kezdett ő is enni.
- Köszönöm. - a húsba haraptam. Finom volt, de nem feledtette velem a bort.. Eddig egy alkalommal sem ittunk bort. Szőlő még nem termett, hisz' nyár elején jártunk.
- Még szerencse, hogy ilyen derék férfiakkal vagyunk körülvéve, akik vadásznak és gondoskodnak rólunk. - hízelkedtem Balthazarnak, ki jóízűen evett.
Büszkén kidüllesztette a mellét.
- Na igen. De azok az amazonok se panaszkodhatnak, akik megszöknek hazulról és kardot rántanak, hogy védjék az igazságot.
- Jó a bor is. - dünnyögtem, zöld szemem megvillant a félhomályban. - Honnan van?
- Hmm … - Marco körbelöttyintette kupájában a vörös nedűt. - Gladwin mintha azt mondta volna, hogy Cytheriából menekítette meg.
- Érdekes, én eddig egy hordónyit sem láttam! - kacagtam erőltetetten.
- Hát, mer' odalent tartotta a kriptában.
- Ennek a templomnak a kriptájában? - böktem hátra hanyagul, de közben minden idegszálam pattanásig feszült. Selenát látszólag nem igen foglalkoztatta a dolog, inkább Marco vonásait figyelte elmélyülten.
- Miért, látsz itt másik templomot is? - kérdezte Marianne.
- Vagy úgy. - bólintottam, és már akkor tudtam, hogy vacsora után rövid utacskám Gladwinhoz vezet majd.
- Jól megvagyunk itt. Nem kell más. Csak asszonyok, hús és bor. - nevetett Balthazar.
Csendben ettünk és ittunk tovább. A nevetgélés egyre hangosabbá vált, néhányan dalra fakadtak, a tűz pedig vidoran, lankadatlanul pattogott tovább. Valami készülőben volt, s a jó hangulat mintha szándékosan terelte volna el róla a figyelmet – az emberek pedig tán szánt szándékkal nem vettek róla tudomást.
Marianne felállt, megérintette Selena vállát.
- Elmegyek lefeküdni. Ne maradj későig. - a szemébe nézett, aztán Marcoéba is. A fiú felelősségteljesen kihúzta magát.
- Hazakísérem.
- Úgy legyen. - bólintott az asszony, köpcös, határozott alakja lassan eltűnt a reá ereszkedő sötétben.
A kisangyalom kezdetű nóta a fülembe kéredzkedett, noha egyáltalán nem vágytam rá, ezzel egy időben a házikónk ablakai sárgán izzottak fel, majd aludtak ki ismét. Marianne hazaért, égi jelként értelmeztem, felálltam magam is.
- Hová mész? - Balthazar orcáin borvirágok bontogatták szirmaikat. Féltem, hogy netán felbőszítem azzal, ha elárulom – Gladwint akarom felzavarni vacsorája közben.
Ugyan nem emlegették úrként; mert Gladwin határozottan megtiltotta, de maguk közt mégis úgy emlegették, mint magasztos személyt, kinek kezébe életüket helyezték bele. Tudtam ezt jól, így szelíd, pirongó mosollyal feleltem.
- Jaj, Balthazar, azt hittem lovagiasabb vagy ennél! Hiszen a hölgyek hólyagja gyengébb, mint a férfiaké, ezt tudhatnád!
- Pardon. - kapta szája elé kezét, aztán újabb kortyot ivott a kupából. Selena és Marco egymás tekintetében úsztak, a közvetlen közelemben pedig nem maradt több ismerős. Nyugodtan oldalogtam el.
A tűz ereje lankadni kezdett, az ösvényt pedig már egyáltalán nem világította más, csak a hold ezüst fátyolfénye. Óvatosan léptem, a gallyak megreccsentek talpam alatt. A két férfi, kiket csak látásból ismertem, s Gladwin még mindig nem vettek észre. Hangfoszlányaik szűrődtek felém, és Eaven merev arca.
Megdermedtem. Eaven tekintete lebilincselte a testem, valami azt súgta, nem csupán most vett észre, hogy így, zajos vadkan módjára törtettem feléjük.
Konokul néztem vissza éles szemeibe. Akkora már Gladwin is felfigyelt bizalmasa viselkedésére, mert felé fordult, aztán egyenest rám nézett.
Ahogyan megpillantott, mintegy ösztönösen terült szét arcán a mosoly. Nem mosolyogtam vissza, s minthogy most már mind a négyen rám meredtek, komoly képpel siettem tovább.
Gladwin is felpattant, és mielőtt még odaérhettem volna, elkapta a karom.
- Sheyla. Kellemes meglepetés. - lehelte bársonyos hangon.
Féloldalasan a többiekre tekintettem.
- El akartalak kérni egy percre. - szólaltam meg aztán.
- Gondoltam. - biccentett.
- Milyen előzékeny vagy.
- Ez csak természetes. Nem tetszik a hangod. Gond van talán? - rám nézett, ártatlanul, mégis ravaszkodón, egyszerre volt udvarias és tolakodó.
- Akad. Arrébb mehetnénk? Úgy látom a barátodnak sas szemei vannak, hát még ha a fülei is olyanok, mint a rókáé..
- Eaven? - suttogta. - Miatta nem kell aggódnod, ő a jobb kezem.
- Akkor miért félsz tőle, hogy meghallja? - húzódtam hátrébb, s közben le nem vettem volna a szemem Gladwin időközben összeszűkült, gyanakvó szeméről..
A templom felé kezdtünk sétálni, nem tudom, hogy az én lábam vitt zsigerből arra – tán a kriptában tárolt nem létező boroshordók csábítottak úgy? - , vagy Gladwin terelt minél messzebbre a sokaságtól, de én egyik ellen sem tiltakoztam.
A templom bejáratához érve aztán előre engedett, és a rideg, szent sötétség magába fogadta titkolódzó lényünket.
Megálltunk, egymással szemben, az oltár előtt. A kitört ablakokon át láttam a csillagokat, és az egész úgy festett, mint egy titkos, éjféli nász, megszökve a rokonok szitkai elől, és a szabályok elől is.
Pont, ahogyan Adammel terveztük. Ez a gondolat új erőt adott nekem, túlragyogta Gladwin erejét, mely hatalmas volt ugyan, és elsőre mindenhatónak tűnt, de felindultságom mégis vetekedni látszott vele.
- Mit szerettél volna? - kérdezte, Gladwin okos ember volt. Már akkor tudta, mikor meglátott, hogy megsejtettem..
- Finom volt a bor. - mondtam jelentőségteljesen.
- Örülök, hogy ízlett. - bólintott. - És?
- És.. Jaj, Gladwin, könyörgöm! Ne nézz bolondnak! - fakadtam ki.
- Nem.. - rázta a fejét. - Félreérted.
- Honnét van az a bor?
Gladwin hallgatott.
- Mert, hogy cytheriai bor, abban már biztos vagyok. De hogy nem az esküvőm napján gurigattad el a hordókat a pincéből, abban is. - ölni tudtam volna a szemmel.
- Valóban nem. - ismerte el. - Valahol éreztem, hogy fel fog tűnni neked..
- És másnak nem? Hogyan lehet ez, Gladwin? Oké, elismerem, nem mind lángelme.. De a férfiak ismerik Cytheria borát! Minden férfi ismeri a saját városának ízeit.. főleg a bor, meg a ser izét! - az ódon falak között visszhangzott a dühöm. Mint egy apró labda, úgy pattogott. Már az sem érdekelt, hogy az az Eaven kihallgat minket. Egye rák!
Gladwin mélyet sóhajtott.
- A kriptában tartottad, ezt mondta Balthazár. Igen.. Tán csak nem ott tartottad, ahol engem is, az első éjszaka? Megkötözve a szalmazsákon!
- Sheyla, nyugodj már meg. - két kezét a vállamra tette, szelíd forróság áradt a tenyeréből, valamiként megnyugodtam tőle, ezzel egyetemben fokozta a dühöm. Csupa csupa ellentmondás feszegetett belülről. - Igen, igazad van. Nem az árulás napján menekítettem meg a bort, hogyan is tehettem volna? Mérgezett tőrt döftek belém, és.. hagyjuk. - Gladwin kissé elfordította a fejét, de hangja cseppet sem volt magyarázkodó. Ugyan miért is lett volna..? 
- Akkor? Ti.. Balthazar is.. minden férfi. Rajtaütés volt, ugye? Megtámadtátok Cytheriát, raboltatok onnan, így volt, ugye?
Gladwin nagyot szusszant.
- Okos vagy, Sheyla.. de túl élénk a fantáziád. Nem, nem az összes férfi. Csak jó néhányan. Én magam, és persze Eaven – választottuk ki őket. Akikről úgy gondoltuk, hogy képesek felmérni ennek a szükségességét, és teljes titokban tartani. Egy egyszerű ki rajtaütés volt, titokban osontunk be, az éj leple alatt, álruhában, persze. Ha valaki, hát én tudom hol vannak a város gyenge pontjai.
- Szükségesség? - hitetlenkedtem.
- Igen, Sheyla. Az embereknek remény kell.. A remény életben tartja őket.
Nem kérdeztem többet és Gladwin is érezte, hogy megértettem végre. Kisétáltunk, csendesen, az oldalán néztem el a megannyi, reményben és pillanatnyi örömmámorban fürdő békés embert. Mert szentül hitték, hogy békére leltek az erdő rejtekén. S ha őszinte akartam lenni magamhoz, egy piciny darabkám szintúgy szomjazta a hitet, még ha tudtam is – és most már megerősödtem ebben a tudatban - , hogy erre a békességre bizony sokat kell még várnunk.