Gladwin átölelte a vállam, olyasféle ölelés volt ez, amit apámtól kaptam egykoron. Akkor még sokat jelentett, de az egykori uralkodóé most sokkal inkább eszemhez térített.
- Érted, ugye? - kérdezte csendesen. Óvatosan felnéztem rá, arca a félhomályba burkolódzva sejlett fel, és olyannyira megérintett az az érett és gondoskodó kifejezés, mely rajta ült, hogy akaratlanul is nekidőltem kissé az oldalának. Szilárdan tartott, és abban a percben rájöttem, hogy valódi támasz ő nekünk..
- Értem.
- Mióta csak elbujdostunk, azóta egy szemernyi kikapcsolódás, vagy öröm nem akadt számukra. Ez most olyan, mint egy békés kis oázis, a végtelen és veszedelmes sivatag közepén.
- Még akkor is, ha csak délibáb.. - révedtem el, fejem Gladwin vállára hajtottam.
- Még akkor is. És nem csak néhány liter borocska miatt csináltam, tudod? - kérdezte hirtelen.
- Hát még miért?
Kesernyésen felnevetett.
- Azt hiszed a katonáknak nincs szükségük megerősítésre? Azzal, hogy sikeres hadjáratra vezettem őket, megnőtt az önbizalmuk, és sokkal szebbnek látják a jövőt ők maguk is. Minden kis mozzanat növeli a túlélési esélyeinket.
- Hm. - újra kiegyenesedtem. Kellemetlennek hatott Gladwin szájából a túlélési esély szócska.. Egyszeriben eltűnt az a vidor báj, a fény tekergőző óriáskígyóvá változott, arcukat a tűzfény sziszegő nyelvként nyalta, nem pedig hű ölebként, a bor íze a számban bagolyköpetéhez kezdett hasonlítani.
- Nem tudják, hogy mi voltunk. - jegyezte meg könnyedén, mintha cseppet sem számítana. - Még csak azt sem tudják mennyien vagyunk.
- Hát a népszámlálás?
- Lázadoznak a népek, azt rebesgetik. - somolygott. Egymásra néztünk.
- Nem mentek el a népszámlálásra?
- De nem ám. - ha akarta volna, akkor sem tudja tán leplezni azt a diadalmas vigyort. - Bár attól tartok nem lesz jó vége.. - arca elsötétült, félelmetes árnyak nyúltak ki szeméből. Meghátráltam.
- De hisz ez jó! - tiltakoztam.
- Addig, ameddig apád nem veszi rá Gladwint egy kis tömeges népirtásra. Már látom is magam előtt. Karóba húzott fejek Cytheria cölöpkerítésein..
Egész testemben összeborzongtam.
- Szerinted keresni fognak minket?
- Előbb-utóbb biztosan. A felderítőket megöljük. - jelentette ki közönyös hangon. - Wimarc ravasz ember. Talán nem is tudod mennyire..
- Vele éltem, hosszú évekig. - emlékeztettem.
- Hát, előbb vagy utóbb biztosan megelégeli, hogy a katonáinak lépten-nyomon nyoma veszik, és ideküld egy akkora sereget, amivel nem tudunk mit kezdeni. Ő persze lutrira játszik majd, hisz' nem tudhatja hányan is vagyunk. De neki bőven megéri majd.. Főleg ha élve visznek majd vissza elé, hogy aztán saját kezűleg végezhessen velem.
- Ne mondd ezt! - szóltam rá. - Erősek vagyunk. És egyre erősebbek leszünk.. és a néped, úgy értem az igazi, hű néped, soha sem hagyná ezt..
- Már nem a népem. - húzta el a száját fájdalmasan.
- Gladwin! - erőteljesen megszorítottam a karját, meglepett pillantása villámcsapásként vágott végig a testemen. Olyan furcsa forróság öntött el attól a gyengéd és meghökkent tekintettől, nem értettem az okát, de csodálatos érzéseket ébresztett bennem. - Te megtiltottad nekik, hogy királynak nevezzenek, és hajlongjanak előtted..
- És tán nem jól tettem? - mardosó gúnnyal tette fel a kérdést, szoborrá dermedt megint, és a simogató szempár acélossá merevedett.
- Nem. - adtam meg a kézenfekvő választ. - Tudod-e, hogyan emlegetnek még mindig a hátad mögött? Mint uralkodót. - válaszoltam saját kérdésemre. - És ha mást nem, hát azt bizony akkor is tudod, hogy a sok birkának kell egy pásztor, aki a helyes útra tereli őket. Máskülönben vadak martalékai lesznek, előbb, vagy utóbb mind.
- Igazad van. - beismerte, de már nem nézett rám. A tüzet figyelte, és az egyre több, körbe,körbe táncikáló, vidám embert. Innét nem láthattam pontosan, de akár a nyakam tettem volna rá, hogy Selena meg Marco is közöttük vannak.
- Mind tisztelnek téged. - folytattam, bár nem kért meg rá, hogy ezt tegyem. - Én is tisztellek.. - lágyult el a hangom. - Bocsásd meg, hogy olyan vádló hangot merészeltem megengedni magamnak. - Nem kell bocsánatot kérned. - érintett meg újra, és ez végtelen nyugalommal töltött el.
- De.. Hálával tartozom neked. Amiért megkímélted az életem, és azért is, amiért segítettél abban, hogy elfogadjanak..
- De hát én nem tettem semmit! - visszakozott. Őszintének tűnt, így eltátottam a szám.
- Te nem beszéltél velük..? Egyikkel se..?! - hüledeztem.
- Nem én!
- De hisz' mind mosolyogva köszön és kedves, és segítőkész..
Gladwin megveregette a vállam.
- Kiérdemelted.
Visszakozni akartam, de mintegy direkt-véletlenül néztem le saját, kisebesedett kezeimre.. Megráztam a fejem.
- Más is épp' annyit dolgozik mint én. - hárítottam el a dicséretét.
- Nem is állítottam az ellenkezőjét. - emelte fel a mutatóujját, pillantásával elkapta az enyémet, az meg kétségbeesett kis lepkeként vergődött most a karmai között. - Csúnya a kezed.. - lágyult el a hangja. - Ismered Loreenát? Ő volt a gyógyfüves a városban. - magyarázta, minek után a fejemet ráztam. - Adott nekem olyan kenőcsöt, ami gyorsan gyógyítja az efféle sebeket. Gyere, menjünk hozzám. Adok neked belőle.. - húzni kezdett, finoman, de határozottan én pedig hasonló határozottsággal fejtettem le ujjait felkaromról.
- Nem. Köszönöm. - mondtam. Hűvösebbre sikerült, mint szerettem volna. Nem tehettem róla, eszembe jutott Selena kaján mosolya, és nem tudtam nem iszonyodni a gondolattól..
- Miért?
- Az emberek mindenfélét pletykálnak. - szándékosan kerültem a tekintetét, de Gladwin úgy olvasott belőlem, mint egy nyitott könyvből.
- Aztán miről? - fenyegetően elhalkult a hangja, egészen rémisztővé vált.
- Mindegy. Jó éjszakát.
Ám mielőtt még az első lépést megtehettem volna, erőteljes hangja lasszóként rántott vissza – persze csak lelki síkokon.
- Megállj. - szólt utánam keményen. - Holnap napkeltekor légy az erdőbe vezető ösvénynél.
Nem kérdeztem vissza, nem volt merszem. Kék szeme végighúzott rajtam, mint egy rozsdás, tompa penge. Fájón égetett, szúrt a pillantása. Tudtam, hogy szándékosan teszi..
- És ez most parancs.

3.
Gladwin csak állt ott, és hosszasan, fürkészőn meredt távolodó alakom után, mely aztán eltűnt a fordulóban.
A férfi magára maradt. Csatlakozhatott volna az ünneplők társaságához, és akkor talán megjátszott mosollyal arcán tekinthetett volna a sötét, homályos jövőbe. Nézte, hosszasan, amint lassan elhal a tánc, a jókedv, s végül a tűz maga.
Illatom még a levegőben kavargott, s míg el nem oszlott onnét a füsttel együtt, addig felderengő arcom dühítette még.
Átkozott boszorkány. - dühöngött magában eképp', kezei ökölbe szorultak egy pillanatra.
Akkor a semmiből, mint éjszakai ragadozó, kecses és ruganyos léptekkel egy fiú lépett elő. Valóban, mintha valami titkos kapun mászott volna ki, olyan észrevétlenül suhant az éjszakában.
- Gladwin. - mély hangja dorombolt. Tiszteletteljes volt, de cseppet sem hízelgő. Gladwin összerezzent.
- Eaven. - üdvözölte apró fejbólintással. A fiú odaállt az iménti helyemre. Sokáig nem szóltak, csak bámulták némán, amint Balthazar, meg két másik férfi vizet locsolnak a hamura, majd földdel fedik el.
- Szép esténk volt. - beszélt a levegőbe ekkora a fiatalabbik, Eaven.
- Az. - hagyta rá Gladwin. - Miért nem vagy még oda haza? Holnap sem lesz könnyebb napunk, mint a hétfőkön általában.
- Tudom. - biztosította, kissé hátra vetette a fejét. Állának éles íve fehér peremként vált külön a sötétségtől, szemei úgy villantak, akár a párducéi. Gladwin figyelme nem lankadt, a szeme sarkából a fiú minden mozdulatát leste.
- Menj. Mindjárt megyek én magam is.
- Sheyla Prym? - kérdezte akkor, szája szeglete felfelé rándult.
Gladwin arca rezzenéstelen maradt, de légzése mintha szaporább lett volna. Nem, ő soha sem vesztette el igazán a hidegvérét – ahogyan most is megőrizte, bár ez az olyasféle ritka alkalmak egyike volt, mikor rendkívül nehezére esett.
- Mi van Prym kisasszonnyal? - vette oda flegmán.
- Kisasszony? Azt hittem csak Sheylának hívod. - kuncogott aprót. Finom nevetése, mint a macska bundája, úgy sündörögte körül Gladwint.
- Mi közöd hozzá? - förmedt rá hirtelen, Eaven mesterkélten rezzent össze, fekete, selymes haja követte a lágy mozdulatot.
- Bocsánat. Azt hittem barátok volnánk, vagy mi.. - tettetett sértettséggel fordult sarkon, Gladwin lehunyta a szemeit.
- Nem értem, miért teszel rá megjegyzést, Eaven.
- Ó, én nem tettem rá megjegyzést! - visszakozott, túlságosan is hirtelen torpant meg, és fordult újra szembe szövetségesével.
- De, éppen most. És láttam, hogy ma reggel, a gyakorlaton is, hogyan néztél rá. A kérdésem: miért?
Eaven megmerevedett, Gladwin vesébe hatoló pillantása elől nem volt menekvés. Ha ott lettem volna, kellemeset mosolyogtam volna a fiún..
- Rémeket látsz, cimbora. - nevetett fel újra, ezúttal már határozottan érződött az erőszak a nevetésben.
- Meglehet. - bólintott elismerőn, Eaven arca pedig erősen felderült erre. - De nem hinném. - mosolyodott el magabiztosan, s a derűre ború érkezett, vihar árnyékolta be az azúrszemeket. - Most pedig, ha nem bánod, nyugovóra térek. Holnap sok az elrendezni valónk..
- Sok. - mormolta maga elé sötéten. Ki nem mondott szavak maradtak gyomrában, emésztették belülről, ám mégsem neki – Gladwinnak fájtak inkább. Ő mégsem mutatta, csupán erősen merev tartásban, és eltökélt arccal, s parázsló szemekkel vonult végig új, kicsin birodalmán.