4.
Aznap éjjel sehogyan sem jött álom a szememre. Egyre Gladwin arca lebegett előttem, a plafon sötétjén domborodott ki, mint fényes szobor, és akármilyen megnyugtatóan szuszogott is mellettem Selena, mégsem csábított édes öntudatlanságba a felőle áradó nyugalom.
- Gladwin. - suttogtam elgondolkodva, fel sem tűnt, hogy hangosan ejtem ki a nevét. Összegömbölyödtem, mint egy kölyökmacska. Talán túl elutasító voltam vele.
Akárhogyan is, de szívemet sajdította ez a felismerés, mert megkedveltem Gladwint. Tiszteltem, mint vezetőt, szerettem, mint embert. Soha korábban nem találkoztam még emberségesebb földi lénnyel, mint ő, ugyanakkor rettegtem is tőle.. Nem fizikai erejét féltem – hisz' tudtam, soha nem emelne rám kezet többé, akkor sem gyűlöletből tette, amit tett.
Azért féltem tőle, mert ennyi idő elteltével sem éreztem úgy, hogy ismerném. Az ismeretlent pedig féli az ember, legyen akár kicsi, legyen nagy, vagy bölcs öreg. Szerettem az új kihívásokat, fiatal fejemmel gyakorta tévedtem be eme dzsungelek közepébe, s mindannyiszor lelkes forróvérrel vágtam ki magam a kalandokból..
De a tapasztalás során nem csupán a különösen finom virágok illatát szimatolhattam meg. Engem ezek a tapasztalatok megtépáztak, bár tartásom nem görbült, a mosoly az arcomról nem fagyott még le akkor, de szívem csupa seb alatt dobogott..
És Gladwin olyan rejtélyes volt.. rejtélyesebb, mint az ezüst felhők által közre fogott éjszakai, sötét ég, talán még a túlvilágnál is nagyobb rejtelmeket hordozott magában.
A legnagyobb rejtély számomra csekélységnek tűnhetett így, a két háború közti békés időszakban.
Miért? Miért tüntet ki engem Gladwin – engem, az ellensége lányát – különleges figyelmével, miért segít nekem?
- Sheyla? - nyüszögött a szomszédos ágyon fekvő lány. - Te kihez beszélsz? - álmatag hangja kizökkentett, gyorsan a számba tuszkoltam az öklöm, és olyan egyenletesen mély légzést produkáltam, hogy még én magam is elhittem – mélyen alszom.
S valóban így történt, igaz, néhány másodperces késéssel.

Az első sugarakkal ébredtem, frissen. Gyorsan reggeliztem, Marianneék még javában aludtak, arcom odakint öblítettem le, a kút jéghideg vízében.
Madarak üdvözöltek csivitelve, a fű csiklandozta a bokámat. Az erdő felé néztem, s láttam az ösvény felé közelgő, fekete alakot. Nem késlekedtem.
Felé indultam, kényelmes léptekkel, nyugodt arccal. Nem emlékeztem éjjeli álmomra, de föltételeztem, valami szép és megnyugtató illúzió lehetett. A lelkem lecsillapodott némileg.
Gladwin hasonló nyugalomban ácsorgott, rám várva. Közelsége még hatalmasabb békét erőszakolt belém – csak úgy, mint minden alkalommal.
- Jó reggelt. - köszöntött fürkésző pillantással. Nem mosolygott ugyan, de a kedves udvariasság nem hagyott teret a tegnap esti hűvösségnek.
- Hasonlóan szépet. - feleltem, én sem mosolyodtam el.
- Felkészültél?
- Az attól függ, mire..
- Majd meglátod, semmi különleges, ne félj. De ahogy elnézem, kialudtad magad, úgyhogy akkor mehetünk is.. - karjával az erdő sűrűje felé intett, jelezvén, hölgyeké az elsőbbség, én pedig nem kérdezősködtem többet. Elindultam.
Gladwin követett, aztán csakhamar, ahogyan az ösvény szélesedett, felzárkózott mellém. Azt hittem csak a céltáblákig megyünk, de a tisztáson túlhaladva ráeszméltem, hogy több mint negyed órája tapossuk már a kanyargós ösvényt, valamint arra is, hogy a legszélső céltáblán túl nem is jártam..
Felszisszentem, egy királydinnye akadt a bőrömbe. Fél lábam felemeltem, ujjaimmal próbáltam lesöpörni a bokám felől a pofátlan kis növényt, ám ekkor csaknem hasra estem a gazban, mely szinte benőtte az út ezen részét.
Gladwin elkapott a könyökömnél fogva.
- Óvatosan. - szólt. - Nem járnak sokan errefelé, nincsen kitaposva az ösvény..
- Azt észrevettem.. - fújtam ki a levegőt. - Jól vagyok, menjünk..
Tovább indultunk. A fény ide alig jutott el, olyan sűrű és magas mamut fenyvesek állták útját. Csak sétáltunk és sétáltunk, s lassan kezdett átjárni az erdő szelleme, valami különleges, természetes erő kerített körbe, egyszerre éreztem védettnek magam, és egyszerre tűnt kilátástalannak a rengeteg. Lélegeztem,szaglásztam a gyantával vegyülő nedves föld illatát, hagytam, hogy hatalmába kerítsen, beszippantson és a magáévá tegyen. Megszűnt mellettem lépdelni Gladwin, a szívem megszűnt Adam után sajogni, az anyatermészet gyógyítani kezdte a sebeimet. Lassan, de biztosan..
Amíg fel nem tépték őket.
Apró fénytű szúrt a szemembe, a fák ritkulni látszottak.
- Mindjárt megérkezünk. - biztosított.
Igaza volt. Az erdőt átszeltük alig több, mint fél óra alatt.. Meglepetésként ért, a derekamig érő fű finom, szurkáló csiklandozása.
Gladwin még hagyta, hogy kicsit beljebb gázoljak, aztán megállított.
- Helyben vagyunk. - tárta szét a karját. Lágy szellő borzolta végig a bőrünket, apró kis pihéim, vörös zuhatagom, és Gladwin holló tincsei egyszerre libbentek, nyugat felé. Megdobbant a szívem. Túl szép volt, túl idilli.. túl nyugodt.
- Nahát.. - hirtelenjében nem találtam a szavakat. - Mit fogunk csinálni? - kérdeztem, s közben figyelmem felkeltette a néhány méterrel arrébb tornyosuló facsoport. Oda már nem vezetett ösvény, és valami oknál fogva fenyegető hűvös áradt a fák közül.
- Most, kérlek szépen.. - azzal oldalára erősített hüvelyből egy kardot húzott elő, majd a kezembe nyomta. - Megtanítalak vívni. Karddal. - mosolyodott el aznap először. Meghökkenve kaptam el a fakard markolatát.
- De hát ez fából van.. - emeltem orrom elé, hiába várván, hogy élén megcsillanjon a fény..
- Még szép. - nevetett jóízűen. - Amíg kezdő vagy azzal gyakorlunk, nehogy megsérülj.
- Vagy úgy. - bólintottam értelmes arcot vágva.
- Szóval, felkészültél? - kérdezte újra, szeme kihívón csillant meg, s ez felébresztette lelkem mélyén a szunnyadó tigris-ösztönt.
- Mi az, hogy! - rikkantottam, de vállamra tette a két kezét, atyaian elmosolyodott.
- Akkor csak hűtsd le magad, Sheyla. Ehhez nem dukál a forró fej, és a hirtelen döntések.
- Ó.. - kissé elszégyelltem magam gyermeteg reakcióm végett. Hunyorognom kellett, mert a nap a szemembe sütött, de Gladwin addig helyezkedett, míg széles vállaival eltakarta szemem elől a nagy, fényes korongot.
- Az nem baj, ha lelkes vagy.. most még. Azt szeretném ha olyan lennél..
- Legyek olyan, mint te? - vágtam közbe de csak a fejét rázta.
- Nem. - arca komollyá vált, de szelíd maradt. Kedvem támadt megsimogatni a bőrét. - Légy olyan, mint amilyen akkor voltál, mikor átjöttünk az erdőn.. Békés, nyugodt, önmagadba szállt, kiegyensúlyozott. Öntudatra ébredt... - a hangja megakadt, amint engem nézett, és elsorolta, miféle állapotaimban látott..
- Megpróbálom. - bólogattam. Ezért hozott hát ide – gondoltam, de valami azt súgta, más okai is vannak.
- Akkor most figyelj jól, rendben?
- Iszom a szavait, fenség. - vigyorogtam rá, és kellemes érzéssel töltött el, hogy ezzel az ő arcára is újabb mosolyt csaltam. Lám így mosolyogtatja meg egymást két ember, kiknek a legkevesebb okuk sincs örömködésre..
És Gladwin magyarázni kezdett, magyarázott a lovagiasságról, meg az erényekről, amik nem kifejezetten érdekeltek. Az már annál inkább, hogyan vághatom le valakinek a fejét, tőből..
Adamra gondoltam eközben, s arra, miként állok majd bosszút azon, aki újból megpróbál elszakajtani tőle.. Amint Gladwin szavai belém ivódtak, úgy fordult visszájára bennem a békesség. A vérem zubogni kezdett, a halántékom lüktetett, s mire végre oda jutottunk, hogy gyakorlatban is megkezdjük a kiképzésemet, az adrenalin teljesen szétáradt a testemben.
Élveztem a gyakorlást, ó de mennyire! Gladwinhoz egyszer sem sikerült ugyan hozzáérnem, még csak meg sem tudtam suhintani. Fürge volt a lépte, gyors a reflexe, s éles az esze.
A végén pihegve ültem a fa tövében, fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, teljesen megbolondult az időérzékem. Egy érzés maradt bennem azonban, mely mindennél erősebbnek bizonyult.
A bosszúszomj. Bosszút akartam állni az apámon, és bosszút az emberein. Bosszút venni mindenkin, aki a boldogságom útjába állt.. mert egész szívemmel éreztem, hogy nem szolgáltam rá erre.
A kimerültség úgy áradt szét a tagjaimban, akár friss fertőzés a csatorna erezetében. Lihegtem, a szemem izzott.
- Fel tudsz állni, vagy támasztod még kicsit azt a fát, nehogy kidőljön szegény? - kérdezte Gladwin, kizökkentve. A tréfa nem mulatságos hangnemben hangzott el, ez megrémített.
- Fel én. - biccentettem félszegen. Feltápászkodtam, meglepetten konstatáltam, hogy a nap nem jár az ég tetején.. Ezekszerint vagy ilyen kevés idő tellett el ideérkezésünk óta, vagy..
- Késő délután van. - felelt ki nem mondott kérdésemre Gladwin. - Ideje visszatérni.
- Hogy elment az idő.. észre sem vettem. Sőt, ami azt illeti még fáradságot sem éreztem! - feszítettem meg karizmaimat. Megfájdult a vállam. - Áh.. azaz mostanáig.
Gladwin arca elsötétült.
- Valami baj van..? Valamit nem jól csináltam?
- Nagyon ügyes voltál, Sheyla. - nézett a szemembe elismerően. - De egy kicsit aggaszt, hogy még szünetet sem akartál tartani.
- Ugyan miért? - csodálkoztam el.
- Tudod, megint éreztem rajtad azt az átszellemültséget, mint az erdőben.. - tűnődött el, s lassan ő is letelepedett mellém.
- De hisz' ez volt a cél, nem? - hökkentem meg.
- Ez nem volt ugyanaz. - rázta a fejét, gyanakodva méregetett. - Most is valósággal.. sugárzott belőled az energia, de ez nem az a pozitív energia volt. Zavartságot éreztem és dühöt.
- Óh..
- Ugye jól éreztem?
Nem feleltem. Utáltam volna hazudni neki.. másfelől abban is biztos voltam, hogy átlátna rajtam.
- Talán. - hagytam rá.
- Nem helyes.
- Gladwin.. miért hoztál ide? - kérdeztem váratlanul, de látszólag cseppet sem lepte meg a kérdésem. Vagy csupán ezt is olyan hideg vérrel fogadott, mint minden mást is..
- Hogy gyakoroljunk. - felelt teljes természetességgel.
- Nem úgy értem, te is tudod. - fúrtam a szemébe a tekintetem. - Ilyen messzire. Tarthattuk volna a gyakorlatot a tábláknál is..
- De ott most a falubéliek gyakorlatoznak. - fordította el a fejét.
Levegőért kapkodtam. Hogy Gladwin miattam..?! Nem.. az nem lehet!
- Hát ezért..?! - megmerevedtem, az izmaim mind megfeszültek.
- Ha úgy tetszik. - vont vállat könnyedén, az égre függesztette kék szemeit. Olyan melankólikusnak és gyönyörűnek tetszett a délutáni fényben, s ahogyan szerénységgel tért ki a válaszadás elől..
- Gladwin. - suttogtam elhűlve. - Miért?
- Mert tudtam, hogy kellemetlenül érzed magad a szóbeszédek miatt.. és én nem akartam okot adni az újabbakra. Így is futótűzként terjedt, hogy te meg én.. - a torka összeszorult. Az arcom elfehéredett.
- Hogy.. te meg én, mi, Gladwin?! - alsó ajkam beharaptam, a félelem a gyomromba kapott. Hogyan is nem vettem észre..?! Azt tudtam, hogy suttognak, hogy a hátam mögött összenéznek, tudtam, hogy az embereknek szembetűnt a különleges figyelem, amivel Gladwin kitüntet.. De álmomban sem gondoltam volna..!
- Jaj, Sheyla, ne hozz még kényelmetlenebb helyzetbe. - fészkelődni kezdett, ami aztán végképp nem vallott rá. Rémületem a tetőfokára hágott.
- Milyen naiv voltam.. Én meg azt hittem szimplán szálka a szemükben, hogy külön törődsz velem..
- Eh. - Gladwin lágyan elmosolyodott. - Ideje indulnunk. - mondta végül.
Némán álltunk fel, s indultunk vissza, az ösvényen. Mindenemre kellemes fáradtság telepedett, de még valami birizgálta a bensőmet..
- Ami azt illeti.. - álltam meg egy pillanatra, egy bokor levelei hűvösen simították végig a karom.
- Igen? - nézett vissza a férfi válla felett.
- Nem a néped az egyetlen, aki nem érti, miért..
Gladwin felsóhajtott, szívből, gondterhelten.
- Sheyla, mondd, megbízol bennem?
Gondolkodás nélkül bólintottam.
- Hajlandó vagy a kezembe helyezni az életed, úgy, mint ők? 
- Hajlandó.
- Hajlandó vagy vakon követni az utasításaimat, ahogyan már arra felesküdtél?
- Hajlandó.
- Akkor kérlek, ehhez tartsd magad. - szólt nyugodt hangon, a szeme villant egyet, de attól fogva nem szólalt meg többet. Az ügyet lezártnak tekintette – nem úgy, mint én.
Csendesen füstölögve követtem.