Eme lelkesület csak félig-meddig tükröződött az arcán, tekintetével Eavent kereste egyre. Megérintettem a karját.
- Ott vannak a barátaid – mutattam finoman a tűztől néhány méternyire eső fából faragott asztalkára és székekre, melyeket a két aggastyán foglalt el. Pipa füstje kacskaringózott fölfelé, kedélyes arckifejezések és nevetések váltották egymást. Gladwin szótlan kezdett feléjük terelni, megkönnyebbülésemre Eaven nem volt ott.
- Jó estét – köszöntem illedelmesen, mikor melléjük értünk.
- Sheyla Prym – hajtott fejet az egyikük, a Snorri névre hallgató, hosszú szakállas, pergamenbőrű öreg. Gladwin megszorította a vállamat.
- Nem láttátok Eavent?
- Ma még nem – ingatta fejét a másik, teljesen kopasz, harcsabajszot viselő, kék szemű férfi. A szeme Gladwinéval ellentétben színtiszta békességet, nyugodalmat sugárzott, az írisze csaknem olyan halovány volt, mint a déli, kék ég bolt. Mint bárányfelhők, ezernyi bölcsesség úszott át a tekintetén a másodpercben, melyben rám nézett.
- Ismertem az apádat – mondta halkan, s ettől valami oknál fogva kellemetlenül kezdtem érezni magam. Valami azt súgta, ez most nem a kedvesség gesztusa, és nem is a tiszteletnyilvánítás jele.. Ám békés arca és simogató szemei meghazudtolták lágy szavának súlyát. - Ülj le közénk! - mutatott a maga melletti székre, és mielőtt tiltakozhattam volna, Gladwin gyengéden meglökött.
- Menj csak – suttogta a fülembe, megborzongtam. A megnyugvás hatalmába kerített, már nem éreztem mást csak biztonságot és a sülő hús illatát. Leültem a székre, egy pillanatra elfordítottam a fejem a velem szemben helyet foglaló Snorriról. Jobb felé már nem messze húzódott a vízesés, moraja szinte fel sem tűnt, olyannyira megszoktam. A sziklákon túlmutatott a lent elterülő erdő, ha egész' messze elnéztem, láttam odalent a fákat, ezernyi zöld foltként összemosódni a barna, friss talajjal. Hagytam lecsillapodni bensőm, erőt véve magamon az öregekre néztem, s jól esett, hogy Gladwin mellém húzta a székét.
- Boldogok ma este az emberek – dünnyögte a bajszos, kinek nem is tudtam a nevét.
- Ma este? - kotyogtam közbe értetlenül. Szemei olyan gyorsan siklottak rám, hogy igazából még ki sem ejtettem a kérdést, csupán az első hang szaladt ki számon, már vesémig hatolt velük. A gyomrom a torkomban szorult, s mikor meglepettségemre elmosolyodott, legalább tizenkét lábnyit zuhant. Gladwin megragadta a kezem az asztal alatt, azt súgván: ne félj. Nem féltem.
- Tudsz-e nekem olyan pillanatot mondani, Sheyla, mikor úgy érzed messze futnál innen?
A kérdést nem tudtam mire vélni.. de nem mertem hazudni, és éreztem, hogy ennek az embernek legalább olyan képtelenség, mint Gladwinnak.. Sőt! HA létezik a lehetetlen, akkor a kétszer annyira lehetetlennek is léteznie kell..
- Tudnék, éppenséggel - bólintottam félszegen.
- Mit éreztél akkor? - noszogatott tovább gyengéden, szemeit olyannyira mélyesztette belém, hogy mozdulni se tudjak. Reszketni kezdtem.
- Azt.. azt, hogy... - nagyot nyeltem. A könnyeimet kellett visszanyelnem.. Felpillantottam a szürkülő égre, egy esőcsepp koppant az arcomra, vagy tán Isten köpött arcul sokadjára is. E gondolatért még el sem szégyelltem magam kellően.
Néma csend borult az asztalunkra, és csak a lassan mulatozásba forduló este hangjai törték át a fájdalmas, vaskos némaságot. - Egy percig sem bírom tovább – az arcom és a hangom megkeményedett. - Én ellenségként jöttem ide és megküzdöttem azért, hogy elismerjék: barát vagyok. De néha.. - nagy levegőt vettem, gondosan elkerültem Gladwin pillantását, ki még mindig a kezem fogta az asztal rejtekén. - … néha kételkedem abban, hogy valóban megérte. - Gladwin keze eleresztette az enyémet, de már volt elég erőm folytatni. - Dolgozom, küzdök, gyakorlok. Szeretem a társaimat és hoznék értük áldozatot, és tudom, hogy fordítva is így lenne. Hibás vagyok, mert önhibámból, bár akaratomon kívül szakadtam el a családomtól és a szerelmemtől.. és mivel az itt jelenlévők mind tudják, hogy kinek a vére csörgedezik az ereimben, és kinek a zöld szemei néznek vissza rájuk, nem magyarázom tovább. Azt hiszem megvan az esélye, hogy nem érem meg, hogy a szél az ősz tincseimbe kapjon.
A végére értem és vártam. Nem féltem a választól, még az sem érdekelt volna igazán, ha Snorri arcul üt. De ekkor a bajszos átnyúlt az asztalon, és megfogta a két kezem.
- Látod? Ők is pontosan ezt érzik – mosolygott rám egy őzgida ártatlanságával.
Megértettem. Újabb esőcseppek koppantak kobakomon, hidegek voltak, de még ritkák. Nyári zápor volt előkészülőben, az elektromosság megtöltötte a levegőt, fellegek sűrűsödtek felettünk szürkén, fenyegetve.
Az öregek nyugodtan pipáztak, pöfékeltek. Őket nem aggasztotta az eső, ellenben a tűz és étel közül sürgő-forgó emberek aggodalmas képpel tekintgettek fel.
- Sheyla – Gladwin a hátamra tette meleg tenyerét. - Kérlek, odamennél szólni Balthazarnak, hogy szedjék le a nyársakat és vigyék őket biztos helyre? Ha elült a zivatar majd folytathatják, de semmi szükség rá, hogy tönkremenjen az étel.
- Persze – bólintottam, és felálltam. A fű nedvesedett és a cipőm talpra csúszott rajta. Igyekeztem nem hátraesni. Az eső egyre szaporábban, nagyobb cseppekben esett ránk, a tüzet még nem oltotta ki ugyan, a forró szörnyeteg küzdött és lobogott – de már nem sokáig.
Közelebb érve feltűnt, hogy kisebb társaságokra oszlik a nép, mely nem is lett volna olyan nagy baj... De az egyik ilyen csoportosulás közepén nem a jókedvű, iszákos Balthazar állott, de nem is Adrian, a mindig izmaival dicsekvő ifjú..
Néhány hüledező ember, szemöldökét összevonva hallgatott egy részeg, dülöngélő, nyáltól fröcsögő pofával szitkokat szóró, fekete hajú fiatalt. Eaven megtámaszkodott egy boroshordón, kupájával hadonászott a levegőben.
- .. én mondom, le vele! Elég volt ebből! - nagyot húzott a borból, de már nem tudta lenyelni, állán vörös lé csordult alá. Kissé megcsuklott, úgy tűnt, menten kiadja gyomra legmélyebb tartalmát is.
Közelebb araszoltam, de a térdem kissé megrogyasztva, hogy eltűnjek a magas férfiak mögött. Nem akartam észrevetetni magam, ellenben hallanom kellett mit mondd. Óvatosan hátra néztem, Gladwin és az öregek elmélyülten beszélgettek, összehajolva. Nem igazán foglalkoztatta őket az, hogy szólok-e az embereknek az esőről. Tudatosult bennem, hogy az aggastyánok olyasmit akartak közölni a királlyal, amihez nekem semmi közöm. A hosszú, göndör férfi előttem, a komája fülébe suttogott.
- Ez az Eaven megveszekedett bolond! Hogy mer ilyeneket mondani Gladwinról?
- Nem tudom, de megbánja majd, ha a király fülébe jut!
- Te elmondod neki?
- Nem én! Még a végén engem vádolnak felbujtásért, és a fejemet veszik, hogy a király bizalmasát akarom besarazni!
- Egyet értek.. de ez akkor is botrányos!
Felnyögtem.
- .. éjszaka.. hukk .. majd amikor alszik. Akkor kell lecsapni. Mivel több ő, mint bármelyikünk? Demokráciát!
- Elhallgass bolond! - visított fel egy asszony.
- Aztán miéééééért? - dőlt előre Eaven, haja előre omlott, erősen kifújva a levegőt a száján kiseperte szeméből a tincseket. Hangja megnyúlt és iszákos volt. A mondandója pedig gyomorforgató és számomra vérlázító..! Sőt, minden falubéli számára is, de mégsem tett senki semmit... Kezdtem kétségbeesni. - Gladwinnak csak a szája jár! Rájár az utcalány szoknyájára és észre sem veszitek! Elvesztette az eszét, behálózta őt a vörös démon! A Sátán valódi szolgája!
- Hazugság! - hangzott több helyről is, de ekkor egy remegő hangú asszony szavára mind elnémultak.
- Sheyla Prymről beszélsz, fiam? - kérdezte holtra vált, fehér arccal.
- Arról hát! - Eaven lecsapta a kupát a hordóra, szemei majdhogynem keresztbe álltak. Az eső lassan kioltotta a tüzet a hátunk mögött, de nem foglalkoztunk vele. - Megfúr minket belülről! És Gladwin teljesen szerelmes belé! Csinált valami főzetet, hogy beleszeressen.. ti tényleg hisztek neki? Elhinnétek, hogy megjavult?
- Az apjának köszönhetjük, hogy itt vagyunk – helyeselt a nő. Az öklöm a számba tömtem, hogy ne ordítsak rájuk.
- Azám! - dülöngélt Eaven. - Pokolfattyak! A vér nem válik vízzé! Ki kell irtani a fajtáját, míg nem pusztulunk meg! És ha Gladwinon már nem lehet segíteni, hát őt is! Megölni.. mindkettőt!
Az eget hófehér villám hasította ketté, a világ megfordult velem és én rohanni kezdtem, magam sem tudtam merre... csak minél messzebbre ebből az elátkozott erdőből.