2.
Wimarc az égre nézett, napok óta nem szakadozott fel a konok felhőzet. Gyűlölt felnézni a fellegekkel szegélyezett láthatárra, mely egész az erdő széléig nyúlt... gyűlölte a felfelé kacskaringózó füstöt, melyet most a szürkéskék gomolyagok nyeltek magukba. És azt is gyűlölte, hogy minduntalan Sheyla arca derengett fel a hullámos, bongyor szélek között.
Hogy szerette a napsütést....!
Wimarc kőszíve összeszorult, némi por és vakolat mállott le akkor odabentről. Görnyedt dereka felegyenesedett, az erkély fakorlátját eleresztve nagy nyögések közepette tornászta fel magát álló helyzetbe.
Öregszem – állapította meg magában. Öregszem és ez a kegyetlen óriás, ez az öregség, ez úgy nyel magába, mint kardnyelő a pengét. Egyszerűen és hétköznapi módon, mégis sajog belé mindenem. Talán a kardnyelő torka is sajog?
Wimarc a szobába sétált, hol az egész alakos tükör fakó szemébe villant, ahogyan a gyér fény reá esett. Nézte az arcot, a mély ránccal szabdalt arcot. Nem volt azon érzelem, se más... Csak megtört, hataloméhes mohóság. A megtörtség és ez a furcsa farkaséh felemésztette a lelkét és abban a percben rádöbbent, hogy csak egy dolog hiányzik ahhoz, hogy újra képes legyen mosolyogni...
Mert bizony hiába szorongatta kezében Godwint, s ezáltal Cytheriát, meg Aracelit, a szülővárosát – hová most már alig-alig, sőt egyáltalán nem is tért haza... És hiába leste kívánságát száz szolga és örömlány...
Mert egy dolgot akart ő, egyetlenegyet...
- FRIEDRICH! - bődült el, akár egy gyötrődő szamár.
A szolga lihegve esetlenül szaladt a lépcsőn, minden cipőkoppanása egyre közelebb koppant az ő ajtajához.
- Igenis, uram! - hajolt meg mélyen, buggyos nadrágja lecsúszott a farán a nagy futás közepette, sietve rángatta fel magára.
- Menj le a várbörtönbe, a huszonkettes cellát keresd. A harmadik folyosó második fáklyájánál jobbra húzódik egy keskeny elágazás. Magánzárka, csak egyetlen fogoly tartózkodik ott.
- A.. a legveszedelmesebbik? Az őrült gyilkos? - hőkölt hátra.
- Az – bólintott fanyar mosollyal Wimarc.
A szolgáló reszketve, félelemtől rusnyára torzult arccal nézett rá.
- Nem kell egyedül menned, mihaszna! - nevetett orcájába gúnyosan. - Vidd le Ronaldot is, meg Sentenciát.
- Kivégezteti a foglyot, uram? - kérdezte, de aztán gyorsan hozzátette. - Már ha nem arcátlan a kérdés... - gyorsan fejet hajtott.
Wimarc felvonta a szemöldökét. Nem volt hozzá szokva, hogy mindenféle alattvaló a szándékairól faggassa. De az új cselekmény, az új rajtaütés izgalma egészen hatalmába kerítette elfonnyadt lelkét.
- Nem. Egészen más céljaim vannak vele.
- Mik azok, uram?
- Tudsz titkot tartani?
A nyurga fiú hevesen bólogatott, csoda, hogy a nyelvét nem lógatta ki hű öleb módjára.
- A hadsereg élére állítom – kacsintott, azzal megragadta a vállát és kipenderítette az ajtón. - Indíts!
Wimarc Prym azon a napon nyíltan és fennhangon mondta ki, amely már hónapok óta házsártos, öreg szívét nyomta.
- Vissza akarom kapni a lányomat.

3.
Természetesen akkor még mit sem tudhattam apám szervezkedéséről, és arról, miféle veszedelmet szakajt a nyakunkba.
Aznap éjjel nyugtalan álmot láttam a Selenával közös szobám rejtekén. Igen rosszul esett persze, hogy erdei barátném egész este nem szólt hozzám, valami furcsa, magányos melankóliába burkolódzva varrogatott, halkan és tüntetően dúdolgatva magában.
- Selena...? - kérdeztem többször is, de még csak fel sem emelte fekete fejét, úgy bújta az anyagot. Bezzeg mikor úgy tettem, mintha aludnék, szúrós, vesébe látó szemeit egyből rám szegezte. Fájt a pillantása.
Visszatérvén: álmodtam aznap éjjel... Harccal és sikoltásokkal. Valami úszó feketeség kavargott a levegőben, úgy mállott szét a szürkeségben – mert borús volt az ég az álmomban – mint a vér, ha friss vízbe eresztik. És váratlan a feketeségből egy arc bontakozott ki, a következő másodpercben pedig ajkára borultam, mardosó szomjúsággal csókolva.
Aztán egy holt feküdt a lábaim előtt... és én sikoltva ébredtem.
- Sheyla, nyugodj meg, csak én vagyok! - Selena hűvös, parányi kezei ébresztettek.
Zihálva ültem fel.
- Jól vagy? Egész este hánykolódtál...
- Néztél álmomban? - komorultam el, hideg verejtékben fürdött az arcom. Az álom képei kísértettek még...
- Egy szemhunyást sem tudtam aludni – ismerte el.
- Miért nem szóltál hozzám tegnap este? - keltem fel, az ágy szélére ültem. A térdünk összeért, Selena nem húzta el a lábát.
- Gondolkoznom kellett – mondta. - Minden más lett...
- Az – bólintottam lassan.
- Nem csak a helyzetünkre gondolok! - villant fel a szeme. - Azazhogy nem is egészen a népünk helyzetére! Hanem a tiédre... Neked már nem is ebben a házban kellene laknod...
- A terhetekre vagyok? - szörnyülködtem el, és azon gondolkodtam, hová is költözhetnék? Talán Gladwin megengedné, hogy a kriptában háljak... De a kripta hideg, éjszaka megfáznék... A tüdőgyulladás vinne el, két hét sem telne belé.
- Nem erről van szó – rázta meg a fejét. Fekete tincsei vad táncba kezdtek. Egészen boszorkányos volt.
A szívem megállt egy pillanatra.
- Ó, Selena! Ne kezdd nekem, hogy Gladwin meg én...!
- De Shelya, hiszen a vak is látja, hogy ti mennyire közel álltok egymáshoz!
- Mert a holt szeretőjére emlékezteti a hajam! És mert a szívén enyhítem ezt a sajgó fájdalmat! És ennyi...! A bizalmába fogadott, de nem az ágyába! Értsd meg kérlek... Én... Adamet... - s magam is megleptem, hogy milyen nehezen mondom ki a már napok óta eszembe sem ötlött nevet... - szeretem.
- Hát jó – sóhajtott. - De ha bármi történik, ugye elmondod?
- Te leszel az első – biztosítottam.
Egymás nyakába borultunk. Selena illata finom volt, de még érződött a testén Marco hajának szaga... az az ázott, szőke zuhatag.
- És te meg Marco? - tartottam el magamtól kissé.
Selena arcán két pírfolt jelent meg, a szeme lázas tűzbe lobbant.
- Szerelmes vagyok... - mondta ki nemes egyszerűséggel.
- Jó neked – sóhajtottam.
- Mi ez a sóhajtás? Csak nem vagy irigy?
- De... az vagyok...
- Hiszen ott van Gladwin! - szeme révedővé, álmokon túlivá vált. - Egy igazi férfi... - lehelte, és most először éreztem, mennyi szenvedély lakozik benne.
- Néha már azt hiszem, kedves Selena, hogy te magad kívánod Gladwint, nem is én! - nevettem el magam.
- Szóval kívánod? - ragyogott fel a fehér arc, és én nem tudtam a szemébe hazudni.
- Kívánom...
Selena felkiáltani készült, de befogtam a száját.
- Hallgass, bolond! - sziszegtem.
Abban a percben nyílt az ajtó, Marianne kövérkés alakja jelent meg.
- Mi ez a nagy susmus? - kerek csípőjére markolt, úgy nézett hol rám, hol lányára.
- Semmi! - feleltük kórusban. - Mi hír a faluból?
- Adrian meg Balthazar visszatértek – enyhült meg a hangja, Balthazar nevének említésekor valami egészen lágy tónust ütött meg ez a nő létére is mély hangú teremtés.
- És Eaven?
- Ő nem... Az nem tartozott a parancshoz, hogy várják meg míg végez...
Selena vetett egy keresztet.
- De nem is ezért jöttem! - változott vissza egyszerre megint sárkánnyá. - Nyomás dolgozni!
Selenával egyszerre nyögtünk fel... túlságosan is beleéltük már magunkat a királydrámába.
- Hol kezdjük? - kérdeztem.
- Teljesen mindegy... - mondta ő, de az elharapott mondat másik felét már csak akkor merte hozzátenni, mikor az anyja hallótávon kívülre került. - … mert fél órán belül Gladwin már úgy is ott lesz, hogy elraboljon a munka kötelezettségeitől...
- Teee! - visítottam fel, és egy vízbe mártott rongy csapásaival egész a folyóig kergettem...