2.
Ki lehetett az...? Ki volt az a barna hajú, barna szemű fiú? Alig múlhatott húsz...
De engem nem érdekel. Láttam meghalni tizenöt esztendőst meg fiatalabbat is. Hanem Sheyla miért sikoltott fel, mikor meglátta? A testvére volt tán? Nem... hiszen nincsenek is testvérei.
… Csak nem? Nem. Az nem lehet.
Hosszú órákon át feküdtem eszméletlenül. Nem az erdő növényei és talaja szolgált védelmező ágyamul, pedig álmomban az erdőben jártam. Sűrű köd volt és én tapogatózva kerestem a helyes utat. Nem látszódtak a fák abban a ködben, csak mikor vállam, vagy karom időnként nekiütközött a törzseiknek, akkor tűntek fel néhány másodpercre...
Gladwin ágyában pihentem öntudatlan, s azt, hogy egy pillanatra sem mozdult mellőlem – avagy épp csak annyira, míg meggyőződött a nép jóllétéről – is csak onnét tudom, hogy Selena utólagosan elmesélte.
A férfi az ágy mellett ült, rákönyökölve a bélelt lepedő szélére, és a kezemet fogta. Gyengéden, ujjait meg sem mozdítva csuklómon, nehogy felébresszen valamely óvatlan mozdulattal.
Feje kinyújtott karján pihent, a fekete zuhatag szétomlott rajta, és a szemeivel álmatagon fürkészte nyugodt arcomat. Gladwin aggódott, szíve minden aggodalmával...
Órák teltek el, és miként én nem moccantam, ő szintúgy szoborrá dermedve várakozott.
Két falubeli sustorgása szűrődött be a nehéz faajtón kívülről, nem volt elég halk, se túlzottan óvatos, de az ő lelkük is háborgott még...
Gladwin felkapta a fejét, fülelt, de közben fél szeme végig rajtam függött.
- .. nem, inkább te menj be, te határozottabban tudod ezt intézni, no! - unszolta a férfi hang a nőt.
- Hát jó... - ez Selena volt.
Gladwin felsóhajtott... olyannyira nem akart társaságot, csak az enyémet vágyta most. Ironikus nem? Az uralkodó, minden idők legnagyobb királya egy félájult parasztlány mellett virraszt.
Nyikordult az ajtó, és a férfi ez egyszer elnézte, hogy nem kopogtattak be és nem kérték engedélyét a belépésre.
- Fenség! - hajolt meg Selena, megfelejtkezve a hajbókolási tilalomról, mely egy íratlan szerződés volt köztünk, erdeiek között...
Gladwin felnézett rá, s egy pillanat erejéig olyan fáradtnak és megviseltnek tetszett az arca, Selenáé pedig frissnek és erősnek... Édes ellentét volt ez köztük.
- Csendesen! - utasította halkan, és még csak fel sem rótta neki az udvariaskodást, melyet szigorúan megtiltott.
- Igen – bólogatott, és gyorsan melléje telepedett. Szoknyája elterült a padlón, szabályos kör alakban.
- Miért jöttél? Baj van? - kérdezte, de Selena mosolyogva rázta a fejét.
- Nincs... leszámítva Müller asszonyt. A férje már a sokadik kupát üríti ki és zokog... - Selena vetett egy keresztet.
Gladwin lelkéből újabb sóhaj szakadt fel... Annyi, de annyi borzalmat élt már át, s annyit áldozott az emberi szenvedés oltárán, hogy bár lelketlennek tetszett azokban a percekben – de nem tudta megrázni Müller asszony szerencsétlensége.
Annál inkább az én eszméletlenségem, mely nyilván csak a kimerültségnek és a sokknak volt köszönhető, senki mást nem lehetett itt ludassá tenné.
S ő mégiscsak hibáztatta magát. Gyönyörű lelkének mélyén vadul marcangolta barlangjának falait, egész addig, míg a körme szakadt bele...
- Akkor mit akarsz? - vonta kérdőre némileg kimértebben, mint az imént.
- Fenséged hogyléte felől érdeklődni – sütötte le szemét a lány. Gladwin üveges szemekkel nézett vissza rá.
- Menj vissza – szólt halkan, de oly nyomatékkal, hogy ember nem létezhetett volna e vidéken, ki ellent mer mondani szavának.
- Igenis... De! - felkapta a fejét, a szemei csak úgy lángoltak. - Gladwinnak pihennie kellene! Majd én vigyázok Sheylára és szólok ha felébred! - mondta elszántan.
- Azt már nem! - szisszent fel.
- Miért nem? - kérdezett vissza szemtelenül. Gladwin kezdett igazán méregbe gurulni.
- Ostoba lány! Nem értesz semmit!
Selena szelíden elmosolyodott.
- De a szerelmet nagyon is értem... - mondta lágyan, mire Gladwin felhördült.
- Tűnés! - most már egészen megfelejtkezett rólam, olyan hangosan szólt rá Selenára, hogy a szemhéjam megrebbent.
Mintha valami bűvös cérna lett volna kifeszítve testem és Gladwin teste közé, abban a másodpercben fordult ismét felém minden figyelmével.
A keze átfogta a csuklóm, a pulzusom vizsgálta. Felnyitottam a szemem. Homályt láttam akkor, de már nem az erdő homályában menekültem.
Gladwin elmosódott körvonalai táncoltak előttem, isteni fényként. Félszegen elmosolyodtam és a szemhéjaim vaskapukként zárultak le ismét.
Már nem hallottam a suttogást, mert álmaim hűvös mezején lépdeltem, fellegek tetején...
De Gladwin homloka vénámra borult, és a lüktetés szívembe hatolt.
- Bocsáss meg Sheyla – suttogta. - De én nem tehettem mást....

3.
Felültem. Esteledett odakint, a függöny félig elhúzva engedte látni a sötétkékbe forduló égboltot, s a fenyők zöld, lassan feketébe olvadó csúcsait. Az első amit megláttam a szemközti fal volt, és az első gondolatom – hogy ez nem a mi falunk.
A jobb kezem melegségben fürdött, s mikor lepillantottam, hogy meggyőződhessek eme melegség eredetéről a szívem megdobbant.
- Gladwin!
Gyengéden mosolygott rám, most már meg merte mozdítani a kezét, mi több, óvatosan simogatta sebzett csuklóm. Vízes borogatás volt arra rátekerve ott, hol a fák törzsei kikezdték a bőröm.
- Hogy érzed magad?
- Mint akit baltával vágtak fejbe! … Mi történt? Miért nem otthon vagyok? - a szavam elakadt, s Gladwin óriásit lélegzett ekkor.
Haza...? Az otthonunk..! Felégett. A támadók... ADAM!
Kitéptem a kezem Gladwin kezéből, egy másodperc alatt ugrottam talpra. A kendőt úgy téptem le a kezemről, mintha méreg szivárogna belőle. Földhöz vágtam és rátapostam.
Gladwin végtelen lassúsággal állt fel, közben végig a szemembe nézett. Olyan végtelen gyűlöletet éreztem, hogy kedvem támadt az arcába karmolni, végigszántani a fehér bőrét... Azt akartam, hogy fájjon neki. Olyasvalami szaggatta a lelkem, amit nem tudtam volna szavakba önteni, s ami azt illeti még meg sem érettem igazán az érzést...
De ott volt és nem tudtam feldolgozni, s ez vezetett oda....
- MEGÖLTED ADAMET!
Gladwin lassan bólintott. Olvasott bennem, megint, úgy, ahogyan eddig annyiszor tette... a szemeim vizslatta és abban a percben ölni tudtam volna ezért.
- Ő volt hát az... - bólintott. - Ettől féltem.
Ziháltam és fújtattam, és éreztem, hogy másodperceken belül nekirontok. Dühöm olyan volt, mint egy magzat a méhben. Rúgott és tépett, s tán még harapott is... Ujjaimban izzott az indulat, már nem éreztem magam gyengének, ez a hirtelen támadt gyűlölet tett erőssé. Nem jó erő volt ez, de küzdeni meg sem próbáltam ellene. Csak gyűlöltem Gladwint, mert gyűlölni akartam. Fájdalomból épült fel ez az utálat és én nem leltem a fájdalom gyökerét...
- Nem tudhattam – mondta, s egy cseppnyi önmentegetés, annyi nem volt a hangjában. - Te is tudod, hogy nem tudhattam. És azt is tudod, hogy nincs jelentősége ki volt a maszk alatt.
- Nincs? - kérdeztem, valami torz fintorra állt a szám, az ördög ébredt fel bennem akkor.
- Nincs – nyomatékosította szavait, és eme nyomaték gyanánt tett felém egy lépést.
- Ne közelíts! - üvöltöttem rá.
Gladwin megrendült.
- Nem szolgáltam rá erre, Sheyla – szólt nyugodalmat erőltetve magára. Arca, teste higgadt maradt... csak a szemei, csak azok tomboltak. Éreztem benne valami furcsa vágyat, talán legszívesebben összetörné a csontjaimat...? Éreztem igen, a belőle áradó erőt, s azt, hogy érinteni akar. De hogyan...? Talán ujjait a nyakam köré bilincselni és összeroppantani a csigolyákat?
- Megmentettelek.
Felordítottam.
- Megölted.... akit szerettem!
- Megöltem az ellenségünket, azt, aki el akart szakítani...
- Honnan?! A rabságból, amelybe kényszerítettél?!
… a lánc elszakadt. Gladwin sötéten, hidegen fordult el.
- Rabság?
- Igen, az! - mondtam dacosan, karba font kezekkel.
- Akkor szabad vagy – nézett rám még utoljára, aztán kiment a szobából.