A falucska mit sem sejtve tért nyugovóra, hogy kipihenje végre a hirtelen feldúlt békesség sokkját. Valami kezdetét vette itt, és mind érezték, hogy ez csak az előszele volt annak a megpróbáltatásnak, mely még rájuk vár. Aludtak hát, szinte tüntetően hangos horkolással, feltűnően mélyen vették a levegőt, szuszogásuk megváltoztatta a levegőt.
Én nem aludtam. Igaz, mást se nagyon csináltam, de az a semmi, az a meghitt, bensőséges kis semmiség többet ért akkor mindennél. Feküdtem Gladwin ágyán, ő pedig mellettem könyökölt, féloldalasan fekve, miközben jobb kezével az arcom becézgette. Csukott szemmel pihentem, szemhéjamon finomkodva hatolt át a megannyi gyertya aranygömbsugara, éppen csak elmosódott sárgaságot láttam a benső sötétségemben. Az ablakon keresztül óvatos szellő lengedezett be, néha megsimogatta a bőrünket, néha meg én vettem a bátorságot, hogy Gladwin karjához érjek.
- Aludj csak... - dorombolt a fülembe halkan. - Melletted maradok.
- Nem vagyok álmos – nyitottam ki erre a szemem, olyan jó volt most félelem nélkül belenézni az ő, csodásan kék szemeibe... - Csak fáradt... úgy érzem belehalnék, ha bármit is kellene csinálnom.
- Nem kell – nyugtatott meg. - Éhes nem vagy? Vagy szomjas? Vagy ha...
- Nyugalom...! - finoman végigsimítottam mutatóujjam begyével bársonyos alsó ajkát, mire elnémult. - Csak rád van szükségem.
Alig észrevehetően bólintott, majd lassan letette a fejét mellém, a párnára. Laposakat pislogott, de mindannyiszor, mikor azt hittem, hogy most majd nem nyitja fel a szemét, és édesen alszik el – újra, erővel szegezte rám mély pillantását.
- Fogadjunk, hogy előbb alszol el... - mosolyogtam rá, megcirógattam az állát, az orcáját, a nyakát. Nagyokat sóhajtott, már nem pislogott, csak lehunyt szemmel pihegett.
- Nem én – suttogta félmosollyal, de akkor már a valóság és az álmaink világa közti folyón kelt át.
- Nem – hagytam rá. - De ha mégis igazam lenne... akkor aludj mélyen, és álomtalanul. Semmi ne zavarjon meg téged, szerelmem, mert a holnap levegőjében újabb változásokat érzek és neked szükséged lesz az erődre. Sőt, mindnyájunknak szükségünk lesz a lelki erejére, de legfőképpen a tiédre leszünk utalva.
Elhallgattam, utoljára rám nézett, aztán csak zuhant, zuhant az öntudatlanságba, én pedig fogtam a kezét, ujjaimat az övéi közé kulcsoltam, elfúttam az ágy mellett pislákoló mécsest... Aztán követtem őt, mert tudtam, hogy együtt könnyebben hazatalálunk majd.

Gladwin szokatlanul sokáig aludt, én ellenben már az első mezőre szállingózó emberekkel, az első, vagy ha nem is az első, hát a második kakasszóval ébredtem. Megmosdottam, aztán falatoztam egy keveset a kamrában talált maradékból, végül minden bátorságom összeszedve léptem ki a reggeli verőfénybe. A szemem összeszűkült, felkarom emeltem védekezőn arcom elé, de le is eresztettem nyomban. Nem futamodhattam meg. Minden újra életre kelt most, megindultam a leégett házunk hamvai felé...
A legnagyobb megdöbbenés itt ért először. Már is hatan dolgoztak rajta, és Marianne mint valami fenséges királynő, állt ott, és irányította a munkálatokat, miközben ő maga is segédkezett.
Legszívesebben elszaladtam volna, de ő rögvest észrevett és nagy kacsójával integetni kezdett. A lábam nem gyökerezett földbe, így hát odamentem hozzá.
- Jó reggelt – köszönt erős, katonás hangon. A szeme alatti karikákon kívül semmi más nem bizonyította, hogy tegnap bizony kis híján a poklot jártuk meg mindnyájan.
- Jó reggelt – motyogtam.
- Gladwin még alszik? - kérdezte és a szája sarka felfelé kezdett rángatózni. Megijedtem, de most már nem süthettem le a szemem, most már nem tagadhattam – talán a nyelvem szenesedett volna el, ha megteszem.
- Igen – feleltem, s a szemébe néztem közben.
- Jó – bólintott. - Ha felébred küldd hozzám, mert beszédem volna vele. - Nincs elég fa... ki kell még vágni, de az engedélye nélkül nem akarok még több embert bevonni ebbe az építkezésbe. Mindenki fáradt, valaki sebesült is... Majd meglátjuk.
- Szólok neki – ígértem. - Van hol laknotok? - érdeklődtem aggodalmas képpel. - Selena hol van?
- Van, ne félj semmit! - paskolta meg a vállam, úgy, hogy a térdem megrogyott. - Selena Marconál aludt – itt az alsó ajkamba haraptam, nehogy elnevessem magam édes naivságán, - én pedig Balthazarnál. De sitty-sutty felépül ez a kis viskó.
- Segíthetek?
- Ez nem női munka. Menj, keresd inkább meg Selenát! Vagy nézz rá Gladwinra. Vagy bánom is én, édes lányom, csak látni akartam, hogy nincsen bajod, de itt csak láb alatt vagy!
Gyors öleléssel búcsúztunk el, szorítása erős volt és lelki stabilságról árulkodott.
Úgy határoztam elsőként Selenát keresem meg, Marcoék háza felé vettem hát az irányt. Közben fáradt mosollyal és halk köszönéssel találkoztam szembe, nem is eggyel. Az emberek amennyire lehetett, összekaparták magukat, de ez most sehogyan sem volt az a megszokott, dolgos, szorgos, életerős munka nap. Mintha a fák is nagyobb némasággal tűrték volna a szelet, leveleik nem súgtak össze folytonosan.
Marco házának ablakán nem volt elhúzva a függöny, összeszedvén magam, hármat koppintottam rá. A szőke fej hamar megjelent ott, előbb egy csodálkozó szempár nézett vissza rám, majd... egy megkönnyebbült sóhajpárát láttam az ablakon homályosulni.
A következő másodpercben már idiótán nézhetett ki, ahogyan az ablakon bámulok be, miközben Marco mögöttem áll.
- Sheyla!
- Marco! A szívem meg megáll... - fújtam ki a levegőt. - Selena...?
- Odabent – felelte halkan. - Gyere be!
Bólintottam. Követtem őt, a házban jó hűvös volt, és finom, füstölt hús illata szállott mindenfelé. Selena egy kerekre faragott kis faasztalkánál ült, két könyökén támaszkodva tartotta a fejét. A haja borzas volt, a háta görnyedt... A könnyek egy másodperc alatt árasztották el a szemem.
- Selena? - suttogtam, mire felkapta a fejét. A szemei vörösek voltak, az arca duzzadt.
- Sheyla! SHEYLA! - sikoltott fel, hirtelen ugrott fel, és olyan hirtelen vetette magát a nyakamba, hogy nem sokon múlt, hogy mindketten elestünk.
- Azt hiszem jobb, ha én most megyek és magatokra hagylak titeket – jegyezte meg Marco halkan és már ott sem volt. Mi percekig csak álltunk, remegve, és öleltük egymást.
- Úr Isten, hála neki, hogy nincsen bajod!
- Kinek? - néztem rá könnyes mosollyal. - Gladwinnak, vagy Istennek?
- Istennek, de leginkább Gladwin könyörületének! - újra magához szorított, de én eltoltam őt.
- Selena, bocsáss meg nekem!
- Egy szót se szólj többet, Marco mindent elmondott! - csukta be a szemét bosszús arccal.
- És te hittél neki! - kiáltottam fel, inkább meglepetten, mint megkönnyebbülten.
- Mi olyan fura ezen? Hiszen... ő a jegyesem – Selena elpirult.
- És csak így mondod! - képedtem el.
- Mert csak ma hajnalban került rá sor – húzta ki magát. - Jaj, annyira szép volt... én azt mondtam: Marco, leégett a házunk... ha befogadnál, néhány nap erejéig, én annyira hálás volnék! Erre ő: befogadlak, de ha már befogadlak nem néhány napra, hanem egy életre. És azzal megfogadtuk egymásnak... hát tudod, amit ilyenkor meg lehet fogadni.
- Tudom – erről aztán Adam jutott eszembe, de már csak tompa fájdalmat éreztem, s szívem boldogan ficánkolt a mellkasomban, ahányszor felidéztem Gladwin érintését, csókját, finom bőrének érintését és azt a lágy nevetést...
- Gladwin életben hagyott! - ismételte újra és újra boldogan.
- Már megbocsáss, de honnan tudtad, hogy... - Selena egy dühös szemvillanással elhallgattatott.
- Lehet, Sheyla, hogy nem én vagyok e vidék legravaszabb asszonya – szívta tele magát levegővel, szeme csak úgy villogott, egészen boszorkányosan, ahogyan szokott, fehér arca meg kipirult - , de nem vagyok ostoba! Éppen elég sokat mondtál, amiből kikövetkeztettem, hogy valami nagy hülyeségre készülsz! És miután Gladwin is eltűnt... aztán meg egyikőtök se jelentkezett, már attól féltem, hogy teljesítette a kötelességét, aztán meg fájdalmában a kardjába dőlt.
Elsápadtam.
- Selena...
- Mi van?! - csattant fel, és elsírta magát. Én is sírni kezdtem.
- Ugyan miért dőlt volna a kardjába?
- Mert szeret téged! Ó, édes Istenem, azt ne mondd, hogy még mindig nem nyilvánvaló...! Esküszöm az égre, mindjárt olyan pofont kapsz... Megérdemelnéd! - mérgelődött.
- De... de, nyilvánvaló.
- És? Nem teszel semmit? Nem vallasz neki? Nézz magadra! A szemed ég a szerelemtől, és most meg reszketsz... ne bőgj már a francba! - átkarolt, én meg a vállába fúrtam az arcom.
- Csókolóztunk Gladwinnal. Elmondta, hogy szeret és én bevallottam neki, hogy magam is így érzek. Nála aludtam az éjjel...
- Ó, Sheyla – a hangja elhalt, igazi, szívből jövő mosollyal jutalmazott. - Hogy lehettél ilyen... megátalkodott bolond?
- Nem tudom... - ráztam a fejem. - A sokk... az a sok történés, fájdalom... talán gyenge vagyok.
Patadobogás szakította félbe mondandóm, de nem ám egy,vagy két pata koppant a kavicson, puha földön... vagy tucatnyi ló dobogott, és mi az ablakhoz ugrottunk rögtön. A falu mind odacsődült a templomhoz. Fekete, meg barna lovakon ülő katonák vonultak végig, lehettek úgy húszan, Selenával szájtátva bámultunk egymásra.
- Ezek nem a mieink – nyögte.
- Buta, én is tudom, hiszen itt nincsenek lovak. Meg az egyenpáncél!
- Ott jönnek még! - kiáltott fel ijedten, és egy egész tengerre való lovasság jött, de a sor egy helyütt megszakadt. Annak a közepén két, fehér lovon ülő alak baktatott, egyenest az elülső kíséret után. Az egyik egy zömök, fekete hajú, alacsony alak volt, ide is sugárzott az arcán ülő mosoly, s a szorosan mellette haladó lovon, hátra kötözött kezekkel, fejét lehajtva, fekete haja mögül ki sem látva ott ült...
- Eaven! - ordítottuk egyszerre. - Ez Blackwin! Delores... - összefüggéstelen szavakat taszítva a levegőbe, rohantunk, hogy felköltsük Gladwint.