Elkéstünk... Nem lassúságunknak köszönhetően, hanem mert Gladwin már Blackwinnel állt szemben, mire kiértünk a szabadba. A lovasság szép, rendezett sorokban, csak a parancsszóra várakozott, a nép is csendben maradt, mert volna ott bárki is megszólalni...! Vagy ötször annyian voltak, mint mi. Selenával osontunk, egészen a templom faláig, ahonnét kitűnő rálátás nyílott, és még hallottuk is, amit a férfiak beszélnek.
- Gyorsan járnak a hírek – állapította meg Gladwin. - Még mindig gyorsan... - tűnődött el. Blackwin felnevetett... annyi gonoszság volt a nevetésében, hogy kedvem lett volna hányni.
- Attól, hogy te eltűntél, nem állt meg az élet, testvér! - paskolta meg lova oldalát vidáman.
- Nem tűntem el – felelte higgadtan. - Te, Blackwin, pedig szállj le a magas lóról. Tárgyaljunk.
- Azért vagyok itt – bólintott, és leugrott a gyönyörű, fehér paripáról. Közelebb sétált Gladwinhoz, ráérősen, mintha csak teadélutánon lenne.
- Miért hoztál ennyi katonát? - kérdezte Gladwin.
Blackwin derült képe sötét hangulatba vonta az embereket. Ami nem csoda...
- Ez a kejfeljancsi azt mondta, dupla annyian vagytok, mint mi! - nevette el magát. - Nem hittem neki – jelentette ki szigorú arccal.
- Hát akkor... minek?
- Soha se lehessen tudni... tenálad, testvér?
- Ezt bóknak veszem – biccentett Gladwin mosolyogva. - Akkor hát? Szövetséget kötünk?
Blackwin orcája egy pillanatra mély gondolatokat tükrözött vissza, de aztán színpadiasan felsóhajtott.
- Ha akarnám, most azonnal eltörölhetnélek titeket a föld színéről. Szerencsétlenek vagytok – mondta lenézően.
- És? - kérdezte keserűen Gladwin. - Mi értelme lenne? Azzal Cytheria Godwiné marad. Araceli szintén. És te megint feleslegesen strapáltad magad, testvér.
- Ne dühíts! - förmedt rá, Gladwin magas, daliás termetéhez képest úgy festett, mint valami felfújt kis méregzsák.
- Te sohasem bírtad elviselni az igazságot – csóválta fejét szomorúan. - Azt mondom, itt az ideje a visszavágásnak.
- Szövetséget köthetnénk éppen... - villant meg Blackwin szeme. - De mire leszünk veletek előrébb? Nem tagadom, szép teljesítmény, hogy visszavertétek a túlerőben lévő sereget, váratlan is volt a rajtaütés... De ez mégiscsak egy birodalom. Se lovatok. Se sok katonátok...
- De van egy ütőkártyánk – mosolyodott el szélesen Gladwin.
- Nahát tényleg? Mi az, valami nagy szellem? - fintorgott.
- Nem.
- Hát? Csak nem Isten oltalmazó szeretete? - bökött az égre gúnyosan.
- Még csak nem is az... - ingatta fejét vidáman, egyre inkább kezében érezve az erőt Gladwin.
- Hát? Mondd már, mert...! - Blackwin feje paprikavörös árnyalatba szökött, míg Cytheria régi királya jellegzetes nevetéssel mondta ki...
- Nálunk van a Prym-lány – ...a nevemet.
Felordítottam.
- HOGY ÉN?!
Minden fej felém fordult akkor. A menekültek szemeiben reménycsillagként ragyogott az arcom... Gladwin bocsánatkérő tekintetét nem álltam... Blackwin pedig legszívesebben mohón kapott volna értem.
- Mint eszköz? - motyogtam magam elé keserűen. - Hát erre kellettem neked ennyire? Ezért óvtál még a széltől is...? Ezért nem vetted a fejem...? - suttogtam, és már nem mosta forró könny az arcom, csupán a szívem akart megszakadni.
- Mi a válaszod, Blackwin? - kérdezte Gladwin színtelen hangon, a fájdalmam mindkettőnk fájdalma volt azokban a pillanatokban.
- Azt, hogy adjunk a mocskoknak! - üvöltötte, és kiáltása nyomán száznyi kardot tartó kar emelkedett a magasba, és kétszer annyi ló patája dobbant meg a földön.

2.
Háborús idők, vészterhes idők.
Háború előtt félnek az asszonyok, félnek a lányok. A harcot megelőző vérszem, s kitágult erek sosem hoznak jót – de elengedhetetlenek a győzelemhez.
Cytheriának deloresi pecsétes hadüzenetet küldtek ki.
Hát ez, a főcsata, ez most másnak ígérkezett. Senki sem félt, sőt, mi több, még örültek is a revansnak. Egyszerűen érződött a levegőben, minden kicsiny lélegzetvételben, hogy minden rendben lesz – mert mindennek rendben kell mennie.
Elkülönültem a minden este ünnepséget tartó társaimtól. Meghagytam Selenának, hogy tudassa Gladwinnal: élek, és nem szöktem meg, s vállalom a nemes feladatot. Nem másért – a népért, a barátaimért.
De elébe nem akartam kerülni, naphosszat az erdőket jártam, sétáltam, hallgattam a természet meséit – nem vágytam az emberi szóra.
Hazug, álnok, hazug emberek... Még ki oly nemes szívűnek tetteti magát, az is kígyó, és könnyebben melengeted a kebleden, mint egy valódi, hideg testű fenevadat, de a vége...? A vége minduntalan beteljesedik majd.
Áldozatnak születtem...? Lehet. Magányra teremtettem? Az is megeshet.
Szerelmes voltam még Gladwinba, és szerettem is, a csalódottságom ellenére. Csak látnom ne kelljen, azt kívántam, igen... mert tudtam, hogy ha illata meglegyinti az orrom, ha szemem a kékségbe mered, én elveszek és menthetetlenül vetem magam a karjai közé.
Emlékszem, ott ültem, a kietlen dombtetőn, nyár végén, és a naplemente lágy melege ringatta a lelkem. Forró keze a vállamra szorult, lehelete a tarkómat szólongatta, de nem néztem hátra. Tudtam, hogy megtalált – tudtam, hogy eljött az idő. Leült mellém, együtt vártuk meg, míg a csillagok felszökellnek az égre. Akkor végre megszólalt.
- Régen találkoztunk – mondta lágyan, és én bólintottam.
- Bizony régen.
- Holnap van a nagy nap. Elindulunk Cytheriába.
- Jó. Napfelkeltekor ott leszek, a templom előtt.
Hallgattunk. Tücskök és kabócák ciripeltek, szép volt az este, az utolsó csodás, varázslatos nyári este volt ez, mit itt, a természet vad, szelídíthetetlen ölében töltöttünk... formaságok és láncok nélkül.
- De én azt szeretném, ha már most visszajönnél – szólalt meg hirtelen.
- Miért? - fordítottam felé a fejem.
- Mert hiányzol. Mert szeretlek. És mert a csillagok alatt esküszöm meg, hogy vigyázni fogok rád. Isten látja a lelkemet, valóban szükségem van rád. Azaz szükségünk, és igen, a kezdetektől. De mondd, mint változtat ez, Sheyla? A szerelmem örök... Vagy mondd, te már nem szeretsz engem? - felém nyúlt, de a keze félúton megremegett, és elakadt.
- Semmin nem változtat. És mégis minden más lett...
- Ne kínozz engem tovább! - vont magához, olyan szorosan ölelt, hogy alig kaptam levegőt. A hangja reszketett, ő maga is, kettőnk közül most én voltam a nyugodt, a fensőbbséges. - Én hagytam neked időt, nem kerestelek, tudtam, hogy nem akarod. Minden óra vontatottan telt nélküled... Készültünk a harcra... miket beszélek, hisz nem is lesz harc, hacsak apád nem áldoz fel téged...
- Nem fog – biztosítottam. Lassacskán a kezeim maguktól indultak meg a testén... mennyire hiányzott nekem ez a melegség, ez a férfias szorítás...! Átöleltem.
A szája akkor ölelésünk rejtekén a nyakamra tévedt, súgott valamit az esti széllel, valamit, hogy szeret, vagy, hogy sohasem hagy el...? Már nem értettem tisztán, de akkor, azon az éjjelen mi ketten megesküdtünk egymással, és én azt éreztem, mint még soha... Hogy Isten jelen van, hogy lát engem, és rám mosolyog, s ez többet jelentett minden papi szónál, imádságnál.
Bele akartam bújni Gladwinba, a bőrébe, a lényébe, ő akartam lenni, s azt akartam, hogy ő én legyen...
A ruháink, mint gátlások tűntek tova a sötétségben, a hold ezüst fényében láttam a testét, az érzékeim kigyulladtak a hirtelen ingerektől. Végigfektetett a nyirkos füvön, csiklandozott és szúrt, de mintha nem is lett volna ott az a sok mellékes, jelentéktelen kis érzés. Csak a szája, a drága, finom ajkai a testemen, az ölelő karjai, s a lábaim a csípője körül.
- Gyönyörű vagy – lehelte – és én nagyon szeretlek.
S akkor belém hatolt, én meg ő belé, a körmömmel, meg a nyelvemmel a szájába, csókba fojtottam egy halk, kéjtől és fájdalomtól terhes sikkantást. Mélyen vájtam a bőrébe, ő pedig mélyen vájt belém. Egymás szívébe égtünk azon az éjszakán, s nem a hivatalos, habos, bormámoros menyegzőn váltunk mi valódi társakká – hanem azon a csillagporos, fájdalmas, szenvedélyes, szerelmes éjszakán.

3.
Hogyan mesélhetnék el neked egy olyan háborút, mely érzelmi szilárdságunk és agyunk járását mérte össze?
Csak azt mondhatom el, amit láttam, a két szememmel, és amit a két fülemmel hallottam.
Cytheria óriás falai előtt állt a sereg, jól elkülönülve a deloresiek, meg a menekültek, akik mi voltunk. A fal tetején Godwin jelent meg, a balján apámmal, Wimarc Prymmel. Godwin félelme érezhető volt, s ez még inkább felborzolta a kedélyeket. A cytheriai katonák a falak mögött pihentek még, az íjászok azonban rég elfoglalták a falakat. Onnan lestek ránk – de nem volt azokban a pillantásokban harci, s gyilkolási vágy. Blackwin, meg Gladwin elől álltak, én Gladwin jobbján, egyre csak apám arcát néztem – de ő még nem vett észre.
Godwin szólalt meg ekkor.
- Ostobák! Maradtatok volna az erdő mélyén. Most mind meghaltok... - a hangja elcsuklott, ekkor apám húzta magához, még valamit a fülébe súgva. - Blackwin! Itt az ideje, hogy megismerd a korlátaidat! A sereged szánalmas és...
- Te nyomorult …. - Blackwin erre rémes sértésekkel folytatta a sort, olyannyira, hogy Godwin ijedten húzódott a háttérbe. Wimarc vette át a szót.
- A támadást megindítom – mennydörögte -, feladjuk nektek az utolsó kenetet?
- Nem annyira hiszem, hogy fel kellene, Wimarc! - ordította vissza Gladwin. - Nézd, ki van itt mellettem! Ha nekünk feladod, akkor add fel neki is! - azzal kirántotta a kardját, maga elé vont, s egyenest a torkomnak szegezte. Jó előre megbeszéltük, most mégis olyan érzés volt, mintha az egész valóság és nem csupán színjáték lett volna...
- Sheyla....?! - apám a mellvédnek támaszkodott, olyannyira kihajolt, hogy csaknem kiesett. Felnéztem rá... és a szemeimet már csípték a könnyek.
Aki ott állt, az nem az én apám volt, hanem egy gonosz öregember... - Add meg magad Wimarc, vagy a lányodnak vége! - kiabált Gladwin, s akkor már tudtam, hogy végünk........
- TÁMADÁS! - ordította Wimarc Cytheria seregének, meg Araceliének is. Többszörös túlerőben voltak. Gladwin szorítása enyhült.
- Végünk – bukott ki belőle.