A pánikot távol lehet tartani. Megfelelő akaraterővel, tiszta elmével, és erős koncentrációval, a pánik legyőzhető. A pánik csak egy érzés, elvont fogalom, és az ember erősebb, mint a pánik. Ha az ember józan, s képes felfogni, hogy ha pánikol azzal nem ér el semmit, uralni tudja magát annyira, hogy..
Összegörnyedt, két kézzel kezdte tépni a haját, mert a pánik olyannyira eluralkodott rajta, hogy nem tudott lélegezni, és a lábai teljesen megbénultak. Nem sírt, mert teljesen kiszáradni érezte a száját, és mintha egy zacskónyi fémpénzt nyomtak volna a nyelve alá..
Ordítani akart, de nem mert. Egyedül volt, egy olyan városban, ahol egyedül érezte magát, mint kisgyermek az anyja nélkül. Neki sem volt anyja, de ha legalább normálisan kiismerte volna magát az utcákon – és mindenekelőtt nem rohant volna kilométereket vaktában.
Feltolta a napszemüveget a homlokára. Az eső esett, és a vizes üvegen keresztül semmit sem tudott rendesen kivenni. Gyorsan körülnézett, mielőtt bárkinek is feltűnhetett volna a jelenléte.
Mert ha ezen a kibaszott helyen ki van plakátolva a pofám, akkor több kibaszott helyen is ki van. Sőt, tovább megyek. Ha már chicagóig elröppent a híre, akkor tovább is terjed majd. Öreglány.. neked annyi. Neked befellegzett és ezen az se változtat, ha napszemüvegben mászkálsz. Jobb hát, ha most azonnal feladod magad a rendőrségen..
Keserű szájízzel szemlélte meg az utcatáblát, melyen feketén állt a Van Buren Str. Név. Főút volt, és tudta, hogy a főúton sok a járőröző rendőrautó. Még az olyan városban is, amely több mint ötszáz kilométerre feküdt attól a helytől, ahol.. nem, ezt a gondolatot elvetette. Ő nem gyilkos, soha nem követett el apróbb bolti lopásoknál, meg kurválkodásnál nagyobb bűnt.
Ennek tudatában húzódott beljebb a járdán, és a Wella Street felé vette az irányt. Délnek indult. Semmi terve, semmi ésszerű megoldása nem volt készenlétben. Azt tudta, hogy stoppolni most veszélyes volna. Ha kifogna egy olyat, aki esetleg Chicagóból viszi a szállítmányt.. Nem, annak végzetes következményei lennének.
Így vagy úgy, de eldöntötte, ha másként nem, hát gyalog hagyja el ezt az átkozott helyet.

Átfagyott és tudta, hogy ha rövidesen nem húzódik be valahová megszáradni és felmelegedni, tüdőgyulladást kap. Mindazonáltal az őrültség határán járt, és ennek tetejébe a szüntelen fejét püfölő cseppek valami érthetetlen oknál fogva, csak megerősítette benne a tudatot, hogy követik. Vaksötét volt, és a népek már nem járták az utcákat. Avagy a normális, jó polgárok már házaikba húzódtak, mind az eső, s mind az éj fenegyerekei elől. Éjjeli neonok világítottak, valahol messze.. ott, ahová ő már nem látott el tisztán.
Hátra fordult. A sötétség ásított vissza rá, és inkább tovább szedte a lábait. Jobbján a folyó suhogott, és néha azt kívánta, bár belefulladna.. Bár belefulladna.
Erre azonban nem sok esélyt látott, mert féltette az életét, és különben is, az éj sötétjében színtelennek mutatkozó víztömegtől óriás, és hosszan nyúló parkoló választotta el. Balján pusztaság, autóroncsok, és néha a fülsértő csend meg vízcsobogás és esőcseppdobolás komisz egyvelegén át zakatoló vonatok zaja jutott el hozzá. Egyre inkább borzongott, egyre jobban félt, és egyre kevésbé mert megállni. A fogai össze-össze koccantak.
Megtorpant. Hátra fordult, hátra kellett fordulnia... Egy idegtépő, apró másodpercig azt hitte mögötte áll.. Valaki, akárki, és kést tart a veséjéhez. Tényleg olyan aprócska másodperc volt, olyan fájdalmas, apró, de kínkeserves, mint mikor a kisgyermek oltást kap, és képtelen másra koncentrálni, mint arra az egyetlen idegszálacskába, melybe a tű beleszúr..
Lihegett és fejében hallotta a saját szívének eszetlen dübörgését. Rohanni kezdett, tovább, dél felé. Elhatározta, hogy többé nem áll meg, de ekkor dobogó visszhangokat hallott, és félig hátra pillantott a válla felett, de a fel-fellibbenő hátizsákja megakadályozta a tisztánlátásban, és az eső különben is a napszemüvegét is elhomályosította.
Emlékezett még a térképre, és tudta, hogy nem soká' kell már így loholnia és eléri a Roosevelt Roadot. Csak érje már el..
Cipője elkopott sarka megcsúszott a sáron, és egyenesen a fenekére ült. Mindene mocsokban, sárban úszott, nem tudott felkelni, csak zokogni. Ha valaki követte, hát most utolérte. Hátra nézett. Nem látott senkit. Levette a szemüveget, megtörölte az átázott pólóba. Mikor felemelte a fejét egy vascsövet látott.
Egy vascsövet, mely ütemesen csapódott bele egy hasonlóan vasnak tűnő marokba.. Pont úgy, ahogyan Andreas tenyerébe csapódott a lovaglópálca.
Mit nem adott volna érte, ha képes üvölteni!
Talpra rángatták, valódi vasmarok volt az a vasmarok, mert olyan erősen kulcsolódott rá az ő vállaira, hogy csaknem szétzúzta a csontjait. És ezúttal semmi perverz, vagy kéjenc érzet nem volt a szorításban. Puszta, nyers erő és gyűlölet.
Az idegen szemébe nézett, és a markáns, férfias arc, meg a fejkendő mellett félrenézve látta, hogy további melegítős, fejkendős, és koptatott farmeros, meg az eső ellenére izomtrikóba öltözött alakok közelednek. Srácok, fiatal fiúk, vagy férfiak? Nem látta. De félt tőlük, a puszta jelenlétük is fenyegetően hatott rá.
- Mi a szart keresel itt, ribanc? - az arcába sziszegés érkezett, és tudta, hogy nem tud jó választ adni. Belépett a területükre, s volt egy gyanúja, miszerint az eltévedt turistákat itt nem igazítják útba.
- Dél felé tartottam, hogy elhagyjam a várost. - felelte, és meglepte, de a hangja meg sem remegett.
A férfi hangja mély volt, és durva. Nem kérdezett többet.
- Visszamegyünk, hátra arc! - hangjával együtt villám csapott be, valahová a közelbe. Jill lehunyta a szemeit, és ahogyan a férfi magával rántotta, a napszemüveg arcán, orrán átbukdácsolva a sárba hullott. Elfogója még jobban beletaposta a földbe, reccsenést hallott – mintha a tulajdon gerincét törték volna ketté. Elindultak befelé, a sáros, ürességbe, és már nem tudta, mi lenne rosszabb, az, ha ez a helyi gettóbanda a végtelenségig gyötörné őt, vagy ha a rendőrség csapna le rájuk váratlanul, s szabadítaná ki őt a karmaik közül – csakhogy aztán rács mögé kerüljön.
Harmadik lehetőséggel egyelőre nem számolt.

Egy, aki leszedte a táskáját és tartalmát a földre öntötte. Kettő, aki két oldalról ragadta meg, és még egy , aki széket tolt alá, aztán karjait a háta mögött kötözte össze. A kötelek mélyen a csuklójába vájtak, de a fájdalomnál és zsibbadásnál erősebbnek bizonyult a félelem. A csődbe ment gyár, fogalma sem volt, miféle gyár lehetett régen, csak állt ott, az esőben, bedeszkázott ablakaival gyomra mélyére rejtette őt. Futószalagok porosodtak körötte, és elsőre tíz összeszámolt bandatag vette körül.
- Picsa. - az első, aki elkapta őt, arcába köpött. A nyál végigcsorgott bal orcáján. Megpróbált nem remegni. - Tudom, ki vagy. - vicsorgott a képébe, azúrszín szeme eszelősen villogott, az éles fényben, mely természetellenes volt ugyan, de legalább fény – tisztán látszott több napos borostája. Meg a többiek arca. Forradások, borostás arcok, izmok, verejték.. És marihuána fanyar-édes illata mindenütt.
Ez most nem az a félelem volt, amit Andreas pálcája láttán érzett. Az csak az elkövetkezendő fél óra szenvedéseit ígérte neki. Ez most halálosan komolynak tűnt.
- Te, Tommy, ez tényleg az? - mormogta valamelyik fekete, tán a háta mögül.
- Kuss legyen! - dörögte. Valószínűnek kezdte tartani, hogy ez a Tommynak nevezett ürge a főnök köztük. - Persze, hogy ő az. Nézd csak! - erőszakosan kezébe fogta az arcát, egészen összepréselte ujjaival a két pofazacskóját, és annyira kicsavarta a nyakát amennyire csak tudta.
- Tényleg! Bazz, ember, ő van a képeken is! Ez ugyanaz a bige!
- Megmondtam, vagy nem mondtam? Már abban a tetves sötétben is láttam.. Fortuna mindig kedvez nekünk, ha valakit el akarunk kapni, újabb példával igazolhatom, nem igaz, fiúk?
Egyöntetű bömbölés volt a felelet. Már csak abban reménykedett, hogy a rendőrség meghallotta.. valamelyik járőrkocsinak feltűnt, és tán kiszállnak és..
- Te! - bökött a mellkasára Tommy, a férfi mintha az agyába látott volna, be, a gondolataiba, s még azt is pontosan tudhatta, melyiket kell keresnie. - Te ölted meg Paulót! Te vagy Pablo cinkosa.
Dermedt verejték reszketett megbénult teste minden egyes pontján. Óriási pofontól hanyatlott oldalra a feje, eleredt az orra vére, felrepedt az alsó ajka, és a vörös vér onnét is kibuggyant.
Sikoltani akart de egy ronggyal tömték be a száját. A rongy olajos volt, szédülni kezdett és hányingere lett, igyekezett visszatartani, mert nem akart a saját okádékában megfulladni.
- Megdöglesz, picsa. De előbb szenvedni fogsz.
Szenvedni.. -gondolta, és önkéntelen nevetés rázta fel a testét. Fuldoklott a levegőhiánytól, de szakadatlanul tört elő belőle az újabb és újabb nevetéshullám.
Megkínozzák és végül megölik. Szabályszerű és logikus volt az egész. Úgy hitte, talán már nincs is a világon olyan hely, ahol ne üldöznék. Akkor meg mi értelme az egésznek? Itt, vagy másutt, neki oly mindegy. Legyen vége végre.
- Mi a.. te Buz, mivel itattad át azt a rongyot? - érkezett a kérdés valahonnét.
- Semmivel, az előbb találtam a sarokban, idióta!
Tommy kirántotta a szájából a rongyot, ő pedig fejét hátravetve kacagott.
Súlyos és vaskos ujjak fonódtak a nyakára, elzárva a levegő útját, kis híján összeroppantva a légcsövét.
- Mi olyan vicces, picsa?!
Megszűnt nevetni, de krákogása közben is mosolyogva meredt a férfira, aki ettől mintha összezavarodott volna, mert a szorítása enyhült.
- Szenvedni akarsz látni? Csak nyugodtan. Pont annyi élvezeted lesz benne, mint egy szétbaszott nő megdugásában. A lyuk már alap állapotban öt ujjnyi és a lánynak még csak a légzése sem fog megváltozni, miközben kúrod.
Válaszként ököllel vágták gyomron, úgy, hogy azonnal magára ürítette gyomra tartalmát.
Kezdődik – gondolta keserűen. - A végjáték elkezdődött hát.