Nyugalma rendíthetetlenül szorongatta Thomas megdönthetetlen makacsságának torkát. Az arca nem rezdült, kezeire szándékos mozdulatlanságot erőltetett, noha legszívesebben görcsösen ropogtatta volna hosszú ujjait. A szíve egyetlen csík kokainért repedt volna el abban a percben, ha Tommy Colás nem sóhajt fel végül megadón.
- Tegyünk egy próbát – tette le a revolvert az asztalra. Andreas szíve megdobbant, de immár nyoma sem volt ott a vágynak. Megkönnyebbülés és boldogság – csupán e két egyszerű, emberi érzelem járta át kihűlt szívét.
- Remek – csapta össze lapát tenyereit, lopva Skinnyre, Emilre és Olera nézett, a feszültség engedni látszott.
- De ha megpróbáltok megvezetni..! - markolt rá ismét a fegyverre Thomas, Andreas fanyar mosolya meglazította szorítását a fegyveren.
- Ugyan már – hűtötte le gúnyos, hűvös hanghordozással a férfi. - Többen is vagytok. Immár befolyásosabbak is vagytok. Úgy nézünk ki, mint egy rakás idióta? - tette fel a kérdést, ezúttal nyíltan a többiekre tekintve.
- Erre muszáj válaszolnom? - fanyalgott Tommy. - Nem szívesen sérteném meg a .. khm.. új üzleti partnereimet – vágott egy grimaszt, Andreas viszonozta... aztán a balját nyújtotta a szőke alak felé. A kézfogás inkább hasonlított egy brutális szkanderfogásra, vasmarok mart a vasmarokba, szemeik egymáséiba fonódtak, csakúgy, mint két szerelmesé... s nem is állt távol a két érzelem, hisz a gyűlöletet a szerelemtől csupán egy hajszál választja el – szokás mondani. - Szerződés – hasított a csendbe hirtelen Thomas mély hangja.
- Tehát nem bíztok bennünk? - szólalt meg ridegen Emil.
- Ti bíztok bennünk? - kérdezett vissza flegmán a megmaradt Colas-klán vezetője.
- Rendben. Írjunk szerződést.

Feje oldalra hanyatlott a puha párnán, haja arcába omlott, helyes kis füle kikandikált az éjfekete tincsek közül. Tökéletes célpontot szolgáltatott az őt félálmából felriasztani kívánó nőnek.
Andreas felnyögött.
Jill...
- Ne! - kipattantak a szemei, jobb karja önkéntelenül vágott oldalra. A szőke, dús keblű nő feljajdulva húzódott arrébb.
- Megijesztettelek? - térdeire ült az ágy mentén, tökéletesre manikűrözött ujjait szelíden futtatta végig az ágyon fekvő áldozata nyakán.
- Bocs – felelte kurtán, a kérdésre cseppet sem illő választ. - Fájt?
- Nem – rázta meg szép fejét, vágyakozón nyíltak résnyire enyhe fénnyel kikent ajkai.
Ő azonban lélekben más síkokon járt. Ólmos fáradtság zuhant szemhéjaira, gyönyörűséggel teli kék szemei laposakat pislogtak a szemközti falra, a csíkos mintát szugerálta, hogy ne aludjon el. Gondolkodni már nem tudott, szíve és lelke mélyéről feltörő kavalkád ereszkedett az agyára. A cirógatás az érzékeny területen borzongatta, a szőr felállt a karjain, a mellbimbói megkeményedtek, a gerincét borzolta – s mégsem fogta fel.
- Andreas..? - a nő felállt, tétován nézett rá, szüntelen érintette őt, míg másik kezével megoldotta a köntösét. Alatta semmit sem viselt.
- Hm..? - végre oldalra pillantott, és akkor olyan történt, hogy nem is emlékezett rá, mikor fordult vele utoljára elő ilyesmi; ha ugyan előfordult valaha is. Zavarba jött. - Ohh...
Arielle elmosolyodott, már tudta, mi a helyes, ösztöne megsúgta neki. Egyik lábát átvette a férfi derekán, s pont ágyékára ült, melyet még megoldott övű farmernadrág fedett. Andreas újra felnyögött, de immár nem a hirtelen kiváltott inger hatására – most határozatlansága idézte elő a hangokat.
Arielle nem mozdult. Hosszú másodpercekig bámulták egymást, a szellő is hűvösebb volt aznap este, az ablakot mégis nyitva hagyták. Mintha Andreas azt akarta volna, hogy az az átkozott szél hűtse le a vágyait..
- Mi a baj? - kérdezte a nő.
- Most már igazán semmi – mosolyodott el ő, aznap este először, szívből. S mégsem teljes szíve pulzált abban a mosolyban...
- Akkor... - lassan előrehajolt, lehunyt szemein ezüst por csillant, laza, kívánatos szája már épp érintette volna Andreas érzéki ajkait.
- Ne.
A néhány milliméter egyszerre szakadékként állt közéjük.
- Miért ne?
- Nagyon.. köszönöm – suttogta lehunyt szemekkel. - És egy évvel ezelőtt mindent otthagytam volna ezért... itt... Ott hagytam volna a Deathstarsot, ha kéred. Ott hagytam volna Ericet. Ott hagytam volna a pénzt. A drogokat. Ott hagytam volna az életemet.
- És ha most kérem?
Andreas forró tenyere az arcára simult.
- Arielle – szólt, s hangjában a lemondás keveredett a bánattal, és a remény búgott fel, egy új élet reményében. - Nélküled sehol sem lennénk, azazhogy lennénk, méghozzá a föld alatt, hat láb mélyen – sóhajtott. - Ha te nem figyelmeztetsz, ha nem keresel meg, hogy veszélyben vagyunk, igazán nagy veszélyben, akkor én nem tudok előre tervezni és Colasék tárt karjaiba rohanunk, felkészületlenül.
- Ne rizsázz nekem – susogott dühösen.
- Ez nem rizsa! - tiltakozott. - Hálás vagyok. Őszintén...
- Tudod, hogy mindig fontos voltál nekem...
- És te tudod, hogy mennyire szerettelek.
A szőkeség nem bírta tovább, hagyta elveszni a millimétereket, gyorsan és egyszerűen tapasztotta száját Andreaséra, nyelvét erőszakosan, szenvedélyesen nyomta a szájába. Lanyha és megtört csókot kapott viszonzásul.
- Ne – ismételte önmagát halkan.
- Andreas – fogai közé kapta az alsó ajkát, mélyen beszívta, majd eleresztette. - Engem már nem érdekel, érted? Nem bírom tovább... megőrülök. Hiányzol...
Arielle válla kifehéredett a férfi ujjai nyomán, oly erővel vájtak belé.
- Baszd.. meg... - sziszegte indulatosan. - Tudod te mennyit kínlódtam utánad...? Van fogalmad róla... hány éjszakán át feküdtem álmatlanul, a lepedőbe markolva, mert fájt, nem tudtam megmondani hol, csak fájt, belülről égetett szét... Áh... - lelökte magáról, a finom test a franciaágyra huppant.
- És te tudod, hogy én mit álltam ki? - síri hangja dacosan kéredzkedett vissza az ölébe. Arielle belekapaszkodott a karjába, és ő nem rántotta el. - Más nő sem viselt volna annyit, amennyit én viseltem.
- Ott voltál, mikor megbeszéltük... ott voltál, mikor a menedzser elmondta a feltételeket........ - összeszorította a fogait, hogy ne üvöltsön fel. Az emlékek megrohanták. A fájdalom olyan élénken élt még benne...
- Igen. Hallani is rémes volt... - felhúzta magát, egészen a füléig, abba suttogott most bele. - De amikor láttam, hogy végigtapogatják a testedet... hogy a nadrágodba nyúlnak, miközben az orruk előtt vonaglasz...
- Az istenért, sohasem engedtem...!
- Nem, de az a kis burgundi mégis rámarkolt! Másnap a hivatalos fórumon meg minden második komment azt vitatta, hogy...
- Hallgass! - olyan gyorsan történt, hogy maga sem fogta fel. Fölébe kerekedett, testével préselte az ágyba a gyönyörű testet. Szemeikben vágy égett.
- És a drogok...? Meg a többi..? Értsd meg...
- Azt vártad volna el, hogy ne szívjak be, amikor tudtam, hogy mit élsz meg a színfalak mögött, míg a tiniribancok engem fogdosnak...? - Andreas dühe a tetőfokára hágott, az álom úgy röppent ki a szeméből, mint valami éjjeli lepke... Lepke..
Jill...
Feleszmélt. A férfiassága kőkeményen nyomódott Arielle belső combjának.
- Nem bírtam tovább – egy könnycsepp csillant meg a szemében.
- Úgy mentél el... olyan fenséges ridegséggel, mintha az alattvalódhoz beszéltél volna. Közölted, hogy megleszek nélküled is...
- Sajnálom – nyüszített.
- Az arcod.. merev volt.. és rideg.. - Andreas orcája eltorzult, szeme felragyogott a kín emlékétől. - Most meg szelíden, mint valami macska, próbálsz hízelegni...? Mit akarsz tőlem? - kérdezte hidegen.
- Szeretkezz velem utoljára.
S ez volt az a pont, ahol Andreas Bergh elbizonytalanodott.

Tövig a testébe hatolt, az ismerős mozdulatok, az a forróság, melyet csak Arielle rideg, mégis szenvedélyes testében lelt meg, újra körülölelte őt... élvezett, élveztek. Lihegett, bele a fülébe, markolt, a mellébe, felszisszent a karmoktól a hátában. Harapott, a vállába és a nyakába, és a nő úgy sikoltott fel alatta, mintha éppen a torkába vágtak volna kést. Éles volt a fájdalom Andreas fogai nyomán, felszakadt a bőre és kiserkent a vére.
- Hiányoztál.... - elhalt a hangja egy mosolyban, belemosolygott Andreas szemébe. A kékség izzott és forrongott. Hullámzó árnyak szelték a falat darabokra, a szobát fülledt levegő feszítette belülről, a tapéta szinte lemállott a hotelszoba faláról.
A nő mosolya elhalt, hátravetett feje és megfeszült nyaka
Andreasban felmerült a válasz lehetősége. De már nem akarta kimondani. Nem akart semmi mást... csak belé üríteni a magvait egykori kedvese, szerelme, társa hüvelyébe.
Felsóhajtott, de elnyomta a nyöszörgést. Valahogyan nem érezte magát olyan felszabadultnak mint azelőtt. Valaki másnak tartogatta az igazi élvezetét. A lelke már kicsusszant Arielle féltő kezei közül.

Mellkasára fürge ujjak szaladtak, egyenletes, pajkos szuszogást érzett a fülében, az keltette fel őt.
Kinyitotta a szemeit, homályban úszott a szoba, s férfiasságára puha nedvesség borult.
- Mi...? - lenézett, Arielle bámult vissza rá, miközben a szájába engedte őt. Nedvesen és puhán, igazán érzékien, s közben a szemébe nézett. Mint régen...
- Mmm – megszívta, miközben hátrahúzta rajta a bőrt.
- Ahh... ne! - felült, gyengéden eltolta a nő fejét. - Hagyd abba! Elég...
- Mi.. mi a baj?
- Többé nem akarlak látni – döntött.
- De hát.. én azt hittem...
- Rosszul hitted – állta a tekintetét, ő sohasem futamodott meg, nem sütötte le a szemeit. Most vált igazán biztossá önmagában.
- És ha nem jön be a kis terved?
Andreas félmosolya szétszaggatta belülről.
- Akkor nem jön be – vont vállat. - De ha igen... Ha mégis...
- Te... - a felismerés letaglózta. Kitágult pupillákkal, iszonyodva meredt rá. - Azért küldted el a szakadt kis kurvát... mert féltél, hogy baja esik. Mert beleszerettél!
Andreas cigarettára gyújtott, mosolyogva fújta ki a füstöt, mely megállt az izzadságcseppektől párás levegőben.
- Így van. Beleszerettem.