A napszemüveg lencséje csillogott a ráeső napfényben, Jill szemei pedig drágakövekként ragyogtak ezen védelem rejtekén. Várt, a sarkon, ahol megbeszélték. Ahogyan ebbe gondolt bele, felhördült, de úgy, hogy a mellette elhaladó, arany flitteres ruhát viselő nő kiejtette a kezéből a retiküljét.
Utcasarok... hát mindegy hová kerülök, a végén úgyis itt kötök majd ki...? Miféle átok ez?!
Elnézte a csillogó szökőkutakat, a szállodákat és a kaszinókat, melyek valahogyan még így, a neonos kivilágítás teljes pompája nélkül is fenségesen festettek.
Lefékezett előtte egy fekete Lexus, az üvege sötétített volt és az ajtót maga Ethan nyitotta ki előtte.
Most is fess volt és illatos, bár Jill nem tudta mennyi idős, de a férfi fiatalos mozgása és nevetése egy pillanatra feledtette vele az elvesztett pénzt.
- Hölgyem, ön ma is gyönyörű – bókolt, Jill kacéran kacsintott rá.
- Ne túlozzunk.
- A hölgy megszólítással, vagy a szépséged fokozásával? - csipkelődött Ethan, s Jill gyomra öklömnyire szorult.
Rájött.
De a férfi semmi jelét nem adta annak, hogy rájött volna honnan is jött, s még inkább, hogy min ment keresztül a lány ezidáig.
A kocsi anyósülése egyszerre volt süppedős és kemény, olyasféle kényelemérzetet nyújtott neki és az idegtől feszült testének, hogy kedve támadt elszunnyadni a kellemesen hűvös, légkondicionált kocsiban.
- Hová viszel? - érdeklődött. - Vagy meglepi?
- Ha leveszed a napszemüveged, megmondom!
Jill kelletlen mozdulattal kapta le, némileg bosszús arckifejezéssel tette félre, ám mikor találkozott a férfi csodálkozó szemeivel észbe kapott.
- Nem tudtam, hogy ez ekkora kellemetlenséggel jár – jegyezte meg óvatosan.
- Á, dehogy – legyintett. - Semmi gond – rebegtette meg pilláit, szeméből csak úgy sütött a tettetett vágy. Mert azt már tudta, hogy a férfinak van pénze.... - Csak Eric barátomhoz intéztem még néhány keresetlen szót, ennyi.
- Sok pénzt vesztett? - érdeklődött, miközben ráfordult a főútra.
- Á – hazudta szemrebbenés nélkül.
- Hát igen... - hümmögött fennhangon. - Veszélyes dolog függőt, avagy függőségre hajlamos embereket Vegasba hozni.
- Jah, pláne olyat, akiről nem is tudod, hogy az – morogta az orra alatt, aztán jóval finomabban hozzátette: - Mert nekem fogalmam sem volt erről. De mentségére legyen mondva, hogy fiatal, ráadásul itt, a kaszinók paradicsomában, ahol könnyebben jutsz játékgéphez, mint kenyérhez, nem nehéz elcsábulni. Még én magam is, mennyire belemelegedtem a múltkor, noha soha nem vonzott igazán a szerencsejátékok világa...
… de Vegas, meg a pénzes faszok annál inkább. - Tette hozzá még magában elégedett mosollyal nyugtázva, hogy milyen választékosan is tud ő fogalmazni, ha akar.
- Nahát, ezt aláírom – biccentett Ethan.
Nem szóltak többet az úton, csakhamar megérkeztek, még be sem sötétedett, és ők már egy csinos kis vendéglő sarokasztalánál ültek, arcukat a gyertyafény világította meg sárgán.
Jill elragadtatott pillantással jutalmazta a helyet. Hajó formát öltött étteremben ültek, a falakon óriás vasmacskák, híres kalózok képei, és amikor a plafonra tévedt kósza tekintete egy valódi, felnagyított kincsestérképet fedezett fel.
Amolyan csupasz villanykörték lógtak alá a plafonról, még inkább hangulatba hozva az ott étkező párocskákat – de az árlapok borsa, s a székek kényelme igazi fényűzésről tanúskodott.
Az asztalok mellesleg egy túlméretezett kincsesláda volt, rajta kockás terítővel.
A pincér, aki eléjük szaladt oldalán kardot viselt, fél szemét eltakaró kis bőrlapocskát, élethű festékkel rajzoltak sebhelyet az arcára.
A lány képtelen lett volna abbahagyni a vigyorgást.
- Csúcs ez a hely! - tapsikolt örömében, aztán gyorsan lesütötte a szemét. - Úgy értem... a díszlet gyermekkorom kedvelt meséit idézi vissza.
Kihúzta magát, Ethan pedig nevetett, és egy váratlan, ámde határozott mozdulattal átnyúlt az asztalon.
- Jill, kedves. Már akartalak kérni, de valahogyan sosem jött a számra, na persze hiszen másodszor találkozunk...
- Igen? - pislogott éberen és figyelmesen.
- Ne játszd meg magad!
A lány szája tátva maradt a döbbenettől. Majdnem elkezdett habogni és mentegetőzni, de aztán összeszűkült szemekkel, határozottan szólalt meg.
- Már miért tenném? - kérdezte kimérten, de a kezét azért nem húzta el.
- Nekem nem kell megfelelned – rázta a fejét Ethan. - Az első pillanattól kezdve láttam rajtad, hogy nem egy dámával van dolgom... legyél csak olyan, amilyen vagy. Bevallom, rögtön beleszerettem abba, ahogyan a csípődet riszálod.
Jill ismét eltátotta finom, halovány rúzzsal kikent ajkait. Aztán tudatos, beismerő mosolyra húzta őket.
- Jaj, hát ez ciki – szívta meg a fogát. - Mert bevallom én először nem szűrtem le, hogy kivel is van dolgod.
- Miért, most már tisztában vagy vele? - mosolygott sejtelmesen.
- Hát... - szegte szemeit a szaggatottal jelölt kis mezőkre, ahol az ősi kincsek lakoztak egykoron – te vagy ott a főmufti. Nem?
- De. A főmufti... - Ethan vidáman ízlelgette a szót. - Így van, én vagyok a kaszinótulajdonos.
Jill lelke örömtáncot járt odabent.
- Hát – mondta - , biztosan nagy felelősség egy ilyen kóceráj vezetése.
- Az – bólintott. - Különösen ha az ember napjai meg vannak számlálva....
A mandulaszemekben bú csillant, de nem az a maradandó fajta. Csak úgy átsuhant rajta, és a következő másodpercben már derült is a vele szemben helyet foglaló lány butácska megjegyzésein. Rendkívül mulattatta ez a tanulatlan teremtés, aki mindennek a tetejébe még igen csinoska is volt..
- Ugyan már miért lennének? Nem vagy öreg! Úgy értem, persze nyilván nem olyan mintha húsz lennél, de ne túlozzunk! - hevesen gesztikulált de azért közben igyekezett nem belegondolni abba, hogy vajh Ethan ékessége hány éves...
A férfi szomorkás mosolya kizökkentette.
- Valami rosszat mondtam? Bocs, de néha tényleg elég közönséges tudok lenni. Ami a szívemen a számon.
- Pontosan ezért van rád szükségem – mosolygott ő, és szelíden végigsimított a lány meztelen alkarján. - És a napjaim nem azért vannak megszámlálva, mert öreg vagyok... a lelkem fiatal. És örökre az is marad.
- Ó...
- Nem, a probléma a tüdőmben gyökerezik – Ethan hatásszünetet tartott, Jill pedig érezte, hogy most nem tanácsos közbeszólnia. Feszülten figyelt. - Rákos vagyok.
- Jesszusom! - kapta a szája elé kacsóit. Erősen koncentrált...nagyon erősen.
Pabló. Te szemét. Te rohadék. Nem ez nem megy... Andreas... megkúrta azt a szőkét. Talán most is dugja.... Óh... Ezt.. ezt nem kellett volna....
És a könnyek már jöttek is. Először csak szeme sarkába ültek, aztán lassan végigfolytak az arcán kétoldalt.
- Most meg miért sírsz? - csodálkozott el őszintén.
- Mert kedvellek... de tényleg... és ez olyan szar így!
Olyan hangosan mondta a hazug szavakat, hogy a szomszédos asztaltól kíváncsi tekintetek fordultak feléjük.
- Shh! - a szájára tette a kezét, gyengéden simogatta meg az állát. Jill könnyes mosolya a szívébe hatolt.
- Bocsánat...
- Nem tudnék rád haragudni! - mondta szenvedéllyel és Jill már érezte, hogy nyert ügye van.
- Mit tehetek érted?
- Először is rendelj, mert idáig hallom, hogy a gyomrod korog a gyomrod, és a kalóz barátunk már türelmetlen.
Jill oldalra sandított, s látta, hogy a kalózruhás pincér fiú nyugodtan várakozik – nyilván busás borravaló reményében.
Az étlapba mélyedt, de a garnélák és kagylók közt folytonosan az elherdált papírpénzek repdestek mint holmi ezeregy éjszakabeli varázsszőnyegek.
Mindketten rendeltek. Már javában ették az ételt, s bár Jill többre értékelt volna egy hamburgert kólával, azért szorgosan dicsérte az ízeket.
- Igen? Hát... nekem nem ízlik - Jelentette ki Ethan.
Jill az asztalra ejtette a villát.
- Én meg feleslegesen dicsértem itt fél órán át... - dohogott, de aztán jót nevettek rajta.
Kacajuk őszinte volt most, és Jillnek igazi könnyek gyűltek tőle a szemébe.
A hasa fájt a nevetéstől, az elmúlt hetek feszültsége elpárolgott belőle. De elég volt egy szó, egyetlen kis félmondat, hogy minden újra a nyakába szakadjon. Fejvesztve menekült ki az étteremből.

Ericet a szobában találta, a fiú unottan ült a televízió előtt, ölében a távkapcsolóval, lábait az asztalon pihentette, s közben körmeit valami fura nevű ápolószerrel kenegette.
Jill elfojtotta a zokogást.
- Szia – köszönt a fiú, hátra sem fordulva, nehogy kimenjen a bőrére az ecsettel.
- Szia... - Jill igyekezett rendezni magát a tükörben, de arca kipirult a sírástól, a szemei meg bevörösödtek, mint egy albínónyuszinak.
Lassan és óvatosan ült le Eric mellé. A fiú végre oldalra pillantott, kedves mosolya aggódó fintorrá torzult.
- Sírtál?
- Nem, beszívtunk Ethannel – forgatta szemeit. - Azért ilyen vörösek – egyik ujjával lehúzta a jobb alsó szemhéját.
- Aha...
- És te? - váltott témát gyorsan. - Hogy-hogy nem valami csajt szedsz fel éppen valami bárban?
- Mindenképpen meg akartalak várni – komorult el az arca, letette a körömfestőt az asztalra, a tévét lehalkította.
Jill lehunyta a szemeit.
- Már is megyek pakolni – mondta, s igyekezett nem valami fensőbbséges hangot megütni. Nem akarta már Ericet bántani, tudta – a fiú így is épp eleget szenved, és ha nem mutatja ki az csak jó jel. Akkor még nem tört meg. És ő maga? Ő már megtört...?
- Pakolni?
- Igen... gondolom megkaptuk a felszólítást, amiért még nem jelentkeztünk ki és nem is jeleztük, hogy tovább maradnánk... és nem is fizettünk.
Eric végre megértette, a térdeire csapott.
- Hát pont erről van szó! Valaki... valaki kifizette helyettünk a szobát, további két hétre.
- Hogyan?!
- Ja... ellenőriztem a bankszámlánkat. Kétezer-ötszáz euró van rajta!
Jill újra elsírta magát.
- Ez akkor azt jelenti – nyelt egyet Eric - , hogy a többiekjól vannak! És talán ide tartanak! - Cat szemei kisfiúsan csillogtak, légzése felgyorsult, a következő percben pedig Jill nyakába vetette magát. - Minden rendben lesz! A francba is, minden oké! - csaknem ő is elbőgte magát.
Jill nagyot taszított rajta, most már valósággal fuldoklott a zokogástól.
- Te kis hülye! Ez nem a te Deathstarsod érdeme!
- Hát...? - Eric hátrált egy lépést. - Valaki... valaki feltörte a számlánkat?
- Inkább feltörette – rúgott az ágy szélébe tehetetlen dühében. - De ez a része aztán teljesen lényegtelen.
- Hogy mi van?! - hüledezett. - És mi a haszna annak a valakinek abból, hogy feltölti a számlánkat, kifizeti a szobánkat... és... egyáltalán...
- Mert az a valaki azt akarja... - Jill lenyelte a könnyeit, fátyolos, bús tekintetét Ericre szegezte. - Azt akarja, hogy a felesége legyek.
Eric pupillája kitágult. Ajka megremegett... szemében a felismerés fénye csillogott.
- Szép kis leánykérés... - jegyezte meg halkan. - És te? Te mit akarsz?
Jill elfordult, és sokáig nem felelt. Aztán...
- Én? Én Andreast akarom.