Álmatlanul feküdt a csodás, süppedős, szuperkényelmes vízágy ölelésében. Karjait széttárta, meztelen testét a különösen hűvös éjjeli szellő simította végig újra és újra. Minden porcikája fedetlen volt.
A szemei félig nyitva, úgy szeretett volna sírni, de a bensője mint a Szahara... száraz volt, és a töménytelen homok alatt mocskos volt az arany, amely hat lábnyi mélyen rejtőzött. Megannyi érzelem...
- A nászéjszakám – emelte fel maga elé a kezét. A gyémánt, a hatalmas gyémánt gúnyosan csillogott a gyertya fényében. Nem akármilyen gyertyák voltak azok. Combnyi vastagságúak és a fényük erős ragyogásában a gyászos hangja is valahogyan puhábbnak és élettel telibbnek hatott.
Ethan valami üzleti tárgyaláson volt, s Jill csak annyit tudott, hogy nem Nevada államon belül tartózkodik.
„Két nap az egész. Aztán jövök és nem leszel egyedül... Addig is, Eric beköltözhetne hozzád.”
Ahogyan megint lejátszotta a fejében a szalagot, a párnába fúrta az arcát. A pezsgő jéghideg volt még, vaktában nyúlt érte. Égő arcához szorította az üveget és beletömött egy epret a szájába.
Az órájára pillantott. Tizenegy múlt és Eric még mindig sehol... Pedig, hogy vágyott a fiú társaságára. Vagy akármilyen társaságra...
Az esküvője napja volt. És ő egyedül feküdt egy luxuslakosztály, panorámakilátásos erkéllyel felszerelt szobájának vízágyán... A szívét kitölthetetlen űr hasította ketté. Nem tudta mi az, nem tudta miért van – csak nem a magánya miatt, hisz egész életében magányos volt - , de ott húzódott és kedve lett volna üvöltve összezúzni mindent maga körül.
Ekkor a szoba telefonjának csörgése riasztotta fel. Felugrott, egy pillanat alatt mellé szökkent, fülére szorította a kagylót.
- Igen?
A recepcióról szóltak fel neki. A limuzin megérkezett, és most fogadnia kellett a vendéget.
- Eric! - sikkantott fel boldogan, elképzelte, hogy most aztán igazán kedves lesz a fiúval. Megöleli, megkínálja pezsgővel, eperrel, sőt, ha akarja még a kaszinóba is leviszi. Elvégre Ethan pénze. Azt szórhatja....
Gyorsan fürdőköntösbe bújt, miközben a Luxor logójával ellátott, rózsaszín köpenyt testére borította végigfutotta a polcon pihenő DVD filmek sorát...
Majd Eric választ – legyintett. Az endorfin elszabadult benne, majdnem nekiindult, hogy körbeugrálja a szobát. Aztán az ajtón hangos koppanások visszhangoztak.
- Megyek már! - kiáltott.
Az ajtó elé ugrott, elfordította a kulcsot, szélesre tárta... és a térde megrogyott.
Orcáján a döbbenet és a mosoly édes keveréke feszült meg, aztán egyszerre kibuggyant belőle egy könnycsepp. A sokk hihetetlen volt... Csodálatos, és borzalmas.
- Tudom, hogy ez nem az a „Az Igen Pillanatában A Templom Mindkét Ajtószárnyát Kitárom, A Fény Beárad És Én Azt Üvöltöm: TILTAKOZOM!” esküvő volt. Ezért nem jöttem korábban – szólt köszönés helyett a férfi. Andreas hangja nyugodt volt, olyan nyugodt, mintha csak egy sört kért volna a pultnál.
Aztán ő és Jill egyszerre léptek, mit léptek?! Ugrottak, vetődtek előre, az ajtó hangos csapódással vágódott be sarka jóvoltából. Reszketve tapadt össze a testük, szájuk a másikéra égett, de egyelőre nem voltak képesek ennél többre.
Ujjaik egymás arcát fogták közre, Andreas ujjai Jill hajába furakodtak, míg a lány még mindig kábán érintette a férfi bőrét. A szájuk résnyire nyitva pihegett még, aztán egyszerre Andreas felébredt a kábulatból. Forrón és szenvedélyesen csókolta meg Jillt, úgy, ahogyan nem tehette azt meg kora este... ahogyan akarta.
Jill megtörten dőlt neki kemény mellkasának, itta magába a csókot, a gondolatok kiürültek, érzés volt csak, érzés és vágy... és szerelem.
Andreas lihegve hátrált két lépést. A lány lehunyt szemekkel, szaporán szedte a levegőt.
- Szia – köszönt csendesen a lány. Halványan elmosolyodott.
- Szia – bólintott Andreas. - Ericre számítottál?
- Rá – lassan normalizálódott a légzése, bőre azonban ordított a férfi érintéséért. Mégis veszteg maradt. - Istenem, miért nem hívtatok fel azonnal? Miért?! - hangja hisztérikusan csengett, Andreas kényelmesen az ágyhoz sétált, kivett egy epret a tálból és a szájába tömte.
- Imádom az epret – mosolygott a lányra. - A szádnak is eper íze volt... megkívántam. Borzalmasan megkívántam... - érzéki és doromboló tónusban beszélt, Jill öle olyan nedves lett tőle, hogy ismét elkezdett reszketni a lába.
- Miért nem hívtatok fel?
- Ez a válasz kiábrándító és illúzióromboló lenne most. Gyere ide! - nyújtotta ki felé a karját, ő maga leült az ágyra.
Jill nem mozdult.
- Mondd meg!
- Nem akartalak az esküvőd közepén megzavarni – felelte ő. Mélyen egymás szemébe néztek. - Hogyne akartalak volna... - suttogta fájdalmasan a férfi. A szeme ragyogott, de arca kifejezéstelen maradt.
Hát tudja... tudja, hogy férjhez mentem. Tud Ethanről...
Jill torkát sírás fojtogatta.
- De akkor miért... miért vagy most itt? - csuklott.
Andreas szeme fellángolt, valóságos tűz lobogott benne, kívánatos ajkai résnyire nyíltak. A nyelve éppen csak megmozdult, de Jillt máris forróság öntötte el, ahogyan rápillantott.
- Hogy velem töltsd a nászéjszakádat.
Jill felnyögött. Andreas a kezében érezte most a lány vágyát, úgy játszott vele, ahogyan akart. S mégis... vigyázott rá.
Szenvtelenül folytatta, miközben parázsló szemeit le sem vette a lányról.
- Mit mondasz? Az enyém leszel, ma éjjel? Megpecsételed ezt a házasságot? Velem...?
Jill megint nyögött egyet, aztán zavarában a fejét rázta.
- Te...te nem vagy normális...
- Nem – vigyorodott el, de a következő másodpercben mosolynak nyoma sem volt az arcán. Nem bírta tovább, felkelt az ágyról, Jillhez sétált, ki mintha földbe gyökerezett lábait emelni sem tudná... csak hagyta, hogy Andreas megérintse őt. Mindenütt.
Lazán oldotta meg a köntöst derekán, mellei meztelenné váltak és ő kedvtelve nézett rajtuk végig.
- Istenem – súgta – milyen rég várok erre...
- Hát még én – jegyezte meg epésen a lány, s Andreas ekkor derekánál fogva vonta magához a testét, a köntöst hátracsúsztatta a vállán. Ő még teljesen ruhában volt, de most azt akarta, hogy a lány tűzben égő testtel szenvedjen édesen a vágytól.
- Még mindig szemtelen vagy – odahajolt, ahol a füle és a nyaka találkozópontja rejlik, oda lehelt forrón, aztán meg is csókolta, de csak futólag. - De imádom ezt a zabolázatlanságot... Felszabadítasz vele.
Most a fogával karcolta meg az imént érintett pontocskát, Jill felszisszent ujjai ösztönösen az inggombokra kúsztak, Andreas azonban megragadta a csuklóját.
- Úgy beszélsz mint valami kibaszott Don Juan...
- Shh! - torkolta le, ujját a szájára tapasztotta, végighúzta ott, az alsó és a felső ajkain, majd a lány szájába dugta a hegyét. - Elrontod a pillanatot. Nem tetszik, hogy ilyen romantikus is tudok lenni?
- Furcsa – motyogta, s megszívta az ujját. Miután már kellően nedves lett a nyáltól, Andreas azt az ujjbegyét végigfuttatta Jill domborulatain. Gyengéd, cirógató mozdulattal rajzolta körbe a kicsi keblek gyönyörű ívét, a mellbimbóit csak futólag érintette. A lány sziszegett és remegett az ujja nyomán. A köldöke körül kígyózón ívelt, a hasa megrándult, gerince megfeszült és ő úgy domborította a melleit, mintha felajánlaná őket... és valóban fel is ajánlotta.
- Mit szeretnél? - kérdezte ő, húzta, ameddig csak tudta... Noha jól tudta, mire vágyik.
- Kérlek! Csak...
- Csak mi?
Vedd már a szádba... csak csókold meg, harapd meg, szívd! Bánom is én, csak érints! Többet... még...
De Jill képtelen volt megszólalni, szavakba önteni a vágyát, mikor végre a férfi szemeibe nézett. Megrémült tőle. Andreas tudta mire vágyik. A tekintetébe volt írva... és még más is. Védelem. Fenyegetés. És... odaadás.
Andreas a térdhajlatához nyúlt, könnyedén felkapta őt az ölébe. Az üvegasztalhoz sétáltak, melyen egy gyümölcskosár díszelgett. A férfi félresöpörte, és a törhetetlen, erős, jéghideg üveglapra tette őt. Jill megborzongott, mellei ha lehetséges, még keményebben ágaskodtak Andreas felé.
- Gyönyörű – vette szemügyre művét. - Itt foglak most szeretni – döntötte el.
- Miért? - lehelte, Andreas ekkor már mellette termett, leguggolt, arca pont a melleivel egy vonalba kerülve izzott.
- Mert... - sóhajtott, forró levegőt lehelve Jill nőiességére, s már ajkai alatt lüktetett a jobb csoda – ez nem a saját esküvőnk. Így nem szeretkezhetünk az ágyban. Az hitvesi ágy. Így nem...
- Mi a fene van veled? - Jill hátra vetette a fejét. A kéj végigvágott a testében, Andreas önfeledten, ragyogó orcával szívta a mellét, gyengéden harapta, aztán erősebben, fájt és élvezett egyszerre, és leírhatatlan volt aztán a bársonyos, nedves csókja...
- Semmi – dörgölte meg orrával az egészen sötétté vált bimbót. - Nem bírom abbahagyni – közölte, és Jill aprót sikoltott. A másik mellét vette kezelésbe, közben erős, s most mégis oly gyengéd kezével a lány combjaira téved. Simogatta, becézte, mindenütt. Jill az asztal szélébe markolt, széttárta a combját, hogy Andreas ujjainak szabad utat engedjen... a vágyakozástól eltorzult arccal bámult ki az ablakon. Az éj ragyogó volt aznap... Csodálatos. Ezer csillaggal és mosolygó holddal, száz meg száz neonfénnyel... de csak egyetlen, vakító, mindent betöltő érzéssel.
- Még! - kérte, és Andreas nem bírta ki, hogy ne harapjon gyengéden a kidomborodó torkába, nyakába. Közben ujjai tiltott és édes helyeken jártak, Jill sohasem gondolta volna, hogy a térdhajlatában is erogén zónák rejlenek, de most mégis, mintha az egész teste egyetlen, pulzáló valamiként lángolt volna.
Akárhol is érintette meg Andreas, földöntúli gyönyörűséget okozott neki.
- Nem bírom tovább – az asztal szélére csusszant, lábait összezárta, gyengéden a férfi álla alá nyúlt, hogy tekintetét az övébe kényszerítse merülni... Andreas két keze felcsúszott a combja külső felén, csípőjébe markolt.
- Pedig még el sem kezdtem igazán – mondta a férfi mosolyogva. - Hagynod kell, hogy befejezzem.
Jill ismét megpróbálkozott az ing kigombolásával. Nem engedte.
- A francba! - csattant fel. - Nem bírom ki, hogy ne érezzem a bőrödet az enyémen...
- Pedig most ki fogod bírni – öltött nyelvet és erőszakosan szétfeszítette Jill combjait.
Feje máris befurakodott közéjük, Jill gerince most már C alakban hajlott hátra. Andreas nyelve keresztülsiklott a csiklóján. Gyengéden, de villámgyorsan, s csak egyetlen egyszer. Aztán kissé eltávolodott. Felnézett a lány arcára. Tetszett neki amit látott.
- Nahát – dünnyögte. - Élvezted?
- … ne hagyd abba! - alsó ajkába harapott, nem állta már a férfi tekintetét. Túl sok volt... túl gyönyörű.
Andreas újra és újra eljátszotta a mozdulatot. Szaggatottan, épp olyan szaggatottan, mint amilyen Jill légzése is volt.
Aztán keményen, merev nyelvvel nyalta, szájába fogadta a nedveit, és a vágytól remegve nyelte le őket. A nadrágja olyan szűk volt és olyan fojtogató!
Miközben Jill elélvezett, egy pillanatra sem hagyta abba a nyalást, a rángatózás olyan erőssé vált, hogy alig tudta ott tartani a fejét.
- Jézusom! - Jill önkívületben harapdálta véraláfutásosra az alsó ajkát, közben végig Andreast nézte, és nem hitte el, hogy ez vele történik. - Megölsz... megölsz... - végül a lelkét is kilehelte.
Elég volt, már nem viselte el többé azt az utálatos, fekete inget és nadrágot, ahogyan rátapadva a testére elrejti előle a leggyönyörűbb testrészeit...
S ő végre hagyta, hogy megszabadítsa tőle. Egy mozdulattal letépte róla az inget, néhány gomb elpattant, de nem törődött vele. Ajka olyan vadul tapadt rá Andreas mellkasára, akár egy pióca. Szívta a piciny mellbimbókat, tucatnyi csókkal borította el a bőrébe vésett motívumot.
- Lassíts! - kérte halkan, csukott szemekkel. Jill, ha rajta múlik, ott a padlón, lovaglóülésben fogadja őt magába. De Andreas nem engedte. Most nem. - Én irányítok! - a szeme megvillant, ahogyan ismét ölébe kapta a lányt. Az ágy felé vették az irányt, a gyertyák világították meg útjukat.
- Azt mondtad... nem tehetsz magadévá az ágyon – emlékeztette.
- Már régen nem vagyok ura a cselekedeteimnek – duruzsolt neki szépen, arcát az arcához érintette.
- Az enyéimet azonban nagyszerűen irányítod – nézett rá rajongva. Szájon csókolta s engedte, hogy Andreas átvegye felette az uralmat megint... Gyengéden csókolta, finoman játszva a nyelvével.
Ráfektette az ágyra, s még egyszer végighaladt a testén. Szájával pontról pontra érintve, minden négyzetmillimétert. Jill a hasánál nem bírta tovább. Megvonaglott.
- Ez... annyira... lassú most... olyan rég láttalak és... szenvedek – vallotta be, noha Andreas semmit nem kérdezett. Tenyerét a férfi mellkasának nyomta, végighúzta a testén. Hihetetlen volt számára újra megérinteni mindenütt... Ott is... Andreas felsóhajtott.
- Nem kínozlak tovább – ígérte, s végre, végre leült a sarkára, és Jillt az ölébe húzta. Egymással szemben fonódtak össze, a lány lábai átkulcsolták a csípőjét.
- Így...? - kérdezte meglepetten. A szemkontaktus elkerülhetetlen volt.
- Látni akarlak közben... - mondta elfúló hangon, férfiasságát a hüvelyéhez illesztette. - Fogadj magadba! - kérte, s Jill karmai a hátába, vállába vájtak a behatolás pillanatában.
Kitöltötte őt a forróság, feszítő, meleg gyönyörűség... egész lényét tette sajátjává abban a pillanatban. Egyszerre mozdultak, Andreas csípője alulról dolgozott, míg az övé engedelmesen préselődött hozzá.
- Szeretlek... szeretlek... - Jill extázisban vonaglott rajta, állához csúszott az arca, mert már nem bírta tartani a fejét, onnét nézett rá fel. Forró leheletük összekapaszkodva vált semmivé a levegőben.
A beteljesülés varázslata mindkettejüket letaglózta abban a pillanatban... S a lány hátra dőlve az ágyon tartotta Andreas teljes súlyát, amely ráborult. Magjai a a hüvelyében, izzadt, fáradt teste az övén feküdt.
Fájdalmasan emelte fel fekete, csatakos tincseitől nehézzé vált fejét.
- A vallomásokkal már rég elkéstünk... - azzal visszahanyatlott rá, ölelésével ringatta álomba feltörő zokogást.