Lágy, s erős, fojtogató volt, de ő lebegett a meleg ölelésben. Kapálózott, néhányat, feljebb jutott, ahogyan elengedte az izmait visszasüllyedt.
Az anyaméh – gondolta. - Most meghaltam, és újjászületek.
Erre a gondolatra feltámadt a szívében valami réginek tűnő dolog. Bamm. Bamm.
A saját szívverését hallotta a fülében dobogni. Aztán hiányérzete lett. A boldogság, mely az újjászületés csodájával kecsegtetett, avagy a teljes lélekcsere és öntudattörlődés felszabadításával, úgy szökött ki belőle, midőn az őt körülvevő tér beáramlott a tüdejébe.
Fuldokolni kezdett, mert nem levegőt lélegzett be, hanem valami sűrűt és folyékonyat, igen, undorító volt, nem víz, sós és mégis édeskesernyés és az íze ismerősnek tűnt. Kipattantak a szemhéjai, de nem látott semmit, ez az áthatolhatatlan valami elvakította őt, újra behunyta hát őket és hatalmasakat rúgott. Egyre feljebb és feljebb pumpálta magát, míg végül feje átszakította a felszínt.
Teleszívta a tüdejét. Ez már levegő volt, noha borzalmas, bűzös halálszag áradatát zúdította le a torkán és az orrnyílásain át. Próbált a felszínen maradni, a szemeit először alig tudta kinyitni, homályosan, vöröses árnyalatban látott mindent.
Várta, hogy a látása tisztuljon. Még mindig vörös volt. Vérvörös. Az egyik kezét arca elé emelte, s elborzadva konstatálta, hogy merő vér. Ahogyan az egész teste vérben merült el, a haja csimbókokban lógott hátra, az álláról, arcáról is csurgott a meleg, sűrű, emberi vér. Felnézett. Semmi. Szó szerinti semmi volt az, amely a vér felett lebegett. Se élet, se szárazföld. Seszínű, egyenletes éter.
És ebben a semmiben fényévekre való távolságban, mégis tökéletesen, minden apró részletet láthatóan Andreas lebegett. A mellkasa nem emelkedett meg, a szemei lehunyva, a bőre falfehér, de nem az ő természetes, északi sápatagsága. Halotti fehéret öltött a meztelen bőre, és egy csepp vér sem folyt az ereiben. El sem tudta képzelni miként..... de belelátott a vénájába. A tüdejébe. Látta Andreas legapróbb sejtjeit, ha úgy akarta. És mindez nem rémisztette meg, olyan természetesnek hatott az egész.
Aztán rádöbbent. A férfi halott volt és ő a vérében hánykolódott, és lehetősége sem volt rá, hogy kiemelkedjen belőle. Ekkor megrémült, de mire sikolthatott volna, örvény rántotta magával a mélybe.

Előre görnyedve okádott. Újra és újra. Valami forró tartotta a homlokát, míg a combjait szintén segített kitámasztani. Lihegve dőlt hátra, és az a kemény valami megtartotta őt. Most már semmi sem tűnt vörösnek, a mellette elhúzó autón kívül persze.
Inkább szürkének hatott az a sok beton.
- Uhh – hatalmasat nyögött, a lábaiba még csak most kezdett visszatérni az erő.
- Jól vagy? - Andreas mély, morgós hangja keresztülhasított az agyán. Felsikoltott, és mint akibe áramot vezettek, felugrott, és a mögötte álló férfi nyakába vetette magát. Szorosan magához ölelte, hagyott pár könnycseppet elszabadulni, aztán arcon csókolta, meg szájon, de ezt csak futólag – nem akarta, hogy esetleg Andreas undorodjon tőle a hányás végett.
- Úr Isten! Élsz! - elkerekedett szemekkel bámulta, mintha nem akarná elhinni.
Andreas furcsán nézett rá, persze aggódva is, de azért nagyon furcsán.
- Én inkább miattad aggódom. Sajnálom, hogy ilyen drasztikus módszerhez folyamodtam! - mondta őszinte megbánással.
- Álmomban halott voltál... - Jill halkan beszélt, enyhén megrázta a fejét. - Nagyon beszartam.
- A kloroform nagyon kikészített téged – simogatta meg együtt érzően az állát. A válasz egy hatalmas pofon formájában érkezett, amely az arcán csattant. Felszisszent, mert a fájdalom, noha nem volt túl nagy, de váratlanul érte.
- Te rohadék, hogy dögölnél meg és **** - és Jill folytatta a sort, a trágár szavak csak úgy ömlöttek a szájából. A hányingerről és fejfájásról megfelejtkezve, még néhányszor pofonvágta a türelmesen hallgató férfit.
Andreas mély lélegzetet vett.
- Örülök, hogy jobban vagy – mosolygott rá halványan.
- Baszd meg! - végül teljesen kifulladt. Kapkodta a levegőt, az átkok elfogytak. Öt perc alatt durván az összes káromkodást elejtette, amelyet ismert.
- Mindjárt indul a hajó – közölte ekkor Andreas, az órájára pillantva.
- Milyen hajó?! - visított fel. Körülnézett. Megállapította, hogy nagyvárosban vannak, vagy ha nagyban nem is, hát városban mindenképpen. De mivel a forgalom a hatsávos autópályán óriásinak tűnt innét, és az üzletek egymás mellett zsúfoltan, óriási reklámtáblákkal sorakoztak, mégiscsak arra jutott, hogy civilizált metropolisz ez, de hogy nem Vegas, az is biztos.
- Hol a ménkűbe hoztál, te f*sz?! - hőbörgött. A kocsit, amibe beszálltak, sehol sem látta.
- Nem fogom neked elmondani – rázta meg a fejét.
- Akkor majd rájövök magam! Viszlát, nagyokos! - kiabálta indulatosan. Bár még kicsit gyengécskének érezte magát, visszatért a hétköznapi önmagához. Talpraesett, erős lány, és egyedül is képes lesz visszamenni Las Vegasba. Legalábbis ezzel biztatta magát.
Andreas hagyta neki, hogy tegyen pár lépést, aztán ráérősen és fellengzősen szólt utána.
- Azért én a helyedben pénz nélkül nem vágnék neki a nagyvilágnak!
Jill a zsebeibe mélyesztette a kezeit. Üresek voltak. Se telefon, se pénz. Se iratok. Hiszen olyan hirtelen szaladt el Andreasszal, az Eric iránti aggodalma hajtotta... Megint hatalmába kerítette a düh.
- Ó, hogy.... - ismét cifrákat káromkodott, aztán szembe fordult Andreasszal. - Leszarom! Majd stoppolok.
- Megint? - nevetett. - Vissza akarsz csúszni oda, ahonnan elindultál?
Jill megvonta a vállát.
- A te hibád lesz, ha megerőszakolnak. Én meg majd elmondom Ethannek. És akkor neked vééééged! - metsző mozdulatot tett a torkánál.
- Nem lesz ott erőszak – a férfi rágyújtott, halálos nyugalommal fújta ki a füstöt.
- Kapd be!
- Menjünk – intett kedvesen.
- Én veled sehová sem megyek! - visongott.
Andreas megelégelte az ágálását. A zsebébe nyúlt, és egy apró fegyvert húzott elő belőle. Közel lépett a lányhoz, a halántékához illesztette a csövet. Odahajolt hozzá, egészen, hogy csak suttognia kelljen.
- De jössz. Vagy meghalsz. És aztán végzek magammal is. Lehet, hogy nem is volt olyan értelmetlen az álmod – tiszta, kék szemei elszántan csillogtak. Jill annyiszor elbódult már attól a tekintettől. Most azonban csak feldühítette... és a szerelem, ami a szívében tombolt, kiborította.
Remegő hangon, de azért csak visszavágott.
- Ha be kell vállalnom a mártírhalált, hogy megpusztulj végre, akkor simán!
De azért csak követte a férfit, aki végül eltette a fegyvert.
- Egy rossz mozdulat és véged van, világos?
Jill felmordult.
- Nem hallottam tisztán!
- Te megőrültél! Komolyan, Andreas, téged be kéne zárni!
- Meglehet – bólintott. - De az is lehet, hogy egyszerűen nincs vesztenivalóm.
Jill elgondolkodott ezen, miközben a kikötő felé sétáltak, mely felett cikornyás Welcome to Los Angeles felirat üdvözölte a turistákat.
És neki...? Neki mi vesztenivalója volt?
Pénz. Befolyásos férj, aki nem sokára meghal. Egyenlő még több pénz. És a kaszinója. Ami aztán még több pénzt jelent majd.
És a szíve összeszorult, mikor rádöbbent, hogy a vesztenivalóinak listáján igenis... még mindig ott van Andreas is. Mert szereti. Mert tudat alatt akkor is mindig félteni, és imádni fogja, ha másfelé sodorja őket az élet... És ha meghalna... azzal együtt az ő utolsó reménye is szertefoszlana arra, hogy valaha még fog úgy érezni, mint most, őiránta. Nagy gondolatok ezek egy buta kislány, kócos fejében....
De legalább őszinték – dünnyögte magában, és annak tudatában lépett a hajó fedélzetére, hogy nem tudja hová, meddig, és mi történik majd vele. Csak is Andreas tudja, mert rá van utalva. Már megint.