A tenger áthatolhatatlan azúrkéksége magába szippantotta minden gondolatát és érzését. A gyomra ezelőtti tartalmáról már nem is beszélve. Az öklendezés újra elfogta, de már nem tudott mit kihányni, így csak megtörten szemlélte a feje felett kőröző sirályokat, és a hajó szelte, nyugodt habokat.
- Annyira sajnálom – sóhajtozott egyre Andreas. - Még csak bele sem gondoltam, hogy esetleg tengeri beteg lehetsz - és tényleg sajnálta, bár a hangjából semmiféle megbánás nem érződött Jill számára azokban a kínkeserves percekben. A tetőpontot mégiscsak akkor érkezett el, amint Andreas előkapta a zsebéből a kicsiny fegyvert...
...és egy kattintással tüzet varázsolt elő belőle, ahogyan meghúzta a ravaszt.
Jill kiszáradt torokkal kiáltott fel félelmében. A férfi meggyújtotta a cigarettáját, majd kényelmesen könyökölt vissza a hajó korlátjára, másik kezével gyengéden simogatni kezdte Jill hátát, mintha attól minden megváltozna, minden bűn megbocsájtást nyerhetne.
- Te... Nem. Nem te. Én. Én idióta – rázta a fejét a lány. Megtámasztotta a homlokát.
- Rémesen sápadt vagy.
- Egy öngyújtó... - megrökönyödésében csak tátogott és dobálózott értelmetlenül összefüggő szavakkal. Aztán hisztérikus nevetésben tört ki. A felindultság, mely hirtelen váltotta fel a fizikális és lelki kimerültségét önálló életre hívta a könyökét, erősen fúrta Andreas bordái közé.
A férfi lélegzete elakadt, aztán csak magához rántotta a hatalmas és kemény testet, és olyan erősen szorította magához görcsösen görbülő ujjacskáival, hogy a fehér bőrön azon nyomban vörös véraláfutások jelentek meg a fekete ing takarásában.
Mindketten megnyugodtak egy kicsit.
- Mit is gondoltál? - dünnyögte Andreas Jill hajába bambán. Ő is fáradt volt, ereje végén járt már és mára sem vágyott igazán, mint egy puha ágyra, meg Jill meztelen testére, aztán aludni, csak aludni... talán az örökkévalóságig. - Sosem bántanálak.
Jill aprót nyikkant.
- Na jó... talán mégis bántottalak.
- Azt hiszem azt most kamatostul kaptad vissza – felelte rekedten, megnyugtatóan, nem tudva, hogy most a régi sérelmekre, vagy erre a mocskosul elbaszott helyzetre gondol a férfi. - Nem is sejtettem, hogy ennyire ki fog borítani az esküvőm.
- Az a baj, hogy én sem.
- Nevetséges és valószerűtlen amit művelsz – összegezte, s kinézett a vastag karok mögül. Szárazföld körvonalai bontakoztak ki a távolban. - Hová a pokolba megyünk?
- Tudod, mi sohasem leszünk valószerűek. Ahogyan te mondanád – átlagosak. Van, aki egész életében szürke és hétköznapi, egy jelentéktelen kis porszem. Mi ketten, drágám, hegyeket mozgatunk meg, már csak a puszta jelenlétünkkel is. És ha beleszakadsz, ezen akkor sem tudsz változtatni... Mellesleg – gondolkodva nézett akkor ő is a távolba, és élvezte, ahogyan Jill haját néha az arcához érinti a hol erős, hol gyenge szél – Santa Cruz szigetére.

Santa Cruz szigete csodálatos volt. Jill még sohasem járt ilyesféle helyen, se nyaralás, se egyéb gyanánt nem vitte arra az útja. Minden másról megfelejtkezve, elbambulva nézte a sok felszabadult nyaralót, a harapni valóan kék eget, a minden második sarkon emelkedő, csodaszép szállodákat, és azokat a kényes úrinőket, akik azok medencéiben áztatták agyonplasztikázott testüket a tenger helyett.
Vállán Andreas óriás keze nyugodott, máskülönben lába már alig vitte őt előre. Laposakat pislogott, mikor végre megálltak addigra már a környezet sem érdekelte, és a különleges levegő, az a párás meleg sem, amely teljesen kitisztította a légutait. Azt sem vette észre, hogy a nyaralóövezetből teljesen kiérve egy nem annyira feltűnő, de nagyon takaros és barátságos, két szintes épület előtt állnak.
- Megérkeztünk – súgta Andreas, és a zsebébe csúsztatta a mobilját. Hamarosan az előttük álló fehér vaskapu kinyílt, mögötte görnyedt kis öregember jelent meg. Jill fel sem fogta igazán azt, amiről a szó folyt, csupán annyit, hogy Andreas bemutatkozott, aztán szívélyes mosollyal invitálták be őket. A kertből csupán a zöld üdeséget és a hintaágyat vette észre, aztán már a kellemesen hűvös épület belsejében voltak.
Andreas az emeletre vezette őt. Belülről teljesen átlagos kis kiadó szobákkal rendelkező fogadó volt. Visszafogott és bensőséges, sok fehér és kék színnel.
A szobájuk nem nézett a tengerre, se másféle panorámakilátást nem kínált, de a franciaágy olyannyira hívogatóan kínálkozott fel, hogy gondolkodás nélkül lerogyott rá. Andreas lerúgta a cipőit, és szeretettel nyúlt Jill lábaihoz, hogy arról is lesegítse az immáron drágán vásárolt lábbeliket. Erősen megnyomkodta a lány lábait, aki jóleső morgással nyugtázta a spontán masszázst.
A tapéta virágmintái kábító erővel segítették elő figyelme lankadását. Végignyúlt az ágyon, és hatalmasat ásított.
- Te ezt... eltervezted? - kérdezte bágyadtan Jill.
- Nem igazán – húzódott közelebb hozzá. - Az egyik ismerősömé ez a hely. Csak egy telefonomba került az egész...
- Mint egy hülye film. Vagy egy ostoba regény... - lehunyt szemei megrebbentek néha, máskülönben mozdulatlan maradt. - Pillanatokon belül elalszom... - közölte.
- Aludj csak nyugodtan.
- Andreas... - utolsó erejét összeszedve ráemelte a tekintetét, mire a férfi nem bírta tovább, magához húzta, Jill feje a mellkasára került. Ajkával megérintette a homlokát. - Ezzel semmi sincs megoldva.
- Azt mondtad ez most olyan, mint egy film. Hát a filmekben mindig minden meg van oldva...
- Olyan. De azért mégsem.
- Szeretlek – mondta egyszerűen.
- Én is szeretlek téged... és ezt tudod is...
Andreas melegen elmosolyodott.
- Jól esik hallani.
Jill megmoccant.
- Semmi sincs megoldva... Semmi... Semmi... - lassan felülkerekedett rajta az álom, és ő hagyta, hogy magával ragadja. Elernyedtek az ujjai, de a melegség egy pillanatra sem szűnt körülötte. Utolsó gondolata még Andreas meg Ethan körül keringett, félt, hogy mi is lesz, ha a férje keresni... vagy ami még rosszabb, kerestetni kezdi... aztán eltűnt a virágos tapéta, a halványrózsaszín függöny, és már csak Andreas egyenletessé váló légzése, és az saját, hozzá igazodó szívverése maradt a béke szigetén.

Leszállt az est, és ők negyed óra erejéig ébredtek csupán fel, addig, míg ajkaik egymásra találtak, s míg Andreas ujjai villámgyorsan húzták le Jillről a ruháit, miközben a lány szinte leszaggatott róla mindent. Előjáték nélküli, nyers és állatias szex, és valamely módon mégis szeretkezés volt az a pár mozzanat, amelyben egyesültek. Jill öntudatlanul sikoltott fel, ahogyan Andreas vastag, kőkemény hímtagja kitöltötte őt hosszában, nem érdekelte igazán ki hallhatja meg, vagy talán el sem jutott a tudatáig. Félálomszerű delejes csodaként élte, vagy álmodta meg az egyesülésüket.
Verejtékben fürödve élveztek el, rövidke percek alatt, aztán úgy, hogy Andreas még mindig benne volt, elgyengülve, összekapaszkodva szenderedtek újra el.

Eleinte halovány mocorgás, majd hangosabb nyöszörgés bújt meg az éjszaka csendjében.
- Szúr a könyököd – fészkelődött Andreas. Jill már ébren volt egy ideje.
- Éhes vagyok – közölte a lány, és felült.
Arra az éjszakára még minden másról sikerült elfelejtkezniük.