Mindinkább gyanússá vált az egész. A környék ismerős volt, sőt, több is annál. Nem kérdezett semmit a férfiaktól, tudta, hogy úgysem válaszolnának... ennyi ész még az ő fejébe is férkőzött. Az igazság az volt, hogy mindent megbánt. Ott, a limuzinban, a Luxor hotel csodálatos épületét elbámulván sok mindenre rá kellett döbbennie, többek között arra is, hogy ez nem egy filmforgatás... és bár nemes érzések vezérelték, azért... mégiscsak hülye volt. Egy hatalmas idióta.
Véresre harapdálta az alsó ajkát és már csak abban reménykedett, hogy Andreas nem kezdi majd keresni...
- Kiszállás - közölte vele ekkor a sofőr. Ketten haladtak mellette, nem nézett rájuk... elképzelte az alvó férfit, meg az alvó Catet is, és végtelen szeretetet érzett mindkettőjük iránt... Végtére is be kell látniuk, hogy az lesz a legjobb, ha nem keresik őt...
Most már azzal is tisztában volt, hogy Ethan emberei ezek, és, hogy rohadt nagy átvágás lehet a dolgok hátterében... A pontos elképzelés még nem bontakozott ki szerény elméjében, de a sajt bűze facsarta az orrát.
Ethan a hotel előtt állt. Mint valami fenséges pingvin... Jill erre a gondolatra felkuncogott, a két security-s értetlen pillantást váltott. Ethan napszemüvegben volt, öltönyben, külseje makulátlan, viselkedése hűvös, kifogástalan.
- Főnök …
- Köszönöm – biccentett. - Elmehettek.
Jill megvárta míg a férfiak beszállnak a limuzinba és elhajtanak... aztán csaknem nekiiramodott, az első két lépés hátrálása közben azonban Ethan bosszúsan levette a napszemüvegét.
- Ennyire te sem lehetsz hülye! - sziszegte. - Ha elszaladsz lelőnek – fejével a díszbokrok felé intett. Csodás, zöld sövény... közte fegyveresek. Legalábbis Jill így sejtette.
A lány csak kétségbeesetten meredt a jéghideg szempárba. Ethan most nem mosolygott rá olyan derűsen, ahogyan szokott... a kedves, gazdag pasas helyett egy gonosz szerencsejátékbáró állt előtte. Méghozzá kifent fogakkal.
- Tudom mit érzel – sóhajtott a férje.
- Tényleg? - vonta fel az egyik szemöldökét. Egy pillanatra mindketten kizökkentek a szerepükből.
- Tehetetlen dühöt. Csalódottságot. És félelmet. És mindezt azért mert ne tudod megvédeni a szerelmedet...
Jill aprót nyikkant. Nem... ezt nem tudhatja... de mégis.... hiszen...
- Andreas Berghet. A Deathstars énekesét. Akivel eljöttél idáig, hogy bosszút állj... Pablón. A társtulajdonosomon. Így igaz?
Jill hápogott. Megrázta a fejét, aztán a hajába túrt.
- Azt kérdeztem, jól mondom?! - Ethan bal keze váratlanul és villám sebességgel lendült előre, és az öreg, de annál erősebb újak Jill vénájába nyomódtak, amitől az egész karja elzsibbadt és bizseregni kezdett.
- Hogyan lehetséges ez....? - suttogott elhűlten. Ethan elégedetten elmosolyodott. Mosoly volt, de jéghideg. És a lány semmi jót nem várhatott tőle...
- Menjünk talán fel... - mondta udvariasan, de éreztetve, hogy a kérés igazából parancs.
Jill belekarolt, s közben fájdalmasan vette tudomásul Ethan ujjait, amint a csuklójára fonódnak. Ahogyan átvágtak a recepción, megfordult a fejében, hogy segítségért üvölt, rángatózni kezd, és elmenekül...
De mi van, ha még ott is vannak beépített emberek? Vagy, mi több, az egész hotel Ethan Woods alá dolgozik?
Rémült volt és továbbra is tehetetlen. Csakúgy, mint eddigi életében minden alkalommal. Keserű gondolatok közt huppant le az egyik karosszékbe, és készségesen hajtotta fel a röviditalt, amit Ethan kitöltött neki. Mintha csak csevegnének...
- Cigit? - lökte oda elé a teli Marlboro-s dobozot. Rágyújtott.
- A kis kurvád nincs itt? - kérdezte kiszáradt torokkal, epésen.
- Nem kurva. Ő a legkiválóbb magánnyomozó, akit csak ismerek. Figyelt téged akkor is, amikor egyedül hagytalak a nászéjszakánkon. Akkor is, amikor Andreas meg te leléptetek a szigetre. És azt már hadd ne mondjam, hogy az egész ágyjelenet előre megbeszélt terv alapján folyt le... Ugyanis kiszámítható vagy, mint a szorgos kis hangya, kedvesem. Dugatod magad, kiborulsz, parádézol...
- Remek – összegezte. - Tehát mindent tudsz.
A lány elmélyülten tanulmányozta az üres poharat. Újra töltött. Az élete, mint alkoholgőz párolgott ki lassan a kezei közül.
- Igazából... ha ez megnyugtat, nem is te basztad el – nézett rá most szánakozva. Én már attól a perctől tudtam az ittlétedről, hogy átlépted Las Vegas határát, Jill.
- Lehetetlen. Most... hazudsz! Hiszen... Várjunk csak...
A férfi szemei meg sem rebbentek, miközben Jillt fürkészte velük.
- És azt is tudom – folytatta - , hogy te ölted meg Paulo Colas-t.
Jill kezében összeroppant a pohár, a tenyerébe tucat szilánk nyilallt, de ő nem foglalkozott vele. Felállt, tett néhány tétova lépést. Keveset ivott, mégis forgott vele a szoba, a vércseppek ütemesen koppantak a padlón.
- Nem értek semmit – vallotta be őszintén, már-már esdeklőn szembe fordulva Ethannal.
- Még mindig nem raktad össze magadban, te buta liba? - temette kezébe az arcát fáradtan. - Azt hittem ennél azért több sütnivalód van...
- Nem értem – sírta el magát. - Esküszöm... én tényleg nem értem. De hát Paulo a legjobb barátod volt... és én úgy féltem, hogy megtudod. Mert bár nem direkt volt, én nem is tehettem róla, Pablo, az a rohadt szemét... nem is csak veled cseszett ám ki, tudod? - Jill most már nyivákolt és sírt, és a vérző kezét szorongatta. Sokkhatás érte... és nem tudott mit kezdeni vele.
- A... - Ethan próbált közbevágni, de a lány hisztérikusan folytatta.
- Összekevertetett velem valami szart, azt hittem csak drog, de méreg volt... és Paulo azt szívta fel... Engem meg futtatott... aztán megléptem, nekem fogalmam sem volt, hogy az a szemét Pablo pont a te barátod kaszinóját nyúlta le... És most már semmit sem értek, azt sem, hogy ha tudtad, hogy itt vagyok, miért nem öltél meg egyből... Nem esett volna nehezedre.. De tudod mit? Nem is érdekel, annyira nagyon elegem van ebből az egészből, hogy jobb is ha meghalok végre. Csak őt ne keverjétek ebbe bele... - Jill lecsúszott a földre.
- Az istenit neki! - Ethan még néhány cifrát káromkodott. - Befognád végre? És fogj már egy rohadt rongyot, a végén még elvérzel! - gyorsan felállt, és gézt, meg elsősegélydobozt keresett. Miközben ellátta a sokkos állapotú lány kezét, türelmetlenül hadart.
- Áú.
- Sajnállak, mert áldozat vagy... de nem csupán annak az áldozata, akinek hiszed magad! - gyengéden bekötözte Jill sebeit. - A mese, amit beadtam neked arról, hogy Paulo mekkora barátom volt... - Jill felszisszent, - egyszerű hazugság.
- MI?!
Ethan mélyet sóhajtott, s elgondolkodva kibámult az ablakon.
- Jól hallottad.
- Lehetetlen – suttogta.
- Egy frászt! Paulo egy szar alak volt. Megérdemelte a halált, sőt, annál sokkal többet is. Ne legyen bűntudatod! - mondta könnyedén. - A te Pablód meg... nos túlzás, hogy barátok lettünk volna. Jó partnerek, legyen elég ennyi. Ki akartuk semmizni, és sikerült is. Nagy ember vagyok itt, ez nem mond sok újat... de koránt sem akkora, mint hiszed. Hanem sokkalta nagyobb... hatalmasabb. És a kaszinók? Mind az enyémek. Még azok bevételének nagy része is az én markomba folyik, amelyik nem az én nevem alatt szerepel. Így biztonságosabb...
- De hogy jöttünk mi a képbe? Hogyan? Hiszen... Pablo egy piti kis fasz volt. Én meg a piti kis ribanca...
- Az lehet. De hát mit adott isten, pont az utolsó... a Treasure Island... amit sosem tudhattam magaménak. És én régóta figyeltem már Paulót, meg a bandáját. Puszta véletlen, Jill. Puszta véletlen...
- A franc egye meg a véletleneket! - kapott újbóli erőre. - Azt akarod nekem mondani, hogy Pablóval kezdettől fogva kiterveltétek ezt az egészet?!
- Bizony. Ahogy mondtad... a piti kis fasz barátod, kapva kapott az alkalmon, hogy kitörhessen a gettóból.
- … és engem olyan könnyedén áldozott fel, mint egy játékbabát.
- Mert az is vagy – bólintott. - Eszköz a nagy emberek kezében. Sajnos ilyen is kell. Ebben a darabban pont rád esett a szerep. Sajnálom – állt fel Ethan. Jill a lábainál aprónak és jelentéktelennek érezte magát...
De leginkább az erősítette benne az érzést, hogy semmit sem tehet Andreasért...
- De a Deathstarsnak ehhez...semmi köze. Kérlek... hagyd őket békén!
- Nem értem, miért féltesz annyira közönséges bűnözőket... Akik szintén csak használtak téged. És mellesleg van közük hozzá. Üzlet. Bocs. Még Colas takarítónője is szarban van, érted? Ez alól NINCS kivétel. Pláne akik még bizniszeltek is vele...
Jill feje sajgott.
- Mindegy. Azt ajánlom, hogy kapard fel magad, és feküdj le aludni. Vagy tévézz. Vagy rendelj kaját... bánom is én, de szokj hozzá a gondolathoz, hogy mától a kislábujjad szegletét sem teheted ki a lakosztályból.
- Nem tarthatsz itt! - kiáltotta.
- Dehogynem! - nevetett fel. - Hidd el, nem akarok gonosz lenni.... Tudom, hogy az vagyok. Az én szerepem meg ez, látod....? Ezt osztotta az élet... nincs mit tenni! Légy jó, Jill! Majd jövök...
Ethan lehajolt, futó csókot lehelt a feje búbjára. Nem mondta merre megy... de Jill hiába is kérdezte volna.
Nem is érdekelte.... neki csak egy kérdése volt. Ha Ethan a fő gonosz, ő meg a szerencsétlen árva... akkor Andreasnak mi a szerepe az ő érthetetlen, kusza drámájukban?