Az első hét maga volt a pokol... kissé porosabb, és hűvösebb.És ezerszerte elhagyatottabb. A sarokban kuporgott, egy elnyűtt matracon, a nagy ház sóhajtozva zárta körül. Mind hortyogtak. Éjszaka is, délután is... whiskey és sör, meg cigarettafüst átható bűze vendégeskedett náluk. Austini otthona – mert lassan beletörődött a ténybe, hogy innét bizony nem fognak egyhamar tovább állni -, egy omladozó, magányos ház volt. Akár egy domboldalba tűzött kártyavár.
Egy nap telt el, vagy kettő? Nem számolta.
Csak feküdt, néha a másik oldalára fordult. Aludt, s néha éberen szemlélte a plafon repedéseit. Valójában már mindegynek tűnt, hogy mely állapotában tengődik, hiszen tudatának legsötétebb bugyraiban rejtőzött.
Békén hagyták. Látták a szemén, hogy nem ezen a világon jár. Sötéten, fénytelenül ültek meg a szemei a helyükön, a máskori élénk, huncut csillogásnak nyomát sem lehetett felfedezni Jill tekintetében.

- Royal flush az apád füle! - s egy férfi láb az asztalba rúgott, hangos döngéssel vert visszhangot a fapadlón. Felpattant, a másikról letépte az inget, a kártyalapok szerte repültek a szobában.
- A kurva...!
A verekedés elkezdődött. Mint minden nap. Jill innen tudta, hogy ebédidő van. A fáradságot nem vette, hogy megkérdezze, vagy megnézze mennyi az idő. Thomas úgyis mindig a legjobb korra időzítette az étkezéseket. Nem ehettek túl sokat, nem engedhették meg maguknak – az emberek éhesek és dühösek voltak, s bármely apró tényező hatására robbantak.
A főnök igyekezett kihasználni az ilyen alkalmakat a kedélyek csillapítására.
Nagyot füttyentett.
- EBÉDIDŐ!
A két férfi abbahagyta a játékon való veszekedést, és elindultak kifelé. A közeli fogadóban ettek, minden nap.
Jill hallotta, ahogyan összesúgnak.
- Főnök, nem kéne kiráncigálni már innen ezt a bigét?
- Kussolj, Nagy B. , és menj inkább zabálni!
Jill lehunyta a szemeit. Szuszogott néhányat. Nem jutott el az elméjéig, hogy kezd veszélybe kerülni a védett státusza...
Tommy óvatosan közelítette meg a matracát, letette elé a fóliával fedett tálat. A függöny hangos morajjal csúszott arrébb a karnison, és a fénycsíkok, mint kegyetlen tüskék száguldottak végig a lány még inkább lefogyott testén.
- Mm.
- Jill – leguggolt, kisöpörte a dús hajat a keskeny arcból. - Muszáj felkelned és enned, hallod?
Nem mozdult, noha a férfi minden szavát hallotta. Így ment ez nap mint nap. Végül felült, és gépiesen rágott, ahogyan Thomas a szájába adta a falatokat.
- Hát pedig, ma nem foglak megetetni – sóhajtott fel, s felállt. - Hallod? - lábával gyengéden megbökte a lány vállát. - Az embereim már így is ki vannak akadva, Jill! - csattant fel hirtelen. - Azt kérdezgetik miért nem öllek inkább meg, aztán sütlek át parázson! Baszki!
- És miért nem teszed azt? - Jill önkéntelenül nyitotta szólásra a száját. Maga is meglepődött. Napok óta nem szólt egy szót sem. Legalábbis Tommyhoz nem.
Azzal, hogy kinyitotta a száját... ő is megérkezett Austinba.
Thomas nem szólalt meg. Megdöbbentette a válasz.
- Mert megígértem Andreasnak, hogy vigyázok rád.
Jill a név hallatán panaszosan felnyögött. Aztán... kacagni kezdett. Mikor ez is elmúlt, kiszáradt torokkal, rekedten beszélt tovább.
- Ugyan, mióta vagytok ti ekkora spanok?
Vagytok – a szeme teli szaladt könnyekl,fájdalmát tetézte az, hogy beszélnie kell. Most irreálisnak tűntek a beszélgetések, amiket az elmúlt napokban folytattak Andreasszal... Pedig az imént még úgy érezte, ha akarná, megérinthetné a férfit...
- Elmesélem neked – ajánlotta Tommy. - De akkor felállsz, megmosakodsz, és kijössz enni. A szabadba.
- Nem – felelte egyszerűen.
- És ha el kell mennünk innen? Akkor muszáj lesz kijönnöd. Előbb vagy utóbb, Jill. A jó kurva életbe, nem vagyok agyturkász, hogy ezzel foglalkozzam! Kijössz vagy lepuffantalak!
- Itt fogok megdögleni – nézett a szeme közé.
- És azt gondolod, hogy ez bárkit is érdekel? Senkinek nem okozol fájdalmat. Nincs senkid.
A fordított pszichológia hatott. Jill megmoccant.
- Majd elföldellek valahol a prérin – folytatta hatalmas beleéléssel. - És lopok egy lovat a közeli farmról, amivel szép egyenletesre tapostatom a tested felett a földet.
Jill felnevetett. Thomas mosolyogva nyugtázta.
- Kihűl a levesed – mondta. Zsebéből elővett egy szalvétába tekert kanalat. A lány felé nyújtotta. Jill nyökögve ült fel. Kinyújtotta a karját a kanál felé. Thomas arca elborzadt.
- Jesszus. Mint valami etióp... a karod – rázta a fejét.
Jill lassan enni kezdett. A leves melegítette a torkát, lassanként elmúlt a rekedtsége.
- Mit érdekel téged az egészségi állapotom? Mikor először találkoztunk ki akartál nyuvasztani.
- Az akkor volt – vont vállat. - Ellenségek voltunk.
- Most meg barátok, mi? - gúnyosan felhorkant. A szemébe lógó tincseket a füle mögé tűrte. Miközben evett, sötéten meredt maga elé.
- Szövetségesek – felelte Thomas.
- Ja – Jillnek megint nevethetnékje támadt, s fogalma sem volt miért, de ez a káröröm adott neki erőt. - Kinyírtam a főnökötöket. Miért nem akartok megölni? Itt vagyok, védtelenül, egyedül. Most bosszút állhattok rajtam. Basszatok meg, aztán ássatok el élve.
- Szeretnéd, igaz? - mosolyodott el üres tekintettel.
- Ja.
- Nem fogom teljesíteni a halálvágyadat, Jill. Mellesleg, ki kell ábrándítsalak, de Paulóhoz semmiféle érzelmi szál nem fűzött. És nem hiszem, hogy a többiek Valentin napi, szőrös nyuszikat küldözgettek neki – kuncogott. - Üzlet. Ennyi.
Jill megette a maradék levest. Jólesőn böffentett. Thomas elismerően füttyentett.
- Nőies.
- Pablo az igazi mocsok. De most már mindegy. Ethan elmondta nekem, hogy az összes kaszinó az ő kezében volt, mármint magáéban Ethanéban, érted... - erre Thomas a szemeit forgatta, nem tetszett neki, hogy Jill hülyének nézi – És most, hogy kinyírattad... voilá... az összes, kibaszott kaszinó na kié lett? Na KIÉ?! - Jill tomboló dühe ismét felébredt a közönyösség mély álmából.
- Az ex-stricidé – biccentett.
- Pabló – ökölbe szorult a keze.
- Semmit sem tehetünk. Meghúzzuk magunkat. Andreas is ezt tenné...
Jill felszisszent. Visszacsúszott a matracra, s fájdalmas tekintettel bámulta a felkavarodott porszemeket, a rothadó fa ajtókeretet, meg az undorítóan penészes tapétát. Öklendeznie kellett.
- Nem – mondta remegő hangon. - Andreas soha...
- Szard már le, a kurva életbe! - egy erős rántással talpra kényszerítette a lányt, aki imbolyogva bár, de megállt a saját, tulajdon lábán. Napok óta először. - Gyerünk!
- Hová? - vinnyogott fel, akár egy elkóborolt kölyökkutya.
- Akárhová! Szembe nézel végre ezzel az elrothadt világgal... és ha tetszik ha nem, úgy, hogy Andreas Berghet már nem foglalja magába!
- NEM! - visítva próbálta kihúzni a karját Thomas szorító markából, de a ház kapuja vészesen közeledett. Tommy fél kézzel kinyitta azt, és a fény elárasztotta az egykor hall gyanánt szolgáló üres, dohos helyiséget, és Jill hunyorogva próbált alkalmazkodni hozzá.