Napok teltek el anélkül, hogy újabb vita, vagy veszekedés ütötte volna fel a fejét közöttük. Jill látszólag megbékélt – persze csak látszólag - , s most, hogy nyugton tűrte Thomas utasítgatásait, a többi tag is napirendre tért a jelenléte felett. Ami azt illeti, néha még a pókerpartykba is bevonták (nem egyszer invitálták vetkőzős játékra, amire már nem is reagált, rezzenéstelen arca egyedül csak Tommynak tűnt fel…)
Esős nap volt az, amikor ő, meg Thomas kilovagoltak a pusztába. Szemerkélt, és Jill nem húzott kapucnit a fejére, nem zavarta a víz. Igazság szerint semmi sem zavarta, még csak nem is érdekelte.
Habár a lovon elég kellemesen érezte magát, mivelhogy azelőtt még sosem lovagolt – legalábbis lovon nem – nem volt alkalma megtapasztalni az érzést… De teljes összhangban mozgott az állattal, s magának is bevallotta, hogy a lelkének is jót tett.
 - Minden rendben? – kérdezte Thomas, miközben elhaladtak a fából eszkábált, western stílusú kis kocsma mellett. Jill nem felelt, inkább azon gondolkodott, hogyan lehet, hogy ő eddig mit sem tudott az életről...
Úgy szólván erről a másik, sokszínű oldaláról. Az ő szemében léteztek a férfiak, a szex, meg esetleg a drogok. Nagyváros. Szürkeség. Autók. Plázák.
Vágyálmainak netovábbja Las Vegas volt... és most? Itt kötött ki, egy amolyan vadnyugati filmbe illő, lemaradott városkában, egyetlen benzinkúttal.
 - Jill?
Felcsattant.
 - Mi van?! – a ló érzékelte a nyugtalanságát, mert hátra nézett. Jill szíve melegséggel és szeretettel telt meg az állat iránt, és abban a pillanatban a hideg is kilelte. Mikor érzett ilyet...utoljára?
Andreas...
A név megint úgy vágott a szívébe, mint egy kiélezett bárd, és tudta, hogy most napokig szótlan marad majd. De Thomas ezt nem hagyja...
 - Lennél szíves válaszolni?
 - Igen, Thomas, tökéletesen jól vagyok. És a te egészséged hogy szolgál? – affektált bosszúsan.
 A férfi meghúzta a gyeplőt. Már jócskán túlmentek a városi utakon, most nem volt más, csak a száraz fű, az erdők, és a hegyek.
 - Ne csináld a fesztivált – hűtötte le.
Jill nem állt meg. Csak léptetett a szép, barna lóval, és próbált nem gondolni rá...
 - Állj meg! – szólt utána.
 - Minek?
 - Mert beszélni akarok neked Andreasról.
Jillbe, mintha villám vágott volna. Megdermedt, a keze elengedte a gyeplőt, az állat azonban békésen lépdelt tovább, mintha mi sem történt volna. A lány elvesztette az egyensúlyát, s hogy majdnem leesett, kizökkentette. Gyorsan a szíj után kapott és megfordította a lovat. Most szemben álltak egymással. Thomas okos arca – okos, de meglehetősen agresszív és durván férfias arca – Jillre nézett. A szeme határozottan csillogott. Kék volt, na nem olyan Andreas-féle, tiszta kék, hanem inkább zöldeskék. Jill még sosem vette szemügyre ennyire Thomast, mint most.
 - Miért? – csak ennyit tudott kipréselni magából. A felhők lassan felszakadoztak az égről.
 - Hogy tovább tudj lépni – felelte. Aztán zavartan hozzátette. – Nem értek ehhez... de szerintem jobb ha kibeszéled magadból, vagy mi... Az segítene.
 Jill szaporán kezdte venni a levegőt. A sírással küszködött.
 - Minek? – a hangja elvékonyult. – Miért kell...? Miért nem hagysz békén? Miért nem hagysz elmenni?
 - Jill – vágott közbe – én nem tartalak fogva....
 - De nem engeded, hogy összepakoljak és elhúzzak...
 - Nos, ha valóban el akarnál menni...
 - Nem érted?! – fakadt ki hisztérikusan. – Nincs erőm, hogy harcoljak veled, Tommy! Főleg hogy....
Elsírta magát. Ez most nem az a végeláthatatlan zokogás volt, csendes, torz arcú pityergés.
 - Hogy? – Thomas leszállt a lóról, és Jillt is lesegítette. Jill a karjába menekült. Szorosan bújt hozzá.
 - Hogy ő is meghagyta neked... Ó, mondd... tényleg igaz? Tényleg azt mondta, hogy vigyázz rám?
 - Így van – bólintott.
 - De hát ellenségek voltatok – szipogott. – Emlékszem... még ...
 - Csak üzletileg – nevetett aprót. – Mint embert, mindig is nagyra tartottam és tiszteltem.
 - Azt akarod mondani – nézett fel érdeklődve - , hogy készségesen kinyírtátok volna egymást, ha lehetőség adódik rá, de azért jóban voltatok?
 - Hát – vakarta meg szőke fejét a férfi – az üzletet ne keverd a magánélettel, apám mindig ezt mondta...
 - Nem annak a fajtának tűnsz, aki megfogadja az apja tanácsait.
 - Nem is vagyok – szélesen elvigyorodott. – Az apám nagy guru volt... bevásárlóközpontokat húzott fel, kamasz koromban annyi pénzünk volt, mint a szemét. Semmiben nem szenvedtem hiányt.
 - Ahhoz képest most... – fintorodott el a lány.
 - Az apám kitagadott – mosolygott le a lányra.
 - Miért?
Megvonta a vállát.
 - Mert énekelni akartam...
 Jill szeme elkerekedett.
 - Ne őrjíts! TE?!
 - Aha – röhögött fel. – Andreasszal a gimiben ismerkedtem meg. Alapítottunk egy black metál bandát... egy sátánista black metál bandát – kacsintott cinkosan. Jill egészen elhűlt, de szerelme nevének említésére visszatért belé a szomorúság.
 - Ó, Istenem...
 - Persze minden áldott hétvégén ronggyá ittuk magunkat, meg füvezgettünk is... Aztán, engem kirúgtak a suliból, mert meghúztam egy spinét a klotyóban. Eltorlaszoltuk a budi ajtaját, a többiek meg szóltak a takarítónőnek, hogy nem tudnak bejönni. Közben a csaj vállától kattogott a WC-papírtartó.
Jill hangosan nevetett fel – természetellenesen hangosan.
 - És aztán? Apád gondolom pipa lett...
 - Oltárian dühös. Azt mondta ha nem keresek magamnak egy másik iskolát, ahová felvesznek, le is út, fel is út... Én meg odaállítottam Andreashoz, hogy hé, keressünk egy kiadót! Persze a kiadók szartak ránk. Egy gagyi garázsos banda voltunk, két éretlen kis pöccsel az élen, meg néhány képzetlen tanuló-zenésszel. Hanem apám kivágott otthonról, az anyám végignézte. Andreasnál csöveltem egy darabig... Akkoriban sokat züllöttünk. És az egyik házibulinak csúnya vége lett... a környéken volt egy másik banda is, a miénken kívül, mert persze, közben mások is csatlakoztak hozzánk, na nem az együttes miatt, szimplán csak úgy, mert jó volt együtt lógni. És nem utolsó sorban biztonságos is – mégpedig e miatt a másik, rapper társaság miatt.
Paulo Colas egy genny alak volt, és szar zenét hallgatott – közölte mosolyogva.
 - Mi? Az volt Paulo bandája....? – hitetlenkedett.
 - Aha.
 - És te elárultad a bandádat?
 - Nem egészen – Thomas arca fura kifejezést öltött. S közben észre sem vették, de szüntelen ölelték egymást. – Kétszer annyian voltak, mint mi... Szégyen, de elfutottunk a színről. Ők meg utánunk. Biciklivel... ó, te jó ég, ha nem botlom meg, és nem esem hasra... De leváltam. És valószínűleg túl későn vették észre, már rég elhurcoltak az utcáról, mire bárki is odaérhetett volna.
Berángattak egy sikátorba, és Pauló elém állt, és megparancsolta, hogy csókoljam meg a cipőjét. Én erre arcon köptem...képzelheted – nevetgélt nosztalgikusan, Jill tenyere azonban teljesen leizzadt. – Körülvettek ezek az állatok, várva, hogy az életemért könyörögjek, és a vezérük cipőjét nyalogassam, én meg arcon köpöm a tagot.
 - Eh – Jill cinikus mosollyal megtapogatta Thomas arcát. – Biztos, hogy még mindig élsz?
 - Itt vagyok – lágyult el a hangja, s egy másodperc erejéig egészen közel került az arcuk a másikéhoz. Jill érezte a férfi leheletét. – Nem is tudod mennyire...
 - És aztán? – hadarta zavarában. Nem akarta ezt az intim helyzetet, némileg hátrébb húzódott. Thomas csalódottan folytatta. – Igen...nos... Alapos verést kaptam. De nem mástól. Személyesen magától Paulótól. Nem fogatott le. Szemtől szemben állt ki velem, bár esélyem sem volt ellene...
 - Miért nem? – tűnődve szemlélte a férfi izomzatát és termetét. Aztán felötlött előtte Pauló termete... már amennyire emlékezett a vékony, nyurga testére...
 - Mert az az ember egy profi kung-fu-s volt! És aztán...olyasmi történt, amire nem számítottam. Ott feküdtem előtte a földön, a torkomon a talpa... alig éltem, és mosolyogva azt mondta nekem, hogy... nem vagyok mindennapi eset. És olyan erő lakozik bennem, amire szüksége van. Választhatok. Vagy elroppantja a nyakam, vagy csatlakozom hozzá.
 - És te döntöttél – állapította meg Jill. Semmi vádló nem volt a hangjában.
 - Egen – biccentett félszegen. – Máig sem vagyok rá büszke.... És, még mielőtt leléptünk Svédországból, azon az éjszakán megkerestem Andreast....
 - És? – Jillt megint hatalmába kerítette az a borzalmas űr, amely a szívében lakozott.
 - Megbocsátott nekem...
 A lány térde remegni kezdett. Ez az ő Andreas-a... kétségtelen... Olyan szerelmesnek érezte magát, mint még soha korábban. És nem.. nem tudott rá úgy gondolni, mint egy halottra.
 - Úgy búcsúztunk el, mint a barátok. Úgy gondoltuk, kicsi az esély az útjaink kereszteződésére....
 - De aztán mégiscsak... Hogyan? Miként?
Thomas megpaskolta a lova oldalát – azazhogy a kölcsönlova oldalát, mert időközben jóban lettek a helyi lovarda tulajdonosával.
Elképesztő, hogy ez a pasas milyen könnyedén tesz szert kapcsolatokra – jegyezte meg magában Jill.
 - Hát... nehéz megmondani, hogy mikor, mert nagyon sokat helyen megfordultam a Deathstars megjelenéséig. Kemény dolog a maffia – vigyorgott. – Kurvák, drogcsempészet... még egy ideig bérgyilkosként is melóztam. És sok kisebb, ismeretlen bandát takarítottunk el az útból... Aztán volt egy olyan kokainszállítmány, amire le akartunk csapni. Úgy volt, hogy megvesszük persze, ahogy az tisztességes – már amennyire tisztességes tud lenni egy ilyen bűnszervezet – de titokban a meglepetés erejére támaszkodtunk. Ki akartuk nyírni őket. Mind egy szálig. Az egész az én ötletem volt... és mily meglepő... a másik banda pontosan ugyanezt tervezte. Amint fizettünk, szépen eltesznek minket láb alól... nos, ez a csodás terv Andreas Bergh fejéből pattant ki. Érdekes, mert bár nem én voltam a főnök, hanem Paulo, de mégis Andreas meg én álltunk egymással szemben... azon a napon. Emlékszem. A backstage még csak egy vacak kis szoba volt piával meg droggal tele. Semmi luxus, semmi gruppi... egy noname banda voltak az underground pöcegödrében.
 - És egyáltalán nem is tudtál arról, hogy ő lesz az...? - Jill lélegzetvételei lassúvá és nehézzé váltak.
 - Nem – rázta a fejét. – Paulo tudta... De nem mondta el.
 - Tesztelt – motyogta a lány.
 - Hihetetlen – mosolygott rá őszinte tisztelettel Tommy. – Vág az eszed, mint a borotva...
Jill szárazon felnevetett. Felidézte Andreas egykori szidalmait a lassú felfogásával kapcsolatban. Kedve lett volna ököllel beverni Thomas helyes képét... Hiányzott neki Andreas évődése. Mindene hiányzott most...
 - Nem volt gyerekszobám, ennyi az egész – legyintett fáradtan.
 - Szóval, kíváncsi volt a reakciómra. És én tudtam, hogy az életem megint egy hajszálon függ... És ahogy Andreas átvette tőlem a pénzt, és egymás szemébe néztünk... a meglepetésnek és annak az egykori kíváncsiságnak már nyoma sem volt a tekintetében. Egy megfontolt, kissé talán kiégett, de még életerős férfit láttam... a barátomat és az ellenségemet egy személyben. Egyszerre rántottunk fegyvert, de mindketten reméltük, hogy nem kell majd elsütnünk. És nem is kellett. Paulón, Andreason, meg rajtam kívül mindkét banda lemerevedett. Egyik sem számított a másik reakciójára.
Andreas rám mosolygott, én meg visszamosolyogtam.
Paulo meg: „Na mi lesz, kinyírjátok egymást, vagy nyélbe ütjük ezt a kurva üzletet?”
Aznap éjjel senkinek nem esett bántódása, de attól fogva hivatalosan is rivális banda lettünk. És tudtuk, hogy egy napon még szembe kerülünk....
 - Ó, te jó ég. Egész nap el tudnálak hallgatni... – mormogta a lány.
 - De csak mert kapaszkodsz az emlékébe... – felelte lágyan, és megérintette a karját. Jill nem húzódott el.
 - Mi vagy te, pszichológus? – gúnyolódott.
 - Nem vagyok tanult ember. Még csak művelt sem... de asszem van valamennyi sütnivalóm.
Jill nem mondta ki mit gondol... de érezte Thomason, mennyire intelligens, mennyire határozott... és mennyire vonzó is valójában.
 - Nem halt meg – jelentette ki hirtelen a lány. Az eső megint szemerkélni kezdett, és óriás villám hasította ketté az eget.
 - Képtelenség, hogy életben maradt volna, Jill! – rázta meg. Jill vadul tépte ki magát a kezei közül.
 - Ne érj hozzám! Többé nem bánthatsz!
Újra élettel telt meg, de ezt az életet a gyilkos düh öntötte belé...
 - Sajnálom ami akkor történt – a szeme megvillant. Talán tényleg sajnálta.
 - Szarok rá mi történt! Bár megöltetek volna!
 - Felszabadítottál, Jill – Thomas hangja egészen megváltozott. – A többiek előtt nem mondhatom ki.... de megölted a főnököm... és ezzel engem tettél a főnökké. Önmagam főnökévé, ami a legfontosabb. De azok vezérévé is, akik majdnem az életemet vették...
Jill befogta a fülét.
 - Lálálá... – óbégatott, és elfordult, közben az eső az arcába mosta göndör tincseit. Szakadni kezdett és a sötétség, mint szürke gomolyag, idejekorán ereszkedett le a vidékre. – Nem halt meg!
 - De meghalt.
 - Nem!
 - Miért nem fogadod már el? Miért nem akarsz... élni?!
Szembe fordította magával, szőke tincsei a homlokára tapadtak, sötét, hosszú pilláiról vízcseppek hulltak alá.
 - Mondd csak... láttad őt meghalni? – kérdezte Jill, és egy pillanatra még engedte, hogy Thomas megsimogassa az arcát.
 - Jill...
 - Az kérdeztem... – s tenyerei közé fogta a férfi arcát, erősen megszorítva azt – LÁTTAD-E MEGHALNI!
 - Elment. Pablóhoz. Egyedül. Érted? És itt van? Kurvára nincsen, Jill, mert nem tért vissza onnét! Meghalt! Odaveszett! – próbálta túlüvölteni a feltámadó szelet, és a mennydörgést. Jill hisztérikusan felzokogott.
 - Tehát nem láttad!
 - NEM, NEM LÁTTAM, A KIBASZOTT KURVA ÉLETBE! MOST JOBB?
Jill hirtelen felindultságból szájon csókolta őt, nedves, hideg vízcseppek vegyültek felforrósult ajkaik közé, s mire a következő villám a földet érte, már el is taszította.
 - Életben van. Én tudom. Érzem.
Azzal elrohant, hogy szerezzen egy térképet... Mert őszintén szólva fogalma sem volt arról, milyen messze is van ez az Austin Las Vegastól. Elvégre egy tanulatlan, buta kis prosti volt.