|
47
2010.01.03. 18:23
El sem akarta hinni, hogy megint itt van. Estére értek oda, a fények csodásak voltak, villódzóak, hívogatóak. Most azonban semmiféle várakozást, vagy kellemes csiklandást nem ébresztettek benne. A célja szemei előtt lebegett, mint holmi felleg. Csak várni kellett, hogy eleredjen belőle az eső... végre. De az eső még váratott magára.
- Hálásan köszönöm – Jill meleg mosolyt villantott Tobyra.
- Várj! Add meg a telefonszámod! Hogy később felhívhassalak, minden rendben van-e! – kiáltott a távozni készülő lány után. Jill sajnálkozón csóválta a fejét.
- A helyzet az, hogy nekem most nincsen telefonom... És, ami azt illeti nem tudom lesz-e még rá szükségem valaha.
A férfi arcán búskomorság és rosszallás suhant át.
- Te sem gondolod komolyan, hogy megölöd azt a Pablo nevű gazembert, ugye?
Jill újra elmosolyodott, de a szemei nem nevettek...
- Hallgasd a híreket a rádióban, ha úton vagy... ha rövidesen nem harangozzák be a nagyhírű kaszinóláncolat tulajdonosának halálát... – a lány nyelt egyet -, nos... akkor én haltam meg.
- Ezzel ne viccelj! Hallod?! Ha az én lányom lennél olyan pofont...
- Viszlát, Toby! Mindent köszönök! – nevetett, és ringó csípővel sétált tovább. A kamion lassan tovagördült, ő pedig magára maradt álmai városában.
Próbálta kerülni a feltűnést, de némi készpénzre szüksége volt. A detroiti utca nevelte őt, és tudta, mi fán terem a zsebtolvajlás. Ráérősen sétált a főutca butikjai között, miközben azon imádkozott, hogy nehogy Pablo emberei kiszúrják őt.
Egyelőre. Normális esetben szarul érezte volna magát azért, amit tesz. Amikor rá volt szorulva, még annak idején, kislányként – különösen azon időkben, melyekben az a szemétláda az anyján élősködött - , akkor is mindig mardosta a lelkét a bűntudta. S miután zsemlét vásárolt magának, hogy ne éhezzen, a maradékot mindig hajléktalanoknak ajándékozta.
De most acélos lélekkel sétálgatott, néha megállt és az időt kérdezte.
Órák alatt kétszáz dolcsit lopott össze. Isteni szerencse, vagy a sors akarata...?
Nem gondolt bele, csak abba, hogy hulla fáradt, és a járőröző rendőrök elkergetnék, ha itt húzná meg magát éjszakára.
Vegas ismeretlen, civil zugába húzódott, egy padon kuporodott össze.
Holnap – gondolta. – Holnap majd kitalálom a többit...
A terve még nem állt készen. De körvonalazódott, noha ezek a körvonalak haloványak voltak, a cél annál erőteljesebb.
Mielőtt elpilledt volna, a keze a nadrágjába rejtett, Tommy-tól lopott kis kolibrire kúszott. A hűvössége megnyugtatta, és álomba szenderítette.
A reggeli fények szúrták a szemét. Csodálkozott rajta, hogy milyen nyugodtan aludt, de ezt is annak a lelki békének tudta be, amit a közelgő találkozás hozott reá.
Felült, a nyakát és oldalát egészen elfeküdte, a gyomra éhesen mordult fel. A keze még mindig a fegyveren, ujjai görcsösen markolták a pénzt, amit összeszedett.
Azt már előző nap is tudta miért és mire fogja költeni. Megindult, az ágyaként szolgáló padot és parkot hátra hagyva a fodrászkellékes üzlet felé, amit már előző nap kinézett magának, miközben a gazdagnak tűnő idős hölgyeket hajkurászta a vásárló utcákban. A bolt nyitva volt, és ő elégedetten lépett be.
- Szia! – fiatal lányt állt a pult mögött, unalmában körmeit reszelgette és katalógust böngészett. Annyira fellelkesült Jill láttán, hogy a lány még arról is megfelejtkezett, miért jött. Kedve támadt... egyszerűen fejbe lőni a lányt. – Segíthetek? Mit keresel?
- Helló – felelte kimért nyugalommal, szemei közben a megannyi fésűt, pakolást fürkészték. – Hajfestéket. Szőkét.
A lány most lendült bele igazán. Kijött a pult mögül. Alig volt százhatvan centi, de a hangja az annál nagyobb és irritálóbb...
Két ujja közé csippentette Jill egy rakoncátlan, sötétbarna tincsét, és a magasba emelte.
- Az nem lesz jó. A hajad nagyon sötét. Be fog sárgulni az egész... vegyél sima hidrogént, meg szőkítő port, hogy leszívja. Tudok rá egy nagyon jó pakolást is, ami megőrzi a színét és...
- Szőke hajfestéket kérek – ismételte fagyosan. S közben kilelte a hideg. Korábban sosem volt jellemző rá ez a stílus. De most... annyira jólesett, felpezsdítette a lelkét.
- Jó – mormogta az orra elé a lány. – Te tudod, de a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el...
Jill a pultra támaszkodott és kiválasztotta a márkát, csak úgy, találomra. A lány kerek, üde arcán mélységes felháborodás tükröződött, de nem szólt semmit.
- Még valamit ad...
- Egy ollót. Nagyot és éleset – közölte Jill.
A szőke lány összerezzent. Kezdett irtózni ettől a fura, csont sovány nőtől...
Jill persze magában jót derült az egészen.
Fizetett.
És már azt is tudta, hogy most csak és kizárólag Las Vegas második legnagyobb plázájára, a Boulevard Mall-re van szüksége.
Andreas tett néhány óvatos lépést. A padló hideg volt a talpa alatt, de most legalább érzékelt mást is a fájdalmon kívül. A golyó szilánkosra törte az egyik bordáját, ezen felül a bal vállába is fúródott egy, az alkarját (szintén a balt) csak súrolta. Szerencséje volt. Rohadt nagy szerencséje.
A láza is elmúlt az antibiotikumtól, amit a nővér beadott neki – mint az kiderült -, a sebek nem fertőződtek el. De az még mindig kétséges volt számára, hogy hogyan menekült meg a folyó markából... Szinte halálra sebzetten, félig eszméletlenül.
- Jobb lenne, ha visszafeküdnél, fiam – mondta a nő, ezúttal már kevesebb türelemmel a hangjában. – Semmisé teszed itt több napi virrasztásomat, azzal, hogy össze-vissza mászkálsz, mígnem az úr magához szólít.
- Elmegyek – mondta végül. – Köszönöm amit értem tett... bárhogyan is történt...
- Hányszor mondjam még, hogy a völgyből sem jutnál ki? A várost sem érnéd el... szar állapotban vagy, fiam – összegezte, szemüvege megvillant.
Andreas napok óta először, csúfondárosan elmosolyodott.
- Betett a magány, meg a hegyi levegő, mi?
A nővér felmordult.
- Önként vállaltam a nemes feladatot. Sok hegymászónak van szüksége...
- Egy kórháznak nevezett viskóra, ami olyan pocsékul van felszerelve, hogy tíz perc után a másvilágra küldené a pácienseit? A hegymászókhoz mentőhelikoptert hívnak, ha jól tudom – mosolygott nyájasan.
- Az Isten verjen meg! – visított fel.
Nincs ki a négy kereke – gondolta Andreas.
- El kellett hagynom a kolostort – hunyta le a szemeit. – Mert rajta kaptak Manuel atyával... A kolostor feje azonban könyörületes volt, és nem dobott ki az utcára... ez volt az egyetlen választásom.
- Sajnálom – mondta, s leült az ágya szélére. – És hálás vagyok, amiért megmentett – hajtott fejet, ép kezét a szívére tette.
A nővér barátságos, sugárzó mosolya most megint szentnek és tisztának hatott.
- ... de akkor sem értem miért nem hívott mentőt. Már ha nincs semmi rejtegetnivalója...
A nővér elkáromkodta magát, és a férfi alig tudta visszafojtani a feltörő nevetését.
- Már, ha neked sincs rejtegetnivalód, fiam. Láttam, ahogy azok az öltönyösök belelöktek a folyóba.
Andreas szeme elkerekedett. Az nem lehet, hogy ez az idős nő mentette ki a folyóból... Egymaga!
A szeme megvillant. Andreas pedig kezdte átlátni a helyzetét...
- Csak nem gyűlt meg a bajod a helyi nagymenőkkel? Nem jó dolog, ha Woods-ék haragszanak az emberre, igaz-e?
Andreas felnyögött.
- Justine Keaton – nyújtott kezet az apáca. – Ex-hírszerző.
- Andreas Bergh... Ex-énekes. És talán ex-barát is... De miért árulta el?
- Úgysem fogsz bemártani – vont vállat. – Isten szerint – szemeit a plafonra szegezte.
- Szar lehet egyedül bujkálni – mondta együtt érzően.
- Az is – nyugtatta meg. – Úgyhogy, tégy egy szívességet és legalább addig maradj, míg nem érzel minden egyes lépésnél halálos fájdalmat.
Andreas alig láthatóan bólintott. Ha minden igaz, Jillnek most amúgy is Thomas-szal kell lennie. Biztonságban.
A plázában mint általában, rengetegen voltak. Senkinek sem tűnt fel a szakadt lány, aki egy széket cipelt keresztül a tömegen, amelyet a földszinti McDonald’s étteremből vett kölcsön.
Ügyetlenül lavírozva jutott el a legközelebbi mosdóig, és kitette az ajtóra a sarokban készenlétben várakozó „Karbantartás miatt zárva” táblát. Aztán határozott hangon elbődült:
- Hölgyeim, siessenek, csőtörés van!
Sok méltatlankodó nőhang szűrődött ki a fülkékből, a tükrök elől pedig kifelé kezdtek szállingózni a szépítkezők.
Miután a mosdó kiürült, Jill fogta a székét, s kitámasztotta vele az ajtókilincset.
Belemosolygott a tükörbe.
- Hát – mondta magának, és beletúrt a hajába, jó alaposan megcibálta még utoljára. – Viszlát.
Fogta az ollót, és komótosan elkezdett megszabadulni a barna, sűrű hajától. Próbálta egyenletesen levágni, hátul ez nehézkesen, de azért többé-kevésbé sikerült.
A haja most vállig ért, és szétterült, akár egy sátor. Elégedetten szemlélte meg az eredményt, bár kétség kívül nem tetszett volna neki, ha nem a tökéletes álcát biztosítja számára.
Mert amúgy förtelmes volt. Amolyan jókislányos, kordában tartható.
De komolyan. Így még reggel is ki tudnám bontani – szörnyülködött magában.
Nem tétlenkedett. Fogta a hajfestéket, meg a gumikesztyűt és az ecsettel szépen felvitte minden egyes tincsre. Aztán leült és várt. A fegyverét nézegette – a gondnok nő közben megpróbált bejutni, de sűrű káromkodások közepette feladta a dolgot. A fejbőrén, mintha ezer hangya masírozott volna fel és alá, marta a hidrogén.
Még sohasem festette be a haját. Enyhe izgatottságot érzett, és arra gondolt, vajon Andreas-nak tetszeni fog-e ez a szín.
Mikor úgy látta, hogy eljött az ideje, kényelmetlenül hajolt a csaphoz és próbálta alaposan leöblíteni a haját. Vizesen tapadt a fejére, teljesen kirajzolódott az arca.
Mint egy csontváz – állapította meg. – Gáz.
Felborzolta vizes tincseit, aztán a kézszárító alá guggolt. Közben azon vihogott, hogy milyen röhejesen fest a tükörképe. A szárítás most nem bizonyult olyan hosszadalmas folyamatnak, mint ennek előtte.
És a tükör ránevetett. Hidrogén szőke, rövid hajtincsek... rázni kezdte a fejét és közben nevetett. Aztán megmerevedett.
- Jövök, szerelmem – suttogta, de aztán fél szemmel kacsintott. – De előbb még veszek valami göncöt, amiben a nehézfiúk beengednek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
