48

  2010.01.09. 12:43

Különösen érezte magát. A magassarkú csizma sarkai hatalmas lármát csaptak a betonon. A parkolóban egy lélek sem tartózkodott, néhány kocsi állt csak ott üresen, és Jill reménykedett benne, hogy a forgalom ennek ellenére nagy odabent a kaszinóban. Szeretett volna elvegyülni annyira, amennyire csak lehet.
Persze ebben a hacukában ez eleve nehézkesen sikerülhetett. Éppen ezért feszengett. Mert bár egész életében a férfi nemnek alárendelve hordta a testét, és könnyedén kínálta oda magát, ha úgy hozta a szükség... de valamiképpen ezt a jelleméből fakadó egyszerű, természetességgel tette.
Valahogyan helyénvalónak tűnt.
Ellenben most, a bőrszoknya, meg a combközépig érő csizma... ezzel a köldök -és cicikidobós nejlon felsővel, amely alól vidoran meredtek elő csupasz, kicsiny, formás keblei, sőt még a bimbók körvonala is kirajzolódott... Kényelmetlenül érezte magát.
Igen, határozottan. De azért flegma kifejezést erőszakolt szelíd arcára, és a csípőjét is riszálta. A kidobókat nézte. Igazi testes, egyenruhás, buta tekintetű kidobófiúk. S mégis, valahol belül érezte, hogy egy kis flört nem lesz elég.
A nap magasan járt még, és túl messze volt a műszak vége, hogy pár kedves szó lemossa a fancsali fintort az arcukról.
 - Helló fiúk – köszönt. Mély hangon, és lassan.
 - Mi van, szöszi? - kérdezte az egyik – mindketten kopaszok voltak, de az egyiknek nevetségesen magas homloka is volt, emez tette fel a kérdést. - A cicifixed keresed? - a másik erre felmordult.
 - Numeráért nincs játék! - dörrent rá. - És kokó sincs! - Jill szája tátva maradt. Na erre nem számított. Profi módon rendezte el az arcizmait, gúnyosan felvonta bal szemöldökét.
 - Ne röhögtess, mackó! - mutatóujjával fensőbbségesen megbökte a magas homlokú mellkasát. A bátorsága nem volt színlelt, belülről is sziklaszilárd volt. - A főnökhöz jöttem. Nem kell a redva kokainotok.
A másik megszívta a fogát.
 - Te, Ben... - morogta. - Engedd be. A végén még rajtunk veri le, ha elküldjük és kiderül...
 - Kussolj! - csattant fel, s közben két szemével Jill arcára tapadt. A társát csak a szeme sarkából szemlélte, látszólag ő volt az értelmesebbik. - Látszik, hogy egy kupac szar van az agyad helyén! Előbb meg kell bizonyosodnunk róla... - előre lépett, s a lány nem hátrált meg. - Tudod te, hány nő jön ide ezzel a szöveggel? Még a nevét sem tudjátok, ti buta kis ringyók. De a főnök elrendelte, hogy szutyok kurvákat nem akar itt látni. Ez egy elit klub. Fizetett hostesseink vannak, a legminőségibb fajta... Szóval lássam a belépőkártyád, szöszi!
A francba. Most meg mit csináljak? Belépőkártya... Jézusom. Nem lehet. Egyszer már álltam itt, ez előtt az épület előtt... most be is fogok jutni.
Dühösen, türelmetlenül dobbantott a lábával.
 - Ne szórakozzatok, Pablo nem tűri a késést, ezt ti is tudjátok, vagy nem?!
Összenéztek. Majd a Ben-nek nevezett, Nagy Homlok elmosolyodott. Túlságosan is ridegen.
 - De. Tudjuk.
Jill arcára kétségbeesés ült ki.
 - Ne tartsatok fel... légyszi!
A férfi csípőre rakta a kezét, a másik egy helyben topogott.
 - Ben, mi lesz ha megszorulunk ezért?
 - Nem igaz, hogy nem szólt rólam! - túrt a hajába idegesen. - Tudjátok... Janette vagyok! AZ a Janette... - jelentőségteljesen előrehajolt, és aprót kacsintott.
 - Nekem rémlik! - harapott az alsó ajkába a nyámnyila.
 - Kuss! - ismételte meg Ben. - Nem emlékszem rád.
 - Jaj ne izélj... - Jill hintázni kezdett óriási sarkain. - Figyii... - elnyújtott, remegő hangon beszélt, ujjait tördelte. - Pablo erőszakos... És én komolyan, nagyon megkapom a magamét, ha megint elkések. A múltkor is akkora pofont kaptam, hogy a fal adta a másikat... - a hangja sírásba torzult, kezébe temette az arcát.
A két férfi tehetetlenné vált.
 - Kérlek – zokogta – engedjetek be! Meg is motozhattok, ha akartok – emelte fel a fejét, ravasz mosoly csillogott az arcán. - Hogy biztosak lehessetek benne, nem bontok rendet.
 - Hallod? - bökte oldalba Ben a társát. - Megmotozhatjuk.
A másik szeme is felragyogott erre... undorítóan behízelgő, tenyérbe mászóan szólalt meg.
 - Jó. Elvégre meg kell győződnünk róla, hogy tényleg tisztességesek a szándékaid! Emeld fel a kezeid!
Jill nagy levegőt vett.
Ezt érted, Andreas. Csakis érted.
A négy mancs túlzott alapossággal látott neki a nyilvánvalóan fegyvertelen felsőtest átkutatásának. Addig-addig tapogatták a melleit, mire már türelmetlenül felszisszent.
 - Na mi van, szöszi? Valami nem tetszik?
 - Meg kellene nézni, hogy nem rejtett-e valamit a bugyijába! Ravasz fajtának tűnik...
 - Azám! Vigyük hátra...
A férfiak látszólag teljesen elvesztették az eszüket. Jill megriadt. Ahelyett, hogy közeledett volna, látszólag még távolabb került a céljától... Éppen azt fontolgatta visszajöjjön-e egy másik időpontban, amikor mások vannak szolgálatban – meg abban sem bízhatott igazán, hogy Pablo odabent van.
Ám ekkor a sötétített üveges ajtó kivágódott. Egy férfi lépett ki pléharccal, szemeit összehúzta, az erős fény bántotta. Ajkai közül szivar lógott ki, drága, márkás melegítőt viselt, mintegy tüntetőlegesen az öltönyösök ellen. És meglepően fiatalosnak tűnt.
A kócos, barna haja arcába lógott, borostás arcáról férfias arcszesz érződött. Jill szívverése felgyorsult, hol kihagyott egy ütemet. Érdekes módon úgy kiürült, mint egy hordó... még csak gyűlölet sem élt benne igazán.
Igen. Ő volt az.
 - Pablo... - formálta némán. De az észre sem vette.
 - Ki vagytok rúgva – közölte e helyett lazán. Monoton hangjából az unalom sütött, semmiféle csalódottság, semmi harag. Színtiszta közöny. - Munkaidőben nem kurvázunk.
 - De főnök... de...
 - De, de, de – ujjaival kacsacsőrt formált, és jelképesen ki-be nyitogatta. - Ostoba izomfejűek. Biztonsági kamera – mutatott rá flegmán. - Holnaptól ne lássalak itt titeket.
Jill zavarodott volt, de érezte, hogy eljött az ő ideje.
 - Hé, Pablo – lépett oda hozzá, mielőtt még eltűnhetett volna az ajtó mögött. - Az én hibám volt.
A férfi félvállról vetette oda neki.
 - Akkor miért nem húzod el a segged innét, mielőtt kiderül?
 - De hát... - játszotta az értetlent. - Nem akartak beengedni. Megbeszéltük, hogy félkor talizunk... tudod.
Pablo egy pillanatra megállt. Úgy tűnt drog hatása alatt áll, mert nem tanúsított különösebb érdeklődést a nő iránt.
 - Ja. Hát akkor meg gyere, és szopjál – vont vállat és tovább indult. Jill követte.
Ezt nem hiszem el... - az adrenalin túlpörgette a szívét, úgy vert, hogy szinte a fülében dobogott. Bejutott. Pablo meg ott állt mellette. És a kolibri...az meg a bugyijában figyelt. Persze lehetett volna óvatosabb is, hiszen, ha az a két barom tényleg benyúl... ó, te jó ég!
Pablo hátát bámulta, és arra gondolt, hogy most azonnal beléereszt egy tárat... De nem. A benső hangja esdeklőn szólalt fel.
Él... én tudom, hogy él! És Pablo is igazolni fogja, majd meglátod... És ha most lelövöd, lehet, hogy sosem tudod meg hol van!
Jill összeszorította a fogait, és a lila falakra koncentrált. Szinte Andreas szemein keresztül látta... az ő lábát érezte belesüppedni a fehér padlóba. A halántéka vadul lüktetett, elmerült a benső világában, a rulett kattogása sem zökkentette ki, sőt az aranyozott ajtókeretű főnöki iroda fényének visszaverődése sem...
Az ajtó bezárult mögötte, és Pablo még a fáradságot sem vette, hogy kulcsra zárja. Tovább ment, egy falba rejtett ajtón át – nem volt félfa, egyenesen a tapétába simult, ezért szinte láthatatlan volt – a kialakított, kerek vízágyas hálóba. Ledobta magát az ágyra, úgy, hogy a két lába lelógjon a földre, könyökén támaszkodott meg, és fejével Jill felé bökött.
 - Na mi lesz, ribanc?
Jill beharapta az alsó ajkát. Hajába túrt és elmosolyodott. Közelebb sétált hozzá, de még mindig nem elég közel. Itt volt vele... szemtől szemben. Végre...
De mégsem úgy, ahogyan szerette volna... ahogyan együtt eltervezték. Az érzelmi játék túl soknak bizonyult. Pablo felröhögött.
 - Mi lesz már? Áll a farkam és nem fogja leszopni önmagát!
Jill gyomra majd’ felfordult... tisztára, mint egykoron. Még szélesebbre húzta a mosolyát, és egy mozdulattal hátra döntötte Pablót az ágyon. A fekete szatén sikamlósan simogatta a bőrüket, jó érzés volt meghemperegni benne egy kicsit, de nem térhetett el a céljától. Terpeszülésben ült rá a férfira, lehúzta róla a pólót, ajkaival a nyakára, mellkasára tapadt, szívta a fülcimpáját, a porcba harapott gyengéden.
Pablonak kellemes illata volt, még akár izgatóan is hathatott volna... Jill ügyelt rá, hogy a férfi kezei a mellén maradjanak, és még véletlenül se kerüljenek a szoknyája alá. Akkor vége lett volna a játszmának.
Pablo kéjesen felmordult.
 - Furcsa egy ribanc vagy te... – motyogta önelégülten. – Milyen érzéssel csinálod... vajon szopni is így szoktál? – azzal félreérthetetlen szándékkal lefelé kezdte nyomni a lányt. Jill engedett neki.
A nadrág peremébe kapaszkodott és egy határozott mozdulattal megszabadította tőle. Pablo farka mereven állt. Lassan a szájába vette, és a torkáig engedte, noha a szerszám elég nagynak bizonyult.
Hát igen, sokat felejtettem... – gondolta magában. De mielőtt még eme gondolat megfogalmazódhatott volna a fejében, Pablo aprót nevetett, és akkor valami hideg, és kemény nyomódott Jill halántékához.
 - Szívem, sokat felejtettél – kuncogott. Jill megdermedt. – Folytasd – szólt rá keményen és kibiztosította a fegyvert.
A lány nem volt képes tovább folytatni.
Most mi van most?
 - Jaj, Jill! – Pablo ujjai megjátszott, pajkos szeretettel fúródtak a szőke tincsek közé. Gyengéden marékra fogta a lány haját, aztán váratlanul, durván hátra rántotta a fejét. – Komolyan azt hitted, hogy nem ismerlek meg? Csak mert... egy kis hajfesték meg... – a mutatóujját végighúzta a lány ruháján – ez a gönc. Kis cicám...
De ő meg sem nyikkant. Szembe néztek egymással. Pablonak zöld szemei voltak, erre például nem is emlékezett. Meg arra sem, hogy egy cseppnyi tisztaság sincs a tekintetében. Mint egy kígyókkal teli fészek...
 - Számítottam rád. A monitorokon is egyből felismertelek, habár az arcodat nem láttam. De a tested, és a nyegle mozgásod ezer közül is... te, cica, hiába próbálsz nőies lenni. Inkább hasonlítottál valami kamaszlányra, akinek túl hirtelen nőttek meg a karjai meg a lábai és nem képes normálisan koordinálni a mozgását.
Jill enyhén megrázta a fejét, bár ez fájdalmas műveletnek bizonyult, és Pablora mosolygott.
 - Nem is téged akartalak megtéveszteni, faszfej. Csak a kidobóidat...
 - Most már mindegy, Jill – ciccegett Pablo. – Mit hittél? Hogy majd megölhetsz? Megfojtasz egy díszpárnával? Vagy mi, Jill? Elfelejtetted már, milyen volt a régi kapcsolatunk? Én voltam az ész... te meg az eszköz.
 - Rohadj meg, Pablo – sziszegte.
A férfi arca kifejezéstelenné vált.
 - Most pedig, aranyom... – húzta fel maga mellé a hajánál fogva. – Dugni fogunk.
Jill alig tudta elfojtani a kacaját.
Jó. Nagyon jó.
Pablo erőszakosan csókolta szájon, ő pedig engedelmesen csókolt vissza.
Most ne hányd össze magad – rimánkodott magának csendben. – Csak most ne.
Pablo elégedetten fújta ki a levegőt, mint miután. az ember a forró nyári napon, hideg kólába kortyol.
 - Mi az, Jill? Csak nem még mindig...? Ó, csak nem vagy belém szerelmes, te kis szuka! – nevetett. Jill szégyenlősen elmosolyodott.
 - Fogalmad sincs, miért jöttem vissza, igaz? – egészen odabújt Pablohoz, doromboló hangját lágy dörgölőzése kísérte. – Pablo... – sóhajtotta. Te szemét rothadék – fejezte be magában. Pablo ujjai a szoknya gombjára csúsztak, de Jill még idejében kapcsolt és az övéi közé fonta a sajátjait. – De. Így van. Még mindig téged szeretlek...
 - Hát rájöttél végre, hogy felesleges gyűlölködnöd és bosszút forralnod a fejecskédben? Meg mindenféle csúnya, sötét fiúval összeállni?
 - Így van, Pablo – sütötte le a szemeit szemérmesen.
 - És most vissza akarsz jönni, igazam van? – végigcirógatta Jill arcélét, a nyakát, álla alatt, majd megemelte a fejét.
 - Ez minden vágyam – hazudta szemrebbenés nélkül.
 - Hogy lásd... – és leengedte a fegyverét – milyen megbocsátó a te Pablod... – apró csókot lehelt az ajkára – Visszafogadlak. Tudod, Jill mindig vannak olyanok, akik akármibe fognak, nyernek. És vagytok ti, mellékszereplők... de jó, hogy idejében észre tértél.
 - Nahát... Szóhoz sem jutok – mindjárt hányok.
 - Ugye? Na azért ne hidd, hogy minden az öledbe hullik majd... – felemelte a mutatóujját. – Nekem fogsz dolgozni. Itt, a kaszinóban. És figyelni foglak. És ha jó kislány leszel, minden este megduglak, elalvás előtt. Na mit szólsz, kiscsillag?
 - Ó... El vagyok ragadtatva – pislogott nagyokat.
Pablo összevonta a szemöldökét.
 - Mióta használsz te ilyen szavakat, Jill? Csak nem attól a svéd faszidtól tanultad?
Jill a fogát csikorgatta.
 - Na jó... mindegy is. Gyerünk. Most vedd le a szoknyád és ülj rám szépen...
Jill meg sem rezzent. Gombolni kezdte a szoknyáját, és mihelyt lehúzta, a bugyijára erősített tartóból előkapta a piciny kolibrit. Most ő szegezte Pablo fejének, miközben beleült tekintélyes méretű férfiasságába. Pablo egyszerre nyögött fel a kéjtől és a meglepetéstől.
 - Gondolhattam volna... – suttogta, Jill apró csípőmozdulatokat tett. – De ezzel nem nyertél, vigyorodott el. – Az őreimen nem jutsz át ezzel a szarral...
 - Azokon nem – durva lovaglásba kezdett, s ha lelkileg nem is, de a teste tüzelt a hüvelyében ki-be csúszkáló, hatalmas faroktól... óhatatlanul is lihegni kezdett .- De én már leszarom, érted?
Pablo nem hitt a fülének.
 - Mi a franc van veled? Játszod itt a hőst? Hiszen még a sötétben is félsz! A szar kis életedet meg mindenki másnál jobban félted...
 - Már nem – a szemébe nézett, és Pablo megremegett. Ezúttal nem az élvezettől. – Mondd meg nekem Pablo... - a mozgás leállt, dermedten préselődött egymáshoz az ágyékuk – Eljött hozzád, ugye? Ugye, Andreas itt volt, és engem keresett? Így volt, Pablo?
Pablonak nem volt ereje nevetni. De mire rájöhetett volna, hogy mire készül, máris felkapta a mellette heverő browningot, és kiütötte Jill ekzéből a fegyvert. A lány mutatóujja hatalmasat reccsent, az pedig felordított. A fájdalom mindent kiszorított belőle, az ujja kétségtelenül eltörött, és a következő másodpercben már Pablo tornyosult fölébe.
Jill hunyorgott. A férfi fehér arcába lassan visszatért a szín.
 - Tudni akarod? Valóban? – Jill szeme közé tolta a browning csövét. – Hát igen... itt volt. De én készültem rá. Gondoskodtam róla, hogy baj nélkül bejusson... az őrökkel is közöltem a fényképét. Mind vártunk rá...
 - Életben van? – kérdezte holtra váltan, de a választ sejtette.
 - Hogyan is lenne életben? – nevetett Jill arcába. – Idejött, ebbe az irodába... na azért az ágyig nem jutottunk. Akarod tudni mi történt?
 - Ha meghalt küldj utána... – hunyta le a szemeit Jill.
 - Még nem – rázta a fejét és durván baszni kezdte a lányt. – Előbb elmesélem.... hogy a szerelmedet... – vadul sóhajtozott a lány nyakába, Jill pedig nem tudta kizárni őt magából, a pisztoly most a fülét csiklandozta. – Megkínoztam – súgta elnyújtottan, és édesdeden. – A végén már ő könyörgött nekem a halálért – nevetgélt.
Jill nyöszörgött, a könnyek csurogtak az arcán.
 - Hagyd abba! – sikoltott. – Ölj meg engem is! Most! Hallod, te gyáva féreg?! HALLOD?
Durr. Aztán Pablo nyökögve dőlt rá. És durr. És durr durr. Sorozatos ropogások. És Jill valami forrót érzett a mellkasára csurogni, ami érdekes módon nem sperma volt.
 - Ez azért így, ebben a formában nem igaz, Jill. Tudod, hogy a könyörgés nem az én reszortom... de aztán tényleg a folyóba dobtak. Pechükre valamelyik felmenőm hableány volt, mert a farkamra pikkelyek, a lábaim helyén meg uszonyok nőttek...
Jill erőtlenül letaszította magáról Pablo élettelen testét. Az, hogy ragadt a vérétől, elhanyagolható tényezőként hatott rá. Teljesen elhanyagolhatóként amellett, hogy Andreas kék szemei csak úgy ragyogtak az élettől... és egyenesen őrá nézett velük.