Két pár, azaz négy, fekete lencse villant a kopaszodó, alacsony, köpcös kis fickó egérszínű szemeibe. Hunyorgott, a tollával játszott, türelmetlenségében időnként felsandított és nagyokat ciccegett a nyelvével.
Előtte széles, tölgyfaasztal, szépen rendezett iratokkal. És két ember. Egy férfi, meg egy nő. Mindkettő festett hajú, a korkülönbség nyilvánvaló kettejük között, nem kirívó, de azért látható.
A kisember arra gondolt, hogy biztosan marihuánát szívtak (de jó nekik), ezért is viselik az óriási napszemüvegeket. Ajkuk nyílegyenes és zárt, arcuk merev. A testtartásuk ellenben laza – legalábbis a férfié. A nő néha fészkel, mocorog. És nem képes megragadni azt a kibaszott tollat, hogy aláírja...
Ekkor Jill végre elmosolyodott. De az ajka remegett.
- Maga szerint? – kérdezte halkan. Titokzatos volt a hangja, a mosolya pedig végtelenül szelíd. A fekete hajú társa mintha veszített volna higgadt magabiztosságából, megigazította a haját, megvakarta az állát.
- Hölgyem – mondta erőltetett türelemmel – nem tanácsadásra jöttek hanem...
- Ó, hát persze – bólogatott Jill, és még mindig nem tudta felfogni. A napszemüveg mögött lehunyta a szemeit, de a mosoly nem tűnt el keskeny, finom arcáról.
- Jaj, ugye nem valami veszélyes dolog?! – kérdezte Andreas-t, aki válasz helyett mélyen a szájába dugta a nyelvét. Te jó ég, mennyire imádott vele csókolózni! Beleveszett a férfi nyelvének izgató mozgásával járó érzésbe, és végül észre sem vette, hogy Andreas merre húzza tovább. Megrészegülten szállt vele buszra, aztán a következő megállónál gyorsan le is szálltak, az ellenőrök miatt. Jegyet természetesen nem vettek.
Utcákat hagytak maguk mögött, és Andreas egy napszemüvegekkel teli kirakat elé vezette, aztán szélesen elmosolyodott.
- Válassz!
- Jill – érintette meg meztelen karját a mellette ülő Andreas.
- Nos, nem akarok udvariatlannak tűnni, de mások is várakoznak odakint – köszörülte meg a torkát a pasas.
- Mondja csak, mi a neve? – kérdezte váratlanul Jill, és az arcába bámult a napszemüveg jótékony takarásából. Rádöbbent, hogy ez az érzés roppantul hiányzott neki. Imádta a napszemüvegeket és azt a biztonságot, amelynek illúzióját keltették.
- Öhm... – a férfi meglazította a nyakkendőjét. Kezdett besokallni. Négy transzvesztita. Két homokos. Egy szökevény apáca, meg egy Elvis imitátor együtt. Azt hitte ezek normálisak. Persze Las Vegasban senki sem normális de hát... Mindegy is, minél gyorsabban túl van rajta, annál jobb. Aztán mehet és megihatja a felesét Candy bárjában, ebéd gyanánt. – Edwin.
Jill bólogatott, mintha valami olyasmit tudott volna meg, amit már amúgy is régóta sejtett.
- Ugye Edwin, jólesne magának valami? Látom magán – bökött rá. Edwin mély levegőt vett, a halántékán lüktetett egy ér az idegtől. Úgy tűnt mindjárt felborítja az asztalt dühében. De Jill csak folytatta. – Valami, ami kiszakítja innen...
Erre a mögöttük álló, egyik, tagbaszakadt, kutyaszarként bűzlő férfi hangosan felröhögött. Vörös szemeit megdörzsölte, aztán szabadkozva megrázta magát.
- Bocsánat. Azt hittem egy beszélő kecskét látok ott ülni...egy pillanatra...
Edwin elbődült, az asztalra csapott és görnyedten állt fel. Pirosodó feje egy túlérett paradicsom és cékla ötvözetére emlékeztetett.
- Maguk! Drogos bagázs! Mit keresnek itt egyáltalán?! Van róla fogalma?! És magának? Hát magának? – mutogatott végig a férfiakon, mert Andreason kívül ott tartózkodott egy hajléktalan, és egy egyetemista srác is.
Jill aprót kuncogott.
Újdonsült napszemüvegében, Andreas kezével a kezében megint másnak látta a világot. Sétáltak, látszólag céltalanul. Örült a figyelmességnek, és még nem is sejtette, mit hordoz magában...
És akkor Andreas váratlanul eleresztette az ő kezét, és odaszökkent egy kapualjban ücsörgő, cigarettacsonkot szívó férfihez.
Az ember úgy bűzlött, mint egy ketrecnyi puma, a ruhája rongyos volt, a haja csimbókokban lógott. Andreas megérintette a vállát. A pasas felnézett és összevonta a szemöldökét.
- Mi a faszt akarsz?
- Van személyid, haver?
- Miért, talán segélyosztás lesz...?
Andreas bólintott.
- Olyasmi. Segítek rajtad, ha te is segítesz rajtam.
Jill értetlenül figyelte a jelenetet. Rövid huzavona után – a csöves közben rájött, hogy a helyzeten csak nyerhet, Andreas burkolt ajánlatain át – Andreas a fülébe súgott valamit, mire a hajléktalan szemei Jillre szegeződtek, fogatlan vigyor terült szét borostás képén.
Hárman baktattak tovább, Jill szorosan Andreashoz húzódott és megrovón pislogott rá a lencsék mögül.
- Mi ez a szar? Minek jön velünk? – sziszegte, de Andreas nevetve csókolta meg újra. Hamarosan egy fiatalabb, mint kiderült, csóró egyetemista is csatlakozott hozzájuk. Így mentek tovább, és Jill már ott tartott, hogy sikít egyet, amikor...
- Tudom – biccentett az egyetemista.
- Ahogyan én is – mosolygott nyugodtan Andreas, és abban a percben örült, hogy Jill nem látja a szemeit... mert tengernyi félelem volt bennük. Egy egész óceánra való.
- He... – mordult fel a csöves. – Mi vagyunk a drogos bagázs, ahogyan fogalmazott, aztán mégis a kiscsaj nem tudja mit akar meg mit nem...
Mind a négyen ránéztek. Rá, Jillre. És Jill szíve összeszorult. Mert életében először senkitől és semmitől nem függött a döntése. Véletlenszerűen érte, úgy, hogy ideje sem volt átgondolni – még a várakozási idő is kevesebb volt, mint negyed óra, hamar bejutottak.
Szabad volt. És ez megrémítette. A körmeit a tenyerébe vájta.
...megjelent előtte az önkormányzati hivatal, Andreas pedig csak vitte magával. A szíve hol kihagyott egy ütemet, hol meg úgy dobogott, mintha fel akarna robbanni. Mielőtt átlépték volna az ajtót, a férfi, a szerelme, szembe állt vele és azt mondta:
- Nos, a „gyűrűt” már odaadtam – Jill itt önkéntelenül is megérintette a napszemüvegét, amely ugyanolyan volt, mint Andreasé. Andreas bólintott. – A döntés a tiéd.
Nem várta meg a választ. Bementek.
S Jill levette a napszemüvegét, összehajtogatta, és halálosan komoly arccal maga elé húzta a papírt, ahonnan már csak az ő aláírása hiányzott. Ott volt a rögtönzött, megfizetett tanúké, sőt már Andreasé is. A lehető leggyorsabban akart túl lenni rajta. Csak úgy aláfirkantotta. Aztán Andreas felé fordult, lekapta az ő szemüvegét is, arcát a két kezébe fogta... és csak a szemeit nézte.
A betépett tanúk egymást túlharsogva örömködtek és ordítoztak, a jelentéktelen kis anyakönyvvezető megkönnyebbülten dőlt hátra. Egyszer talán majd az ő történetét is megírja valaki. Az azonban nem most lesz, most első, hogy legurítson néhány felest, és képes legyen elviselni a műszak további részét. Ez a két barom itt előtte baszta el a saját –és egymás életét. Bánta is ő...
Igen... Jill és Andreas, Andreas is Jill... nos, mint férj és feleség csókolták meg egymást.
Éh ahogyan a lány örömittasan, pihekönnyedén az utcára rohant teljes tüdejét kitöltötte az oxigén, amit magába szívott, aztán óriásit sikoltott, üvöltött, a levegőbe ugrott, majd újra Andreas karjába. Az egész lénye ragyogott. Jill boldog volt attól, hogy boldoggá tette Andreast. Lelki szemei előtt lejátszódott a jelent, amelynek ők ketten voltak szereplői, azon a csodálatos szigeten. ”-Boldogok lehetnénk. Azt hiszem én még sosem voltam az – mondta Andreas.
- Hát szerintem én sem – filózott el. - És imádnék veled élni!”
Hát most boldog vagyok. Úgyhogy kapd be, világ! Kapd be, Detroit! Baszd meg, Las Vegas!
AJÁNLOM AZ OLDALT
