1.

  2009.12.18. 17:31

A hallása és az érzékei már jóval korábban kitisztultak, mint a tudata. Ami azt illeti támadásra készen álló testében pattanásig feszültek az idegek, így, ebből a kábult félálomból is a másodperc századrésze alatt tört volna ki... Ha úgy hozza a szükség.
De a szükség nem hívott életre különleges szabályokat ezen a reggelen. A tudatalattija – az a mocsok – türelmesen kivárta, míg készen áll az ébredésre.
Először a lábujjai moccantak meg, aztán a szemhéja rebegett, végül kitűnően éles látásának köszönhetően azonnal felmérte a terepet. Egy szobában volt.
Az illat ismerős volt. Itt töltöttem az estét – villant át az agyán. Felpattant, futólag a fejéhez kapott, és szorosan zárta össze a – most éppen mogyoróbarna – szemeit. Voltaképpen elég kellemes kis lakhely vette körül, igazi, zöld növényekkel, amelyek kiváló egészségnek örvendtek; gazdájuk minden bizonnyal gondoskodott róluk. A probléma nem a környezetben gyökerezett. De nem is a házigazdában.
Az áldott, érző lélek...
Az áldott lélek most a sarokban feküdt, összekuporodva. Egy szál csipkekombiné takarta el a vékony testet, s ő érezte a pulzusa gyengeségét. Szőke haja eltakarta az arcát... és a nyakát is.
A levegőbe szimatolt. Vér és szex illata. A vérszag a saját szájából áradt.
A francba! – a hajába túrt és érezte az ujjaiba gabalyodó, hosszú tincseket. – A jó, büdös francba! – ismételte el némán, és már sejtette, hogy mennyire kellemetlen helyzetbe került.
Csak is magát okolhatta érte... De ez nem bizonyult megfelelő időnek az önvádaskodásra. Lepillantott mezítelen lábaira... a mezítelen, gondosan pedikűrözött, női lábfejeire. Elfogta a hányinger.
Mennyit ivott az este...? A dohányzóasztal felét sörös - és vodkásüvegek foglalták el. A nő irányába szimatolt, de őfelőle nem érzett alkohol aromát. Mást sem nagyon... csak az egyre fogyatkozó életerejét. 
Mindegy... nem számított. A mosdó felé indult, a lakás alaprajza kirajzolódott az agyában, hiába is, mindenre emlékezett, s ezek az emlékek lassanként felszínre buktak. Üríteni akart, de a toalett fölött állva meghűlt a vér az ereiben.
Hiszen nem volt ott. Nem volt ott! Sikítani akart... de gyorsan észbe kapott, talán nem lett volna túl férfias.
Bosszúsan összeszorította a fogait, és letolta a parányi bugyit formás – kölcsönzött – fenekéről. Leült.
 - Basszus – morogta, de igencsak vékonyka morgásra sikeredett. – Nem vagyok normális...
Pisilt. A teste lassan megkönnyebbült, de az elméje lázasan kattogott. Nézte a lányos, halványkék, hattyúkkal díszített fürdőszoba csempét, és a hozzá illő kis apróságokat, meg a gumis szőnyeget, amely piócaként tapadt apró lábaira. A következő állomás a fürdőszobai tükröt jelentette. Felállt, de megfelejtkezett a női, alapvető higiéniáról. Nem törölte meg...
Nagyot káromkodott. Aztán még egyet, mert újfent borzasztotta a torkából feltörő, vékony hang.
És a tükör sem hazudott... Egy pillanatra teljesen megfelejtkezett a helyzetéről és elismerően füttyentett. Keskeny vállakat, szív alakú orcát, és vállig érő, enyhén hullámos hajkoronát látott. Lábujjhegyre állt – mert alig volt több mint száznyolcvan centi – és megszemlélte a tükörben áldozata kebleit. (a saját kebleit, igen, de túl büszke volt hozzá, hogy ezt beismerje magának)
Iszonyú formásak voltak. A vér vészjósló sebességgel kezdett el zubogni az ereiben... s tudta, hogy most erekciója lenne ha... lenne.
 - Ó, hogy a jó ku... – éles hangon szólalt meg a vezetékes telefon. És a sarokban fekvő hölgy nem rohant felvenni.
Oké. Semmi gond. Simaügy.
Odasétált és ráérősen a füléhez emelte a kagylót. Kifinomult hallása érzékenyen reagált a túl lelkes, női hangra.
 - Jess! Mi tartott eddig? Ó, atyagatya, azt ne mondd, hogy most keltél! – zúgás a háttérben. Autó és rádió hangot hallott. Audira tippelt volna... de ezt így, másnaposan nem merte volna lefogadni.
 - De. Épp most – felelte higgadtan.
Nos, Jess barátnője, akármit is terveztél mára, de felejtsd el. Sőt. Az egész hátralévő életedre felejtsd el – gondolta cinikusan, és ez egy apró, gonosz kis félmosolyt csalt az arcára. Annyira nem illett ez a fajta mosoly, a békés, barátságos, szív-archoz.
 - Akkor szedd össze magad gyorsan, mert tíz perc és ott vagyok – csiripelte és folytatta, folytatta tovább.
Bosszúsan lehunyta a szemeit.
 - Figyelj ide... – nevet akart mondani, de rádöbbent, hogy nem tud. – Édes – elvégre így szokták egymást hívni az ilyesfajta csajok, nem? -, nem tudok ma menni. Influenza. Most megyek és visszafekszem...
A kagyló félúton volt a készülék és a feje között. És akkor a jelentéktelen csacsogás félbeszakadt és egy olyan momentum ékelődött belé, amellyel egyáltalán nem számolt.
 - Jessica Wayne, ne szórakozz velem! Négy hónapja le van foglalva a szállás és a repjegy! És nyolc perc múlva dörömbölni fogok az ajtódon...
 - A kibaszott kurva életbe – belerúgott az állványba, mely a telefont tartotta, és bár kis rúgás volt, de az állvány elrepedt, a lábujján pedig felszakadt a bőr. Még csak felszisszeni sem volt ideje, és már be is forrt a seb, parányi vércsík jelezte csupán a helyét.
Lecsapta a telefont. A nő meg sem mozdult, nem nyöszörgött, és a légzése is egyre felületesebbé vált. Csodának számított, hogy a reggelt megérte...
Várjunk csak... – mogyorószemei elkerekedtek. Reggel.
Végem. Van.
Nem neki volt vége és ezt már akkor is tudta, mikor a napsugarak égető emlékei az agyáig hatoltak... De nem volt ő gyilkos, és esze ágában sem lett volna megölni Jessica Wayne barátnőjét, aki nem kevesebb, mint hat és fél perc múlva érkezik majd meg.
Felsóhajtott, mélyen és lemondóan. A táskájához indult, melyet az ágy mellett hagyott előző este. Kivette belőle a Desert Eagle AE 50-est, felemelte, és ellenőrizte, hogy töltve van-e. Töltve volt.
Elszámította magát. Az ajtócsengő felvisított, és ő készségesen ment ajtót nyitni. Nagydarab, barna lány állt a küszöbön, nem több mint huszonkettő. A szeme csillogott, az arca izgatottságról tanúskodott, és az egész testéből áradt egyfajta furcsa illat...
Nagyokat szippantott belőle. Igen. A lány most evett, méghozzá sonkástojást. Egészen megkívánta... de nem foglalkozhatott ezzel, nem volt rá idő.
A lány, mintha itt lakna, úgy nyomult beljebb.
 - Szia Jess! Ó te jó ég, milyen sötét van itt... te, mi ez a szag? – felsikkantott. – Atyaég! Mennyi piásüveg! Fújj! Hol a bőröndöd? Azt ne mondd, hogy még nem pakoltál be! Na nem baj, majd mindjárt segítek, csak előbb kinyitom az ablakot, ez a szag... – már lépett is a függönyök felé, hogy elhúzza.
S akkor megszólalt végre.
 - Nem nyitsz ki semmit, és nem nyúlsz hozzá a függönyeimhez.
A függönyeim... pf. Hogy ez nem magamtól jött, az is száz... – undorodva elhúzta a száját. A nő egész biztosan ezt mondta volna, és ahogyan végignézett a szatén, hófehér függönyön, lénye egy kicsiny része meg is értette.
 - Miért vagy ilyen agresszív, Jess... – fordult hátra megbántódva a dagi lány. A fegyver sötétlő csövével nézve farkasszemet, annyira megrémült, hogy fel sem tűnt neki, hogy a barátnője miféle alsóneműt visel.
 - Nagyon sajnálom – mondta halkan.
Egy apró nyikkanás hagyta el a lány ajkát, de addigra a golyó keresztülsüvített a köztük lévő távolságon, és egyenesen a homloka közepébe fúródott... és ha ez nem lett volna elég, a magnumtöltény átszakította a fejét, s az agya egy kis részét a kellemes, bézs tapétára invitálta. A kontraszt még a félhomályban is feltűnést keltett.
A vér illata csiklandozta az orrát, de most nem volt kifejezetten éhes. Már arra is emlékezett, hogy miért nem...
Azért öregem – szidta magát némán – mert elvesztetted a fejed, és nem bírtad ki, hogy ne kóstolj bele a fehér hattyúnyakába...
Valóban így történt.
A férfiassága enyhülésre vágyott, így betért a bárba. Nem afféle lepukkant, drogosokkal, meg prostikkal teli hely volt, inkább afféle magányos szinglik gyűjtőhelyének bizonyult. Egyből megakadt a szeme a bögyös kis szőkén, nem is gondolkodott sokat... Hamar idefent kötöttek ki, de előtte még betértek egy éjjel-nappali boltba, és betankoltak alkoholból. A lány – Jessica Wayne - elképedve nézte a mennyiséget, de ő csak legyintett.
 - Nem fog ez megártani... – Jessica spicces hangja elcsuklott, mert ő még be sem mutatkozott neki. - ...? Izé...
 - Trent – hagyta rá somolyogva. – És nem. Ne aggódj.
Csókolóztak, aztán áttért a bőrére és mmm... andalítóan finom ízek és illatárok ostromolták józan ítélőképességét. A vodka rohamosan fogyott, ő pedig nem csak a testét kívánta, de a vérét is. Megszomjazott, pedig még néhány napig igazán kibírta volna a következő ivásig.
A fogait mégis úgy mélyesztette a hamvas, tejbőrbe mint holmi mállós húsba... csoda, hogy le nem fejtette a porhanyós husit a csontokról. De a vér mennyei íze mindent megért. Szívta és szívta és arról a francos átokról is megfelejtkezett közben. Maga volt a mennyország, a heroin, a levegő, az orgazmus és az élet.
Elégedetten aludt el, akárcsak valami jóllakott napközis. Jessica még a hipnózis hatása alatt állt, de mikor annak hatása elmúlt, a vérveszteségtől elájult – átaludta az éjszakát, életének hátralévő részét.
Felelőtlenségének köszönhetően pedig itt ragadt, egész napra, ebben a sokadik emeleti, otthonos börtönben, ahol immár két személyt számlált áldozatainak listája. Keresni fogják őket. Napnyugtáig biztosan. Ki tudja hány embert sodor majd ide a szimata...? S kitudja hányat kell még megölnie? Lehet, hogy a végén kénytelen lesz elhagyni az országot.