3.

  2009.12.22. 15:19

Egész nap csörgött a telefon. Az idegei erősebbek voltak ugyan, mint egy emberéi, de azért nem lehetett őket a végtelenségig húzni és az állandó, sipító hang az agyára ment.
Hogy elterelje a figyelmét, bámulta a tévét, különösen a híreket – noha jól tudta, hogy még egy nap sem telt el a két lány eltűnése óta, s ha nem ő lett volna ebben a helyzetben, csak flegmán rálegyint. Veszélytelen.
Meghúzza itt magát estig, feléli a hűtőszekrény tartalmát, aztán hazatér a lakásába, és vár néhány napot, míg újra ihat...
Mert persze ihatott volna aznap este is. De jól tudta, mit kockáztat azzal... és ezt a kockázatot nem merte vállalni. Megunta, hogy minden kétóránkénti híradásban ugyanazokat a jelentéktelen közlekedési baleseteket és késeléseket nyomatják. Kikapcsolta a tévét, a szájába tömött még egy diétás kekszet – ez a tyúk csak ilyen kecskéknek és nyulaknak való tápot tartott otthon, förtelmes! – és elnyúlt a kanapén.
Milyen átkozottul balfasz helyzet!
De csak magát okolhatta érte. Még, hogy egy folyóba kétszer senki sem lép... bah!
Jól emlékezett még az első óriási baklövésére. Vagy inkább a másodikra...

 

Ő, Trent Razor, pontosan úgy érezte magát, mint minden átlagos, középszerű, rendszeresen(többé-kevésbé) dolgozó ember. Hogy többre hivatott, és, hogy az állam, a főnök, a környezete, a földön kívüliek (és a többi...) hibájából soha a büdös életben nem lesz képes kitörni innét. 
Az is csak egy olyan hétvégének indult, mint a többi. Leszámítva persze, hogy a szórakozóhely vészkijárata mellett feküdt, a sötét, világítatlan sikátor, mocskos haván.
Kidobták mert... nem is tudta, miért. Magáról sem tudott, csak fátyolos tudattal próbálta kibogarászni az önképét, abból az ezernyi másik képből, amelyet lelke mélyén őrizgetett.
A haverja, Lawrence, a nagy nőcsábász, az összes jó suna, akit Trent ismert, megfordult már az ágyában... és a fellengős szövegei! Egyszer már igazán be kellene vernie a képét.
És a másik jó barátja, és egyben kollégája, aki már kétszer kapott fizuemelést, mióta ott dolgoztak, persze a közös projektjük nagy részét, Trent egymaga végezte.
És ott volt még, valahol mélyen és haloványan, az a szakállas pacák is... hogy kicsoda? Ja, Alan Razor. Az apja. Akinek volt elég vér a pucájában – vagy elég genny a vérében – ahhoz, hogy lepattanjon minden vagyonukkal.
És ahogy ott feküdt, a hideg csípte az arcát, a hópelyhek lassan szállingóztak rá. Mindegyik elolvadt a bőre forróságától, apró vízcseppenként gördültek végig az arcán. Félhosszú, fekete haja csapzott volt, lehunyt szemei alatt óriás karikák húzódtak.
S azon elmélkedett, hogy vajon így, beállva, fájna-e a halál. Volt nála kés, a gatyájában csempészte be – bár önvédelem, és nem önpusztítás céljából.
Mindazonáltal nem akart meghalni. De ezt az életet sem akarta. És valahol fájt neki a tudat, hogy ezek az emberek, akiknek az arcképe és a szelleme az ő testében lakott – mert a maró féltékenysége... nem is, a maró vágya magához láncolta őket – egy cseppet sem hiányolnák őt.
Barátok. Család. Lószarság.
Megmoccant, észrevétlenül, na nem mintha bárki is járt volna arra az éj közepén, hogy vele, az alkoholbűzös, fénytelen szemű, berlini kis senkivel foglalkozzon.
Kihúzta a kést, a penge jó tíz centi hosszú volt, és frissen élezett. A csuklójához emelte, a hófehér, vékony csuklójához, amelyen kidagadtak a kék erek.
Milyen szánalmas – gondolta. Ugyanakkor érezte, mennyi illik hozzá ez a befejezés.
Legalább szerez egy jó napot a biztonságiaknak. Ha majd meglátják reggel a saját vérébe fagyva, biztosan elmegy az étvágyuk, vagy kiköpik a kávéjukat, esetleg valamelyik kejfeljancsi elhányja magát...
Ez a gondolat bárgyú vigyort csalt az arcára.
 - Hm – mordult fel egy mély, tiszta hang. A feje fölül érkezett. – Sokféle halált láttam, sokféle emberrel. És sok őrült, még több pszichopata vigyorgott előtte, sőt, még utána is. De komolyan mondom, ember, ilyen idióta mosollyal meghalni készülő öngyilkossal még soha nem találkoztam.
Trent arca megrándult.
 - Hát most látsz. Jó szórakozást hozzá! – felelte keserű vigyorral, anélkül, hogy felnézett volna. Valahogy olyan természetesnek tűnt az egész... tán csak a drogok és az alkohol, vagy tényleg az volt?
Csak arra figyelt, hogy mélyre vágjon... de a kés messzire repült, és ő tompán felkiáltott, az ujjaiba nyilalló fájdalomtól. Két ujja törött el a rúgástól, s a levegő épp csak megmoccant mellette.
A fájdalom némileg észhez térítette. Felpillantott. Fölötte egy két méter körüli, hatalmas testű, de valami módon különlegesen helyes arcú férfi állt, kissé előre hajolva. Látta a szemét. Valami hátborzongató fény csillogott benne...
Pont mint a tinik a McDonald’s-ban – emlékeztette magát arra a pocsék melóra, amit ott végzett. – Az első harapás a Big Macbe. Pontosan ugyanez a tekintet.
Csakhogy a férfi nem tűnt tinédzsernek.
 - Ki a fasz vagy te? – tette fel a teljesen logikus kérdést.
 - A kérdés inkább az, hogy te ki vagy – vigyorgott rá. Valami fehér csillant a szájában... talán... a foga?
 - Eltörted az ujjamat – közölte vele szárazon. – Ezért kárpótlást kell fizetned. Feljelentelek.
Az idegen halkan nevetett.
 - Tréfás gyerek vagy te – mondta. – Egyre kíváncsibbá teszel... – most megint az a mohó fényecske ott, a pupillája közepén. Trent zavarodottan felült. A férfi nem mozdult.
 - Nem tréfáltam – azzal az arca elé emelte a kezét. A kézfeje rohamosan dagadt.
 - Nem tök mindegy? Úgy is meg akartál halni...
 - Kirúgtad a kezemből a kést – vont vállat. – Élek. Ha már életben vagyok, az előnyömre fordítom a dolgokat – összegezte, mintha mi sem lenne ennél ésszerűbb.
A hó egyre jobban szakadt, és ő egy hirtelen ötlettől vezérelve az eddig felgyülemlett, fehér kásába nyomta a bal kezét, hogy lehúzza a dagadást. Mintha csak az iménti állítását próbálta volna alátámasztani...
Az idegen látszólag elgondolkodott.
 - Szóval ennyire mindegy neked? – dünnyögte. – Ennyire kifakultál volna...? Érdekes lény az ember – mormogta.
 - Hogy miről zagyválsz? – sandított fel rá. A helyzet abszurd volt. Egy szikrányi félelem, annyi sem lappangott Trentben. Az ideje gyakorlatilag végtelen volt (legalábbis akkor még így hitte). Hiszen péntek estét írtak, még két nap várt rá a hétvégéből...
 - Semmit – felelte halkan. – Mondd csak... mi a neved?
 - Mit érdekel az téged? – vonta fel a szemöldökét.
 - Csak úgy. Érdekel.
 - Trent vagyok – vetette oda neki félvállról, és ismét kihúzta a kezét, hogy megnézze...
De a következő másodpercben újra egész testével a jéghideg földnek szegeződött. A feje leszorítva, lábain az idegen férfi térdei, egyik karja a feje felé kényszerítve, a másik... a másikat két törött ujja tette használhatatlanná.
A lehelete forró volt, a nyakán érezte.
Mi az, talán valami buzeráns? – az utolsó gondolata, amely átsuhant az agyán ez volt.
Aztán két, tűhegyes fog szakította át a nyaka puha, érzékeny bőrét... de nem tudott kiáltani. A teste megvonaglott, a folyadék a két parányi lyukon áramlott támadója szájába, aki most élvezettel nyöszörgött.
Ő meg valósággal megbénult...
 - Mm... – egy rövid időre abbahagyta az ivást, felpillantott, a szeme pedig csillogott. – Isteni a véred! - a hangja dorombolt, lágyan és érzékien, mintha csak a hasát simogatnák. – Nem értem miért van az, hogy ti férfiak sokkal zamatosabb és testesebb ízt adtok, mint a nők... óh, még ezeket a spontán erekciókat is képes vagyok elviselni az ízetekért cserébe! – felszisszent, és visszahajolt a nyakára.
Trent szemei kiguvadtak. Az ivás egyáltalán nem volt fájdalmas(a harapást leszámítva), bár azokban a másodpercekben mást sem érzett a testéből...
Remegett. Félt. Nem tudta mi történik... de nem érzett fájdalmat.
Ekkor a férfi megingott rajta, és abbahagyta az ivást. Lihegve vetette hátra a fejét, izmai megfeszültek, még a hosszú bőrkabáton át is tisztán kivehetőek voltak...! Látszott, hogy kemény erőfeszítésébe kerül megállni, hogy kiszívja belőle az összes éltető nedvet...
 - Nem öllek meg – morogta. – Nem... öllek... meg! – kiáltott fel... és a haja, a szőke, rövid haja sötétedni kezdett. Ezt ő még nem fedezte fel magán, de Trent riadtan üvöltötte el magát. A férfi arca... deformálódott....
 - ÁÁÁ!
 - A francba! – sziszegte az, s szemében ott égett a felismerés...
Trent megpróbált felülni, de a szédülés valósággal visszalökte a hóba. Az ereje fogyni kezdett....rohamosan. S belül, mintha egy óra ketyegett volna visszafelé.
Meg fogok halni – suhant át az agyán.
 - Nem fogsz! – szorította a saját fejére a kezeit a... vámpír. Mert ugyan mi más lehetett volna ez...? Egy beteg, perverz alak... csak ez lehet a magyarázat. Aki kihegyeztette a fogait... vagy műfogak is lehetnek. Akár.
Az arca ekkor valami folyékony masszává változott, a szemei eltűntek, a szája is, az orrlyukai kitágultak, s egy másodpercre mintha elnyelték volna az egész arcát... aztán a kavargás megállt. A vonásai élesedtek... és Trentre a tulajdon arca mosolygott vissza negédesen.
Üvölteni akart, de csak elhaló, gyenge nyögés szaladt ki a torkán. És akkor a vámpír a saját csuklójába harapott...
Na ne.... ilyen csak a filmeken van!
A szájába sós íz áradt... és ő ösztönösen nyelte le. Vér volt... valódi, sós, embervér ízű... vámpírvér.
Miközben nyelte, tisztábban kezdte látni a dolgokat. A drog, mintha elpárolgott volna, s a világ sziluettjei hol kiéleződtek, hol teljesen elhomályosultak.
 - Most már értelek, ember – mondta, de a látása megint olyan homályos lett, hogy nem tudta kivenni az arcát. A hangja, meg mintha víz alatt lenne, olyan tompán jutott el hozzá. – Azt hiszed ennél rosszabb nem lehet? – felnevetett, de nem volt vidámság a nevetésében. – Hát tudd meg... hogy lehet. Nem fogsz meghalni, tőlem nem részesülsz ebben a kegyben...
S a kezét váratlanul elrántotta Trent szájától. A férfi éhesen kapott utána, de a vámpír az arcába nevetett.
Most megint látott... méghozzá rémképeket. Ő nevetett bele a saját képébe. A saját csuklójából ivott... És a saját vére után sóvárgott.
 - Itt hagylak – szólt az a másik Trent. Az ő hangján... – Hamarosan óriási fájdalmaid lesznek – biccentette oldalra a fejét mosolyogva. – Ittál a véremből, ami annyit jelent, amit azokban a buta filmekben biztosan eleget láttál már – ásított színpadiasan. – Át fogsz változni.
Mi? Nem... nem lehet... ennyit nem szívhattam.... Lehetetlen. Holnapra elmúlik az egész.Lehet, hogy kórházban ébredek fel, de elmúlik... Le kell állnom a herkával és minden rendben lesz.
Önkívületi állapotban látta magát elsétálni a sikátorban... magas, vékony alakja lassan a semmibe veszett.
És a perzselő kín első hullámai lecsaptak rá. Vonaglott és üvöltött, de mintha senki sem hallotta volna...
Most meghalok. Most már biztosan meghalok.
Inkább reménykedés volt ez, mintsem puszta elmélkedés... de a halál nem jött. Hanem jött helyette valami más... Valami sokkal emésztőbb.
A szomjúság.  

 

Felkelt. Megmozgatta a korábban törött ujjait... semmi bajuk nem volt. Minden végtagja épségben, egyedül a gyomrában, a tüdejében, és a torkában érzett valami furcsa, égető fájdalmat.
Olyan volt, mint az éhség... csak rosszabb. Ha nem emlékezik vissza a néhány órával ezelőtti akcióra, meg sem tudta volna mondani, minek az ízére áhítozik oly nagyon. De amint a vészkijárat ajtaja kicsapódott, és ez totál részeg, kabát nélküli, testes lány esett ki rajta okádva... az orrát – a meglehetősen érzékennyé vált orrát – a hányás szagán kívül valami más is megcsapta.
Felkúszott, egészen az agyáig... És miután az ajtó becsapódott, és a lány összegörnyedt a havon, s kiadta gyomra maradék tartalmát is, ő gondolkodás nélkül, mintegy állati ösztönnek engedelmeskedve vetődött előre. Az állkapcsai brutális erővel csapódtak össze a lány torkán... Meglepődött, mikor egy darab hús került a szájába. Kiköpte, s elborulva tapadt rá a spriccelő artériára. Lefetyelt. Szlopált.
Minden vörösben fürdött lehunyt szemei előtt, és meggyőződése volt, hogy orgazmust él át...
A lány nem sivalkodott sokáig, de míg küzdött, meg sem hallotta... észre sem vette.
Egyetlen dolgot látott és hallott, érzett és vágyott.
A vért.
Különös, jóllakott érzés lett úrrá rajta. Hátradőlt, pont úgy, mint mindig, miután belőtte magát. Sóhajtozott és vigyorgott. A mámor eljött érte, de ez jobb volt, mint bármilyen drog. Remegett a teste, szíve pedig erősen dobogott. És a teste...
Biztos hogy ez is hozzá tartozik? – eszmélt fel.
A teste mintha furcsa masszává változott volna. Igen... megváltozott a halmazállapota.
Ordítani akart, de addigra az arcára is kiterjedt a jelenség (bár ő maga ezt nem láthatta), és minden, egyéb végtagjára is.
És az agya, majd’ felrobbant a hirtelen beérkező ezernyi információtól.
A szemhéjai felpattantak. Most már tudta ki ő.
Carrie. Carrie Nelson. Egyetemi hallgató, imádja az eperfagyit, a rózsaszínt és a lovaglópózt, mert a barátjának olyan kicsi a farka, hogy csak így érzi, hogy egyáltalán benne van.
Orra elé emelte manikűrözött kezeit.
 - Jaj, de rémes – húzta el a száját. – Teljesen le van nőve. El kell mennem megcsináltatni.
Teljes kábulatban indult el hazafelé – azaz Carrie Nelson lakása felé, amelyet két másik egyetemista lánnyal osztott meg -, s közben észre sem vette, hogy valaki rajta nevet. Valaki, aki hajszálra úgy néz ki, mint Trent Razor. Méghozzá nagyon jóízűen nevet rajta.