4

  2009.12.30. 13:21

 - Na végre – szusszant nagyot Heather. A kamerák már leálltak. A lányok köntösbe bújtak, Annabelle különösen gyorsan slisszolt volna el, ha a Heather hagyja. – Hé – suttogta. – Mi a baj?
 - Sietnem kell – mondta gyorsan. – Vár a... – nyelt egyet. Na most mit mondjon? A gazdám? A parancsolóm? - ... a barátom.
Heather vékonyra szedett szemöldöke magasra szaladt.
 - A barátod? – ismételte meg a kérdést. – Eddig sohasem említetted, hogy van...
Annabelle tenyere leizzadt, az arca pirosodni kezdett. Zavarba jött.
Borzalmasan kezdőnek és idiótának érezte magát, de nem tehetett róla, valahogyan, ha nem figyelt oda, mindig kimondta amit gondolt, a hazudozás nem volt az erőssége. Belénevelték az őszinteséget.
A többiek közben szállingózni kezdtek. Visszahúzódtak a kagylóhéjukba, most mindenki önmagával foglalkozott, és a terem lassan kiürült.
Heather válaszra várt, Annabelle karja pedig az ő vékony, de annál erősebb ujjai között sínylődött.
Gyerünk. Rázd le. Nem tartozol elszámolással!
De nem volt rá képes. Heather az első perctől annyira rendesen viselkedett vele, hogy nem tudott nem lelkifurdalással rágondolni...
 - Hölgyeim – férfihang szólt mellőlük, ez kellett csak ahhoz, hogy mindketten kizökkenjenek. Annabelle kissé összehúzódott a köntös takarásában. A fotós fickó volt az.
Magas, vékony alkatú, ravasz képű, kócos frizurájú krapek, valami furcsa, megragadó fénnyel a szemében. Annabelle nem tudott volna megbízni benne, mégis, a félelmét enyhítette a barátságos, nyugodt modor, amelyben társalgott. – Úgy érzem remek pillanatfelvételeket készítettem – villantott rájuk megnyerő mosolyt.
 - Az jó – Heather zsigerből vigyorgott rá. Annabelle azonnal leszűrte, mennyire hazug mosolya van a barátnőjének. – Aztán nehogy valami olyan képet rakjon fel rólam a weblapra, amin nagynak néz ki a fenekem.
 - Kisasszony, minden tiszteletem – mosolygott rá a fotós, s valódi tisztelet csendült a hangjában. Egy pornószínésznő felé. Annabelle elhűlt. – A feneke tökéletes. Nem lehet róla rossz képet csinálni.
 - Ügyes próbálkozás... – kacsintott Heather, majd fáradtan megpaskolta a férfi vállát. – Na megyek öltözni. Magának úgyis a szöszi kell... – még utoljára Annabelle-re vigyorgott, ezúttal őszintén.
Mindketten a távozó után néztek, a szőke lány nem örült, hogy Heather magára hagyja őt.
 - Nos, mit is mondhatnék még? – mosolya továbbra is töretlenül vakított. – Nekem tényleg maga kell... Tegezhetlek, Annabelle? – volt valami merészen közeli a kérdésben. Valami... sokat sejtető. Mintha nagy dolgok bekövetkezését vetítette volna elő...
 - Igen. Mire kellek én? – mert bármire is, de azt nem velem kell megbeszélnie – tette hozzá magában.
 - Dwight nem mondta el? – csodálkozott a fotós.
Annabelle ajkai résnyire nyíltak.
 - Nem is tett rólam említést! – nevette el magát a férfi. – Biztosan meglepetésnek szánta.
Annabelle szabályosan rosszul volt. Persze Dwight kezében volt... de erről senki más nem tudott. És most, úgy tűnt, ez a férfi ismeri az ő urát...
 - Mert olyan jó kislány voltál... – halkult el a hangja, a perverz fény a szeméből halálra rémítette szegény teremtést.
... mi több, nagyon is közelről.  

 

 - Kérdezhetsz – ujja futólag a gerincéhez ért, a hangja leereszkedően és nyájasan simította végig meztelen bőrét. A haja a szemébe lógott, ezért nem figyelhette meg titkon Dwight testtartását. A lábai terpeszben, kezei a háta mögött.
És Dwight már szavak nélkül is tudta, hogy mire gondol. Ezen nem lepődött meg.
 - Miért nem szóltál nekem erről, Uram? – kérdezte, de abban a pillanatban meg is bánta. Dwight ujjai nyomot hagytak kerek kis fenekén, a fehér bőrön csak úgy izzott a tenyere. Ő azonban nem szisszent fel, ami azt illeti meg sem moccant. Megtanulta már a büntetést fogadni, s nem akart szégyent hozni magára.
 - Meglepetésnek szántam – le merte volna fogadni, hogy a gazdája mosolyog. Persze ez semmit sem jelentett. – Mert mostanában olyan jó voltál... Nem is tudom mikor kellett utoljára megbüntetnem téged, Annabelle... – megállt előtte, kezei óvatosan érintették az oldalát, végigcirógatták testének karcsú ívét.
 - Köszönöm, uram – szólt alázatosan, a szíve egy kicsit tényleg örült. A rettegés azonban befészkelte magát a lelkébe.
 - Talán kifogásod van a munka ellen? Lusta... naplopó... kis ribanc – minden szót egy újabb tenyeres kísért. Fájt, de nem volt olyan vészes, mintha bármi mással ütötte volna meg – ezzel erősítette magát.
 - Nincs, uram – nyelt nagyot. – Hasznossá akarom tenni magam...
 - Hasznossá is fogod – nyugtázta elégtétellel. – Azt hittem majd örömet okoz neked ez a fotózás. Hogy majd hízeleg a szépségednek. Milyen önérzetes lettél, hallod-e?!
 - Nem lettem önérzetes... – a hangja megremegett. Könnyek marták a szemét.
Tényleg túlzásba estem – gondolta.
 - URAM! – dörrent rá. Újabb ütés. Erősebb, nagyobb... a bizsergés szétterjedt.
 - Uram – még egyet nyelt, akkorát, hogy szinte egy tojás is lefért volna a torkán.
 - Hálátlan vagy, Annabelle – mondta szomorúan. – Örömet akartam szerezni. Most senki más nem rakta volna beléd a farkát. Csak pózolgatnod kellett volna.
 - Kérem, Uram, ne mondjon le rólam! – nyöszörgött. A haja mögül pislogott kifelé, foszlányokat látott a szobából, az üveges vitrint, a hosszú dohányzó asztalt... és mást nem. Sűrű, szalmaszőke, természetesen szép tincsei eltakartak mindent. Az alapállás, hát igen... terpeszállás, lehajtott fej, kezek hátul.
 - Remélem Karl barátomat nem sértetted meg! Itt, Németországban nagyon is híres... már ami az aktot illeti. Különösen a sötét témájú aktokat. És gyönyörűnek tart téged, tudod? Azt mondta nekem, hogy a fekete ruhák tökéletes kontrasztot alkotnak majd a szőke hajaddal és a tejfehér bőröddel. Büszke voltam rád, Annabelle...
A lány erre képtelen volt felelni. Nem sértette meg Karl-t, de ugyanakkor most már tisztában volt azzal is, hogy kitörő örömmel kellett volna fogadnia az ajánlatát. Mert persze Dwight döntött helyette mindenben, de hivatalosan mégis csak az ő beleegyezése kellett...
Dwight fáradtan sóhajtott.
 - Hasalj az asztalra, lábak terpeszben – utasította közönyösen. – Meg kell hogy büntesselek... többszörösen.
 - Igen, Uram – a hangja szomorúságát el sem tudta rejteni, pedig alapvető követelménynek számított a teljes rezdülésmentesség. Mégis, hangja bús dallama, hihetetlenül felizgatta a férfit.
Annabelle bőre borsódzott, az asztal sima, lakkozott felülete hűvösen simult a forró bőréhez. Két kezével megkapaszkodott a szélébe és várt.
 - Csalódott vagyok, Annabelle. Tiszteletlenül és hálátlanul viselkedtél. Hangosan fogod számolni az ütéseket – közölte.
 - Igenis, Uram – lehunyta a szemeit.
Úgy érezte menten szétreped a bőre... bár Dwight nem ütött teljes erejéből, de azért alattomos és csípős fájdalmat okozott a lovaglópálca gumis vége.
 - Egy.
Az öle már most olyan nedves volt... A megalázott, kiszolgáltatott helyzet és a fájdalom együtt úgy elbódította az agyát, hogy legszívesebben magán kívül jajveszékelt volna, hogy tegye magáévá, itt és most... teste orgazmusért üvöltött.
 - Négy.
Szinte észre sem vette az előző kettőt... de sok volt még hátra, s ki tudja Dwight lesz-e olyan rendes hozzá, hogy aztán megengedje neki, hogy elélvezzen?