|
6.
2010.01.19. 21:56
Egy egyszerű farmernadrág és egy rózsaszín póló volt rajta, de ahogyan belépett az épületbe, minden szem rá szegeződött. Megszeppenve húzódott összébb. A recepció mellett négy lány trécselt, fojtott hangon. Óriási sarkú platformcsizmákat viseltek, lakk, latex és bőr ruhákat – és Annabelle gyanította, hogy még csak nem is a fotózáshoz vannak öltözve.
Ellenséges, égető tekinteteket érzett a hátában, ahogyan odalépett. A recepciós lány unottan reszelgette a körmeit.
- Arra van az öltöző – mutatott bal felé. – Fel a másodikra, és jobbra az első ajtó.
- Köszönöm – biccentett a lány, és sarkon fordult, igyekezett nem odafigyelni a sziszegő fekete mambákra emlékeztető, sötét kisugárzású nőkre. Hosszú, szőke haja meglibbent mögötte, mire harsány, gonosz nevetés volt a válasz.
- Figyeld, hogy rázza a haját a kis ribanc. Tuti, egy kiló festék van benne, hogy ilyen szöszi... az eredeti színe biztos valami uncsi, barna...
Annabelle összeszorította a fogait, de a kelleténél egy fokkal durvábban tenyerelt rá a lift hívógombjára.
A lift megérkezett, az ajtaja pedig kivágódott, és a magas, nyurga, fotós férfi jelent meg. Sugárzó, hamis mosolyt villantott a lányra.
- Annabelle! Jó, hogy itt vagy! – barátilag átölelte őt, Annabelle pedig kötelességtudóan viszonozta. Már csak az hiányzott neki, hogy Dwight fülébe jusson, hogy tiszteletlenül bánt az egyik barátjával... – Menj csak fel, a csajok majd mindenben segítenek – kacsintott.
Annabelle feltételezte, hogy nem a pultnál álldogáló „csajokra” gondol, mert azok most az ölelésüket látva még féltékenyebb oldalpillantásokkal jutalmazták...
Egyenes háttal, kezeit combjára téve, emelt fővel ült – ahogyan arra egészen kiskora óta nevelték -, és hagyta, hogy a hajkefe újra és újra végigszántson a haján. Közben szemből egy vörös, félig felnyírt hajú lány sminkelte, épp a homlokát fedte le a teljesen fehér, mázszerű alapozóval.
- Milyen festéket használsz? – kérdezte enyhén franciás kiejtéssel.
- Semmilyet - felelte kedvesen, de hangját elfedte a mögötte álló fodrász lány színtelen hangja.
- Ez a haj nincs festve, úgy nézd! Valami gyönyörű – hangjában féltékenység csendült. Annabelle igyekezett nyugodt maradni, de olyan zavarban érezte magát... a munkáján kívül nem sűrűn járt emberek közé. Dwight néha elvitte magával – de ő végig illedelmesen hallgatott az oldalán. Úgy viselte őt ilyenkor, mint valami mutatós ékszert.
- Az igen – füttyentett elismerően a francia lány.
Az ajtó kirobbant, és lihegve egy fekete hajú, dundi lány lépett be, karjában öt szatyorral. Az egyiket Annabelle mellé tette.
- Itt a ruhád, a cipőket majd ott veszitek fel, irtó kényelmetlen hidd el, egy percig nem tudnál benne megmaradni – kacsintott rá, majd a többi szatyrot is letette egy-egy szék mellé. – Úristen, Helmut meg fog ölni, amiért elkéstem! – nyögött fel.
Az ajtó újra kinyílt, és most a négy másik modell jött be rajta. Mindegyikük elidőzött egy kicsit Annabelle-n, majd folytatták a trécselést. Mind németek voltak, németül beszéltek, de Annabelle tökéletesen megértette, hiszen őt is németül tanították, egészen öt éves korától... azelőttre pedig nem szabadott emlékeznie. Szigorúan tilos volt, úgyhogy behunyta a szemét és kikergette a fejéből a felszakadó emlékfoszlányokat.
- Nico, léccii, most olyan lila tussal húzd ki a szemem felül – szólt az egyik lány, és ledobta magát az egyik székbe.
- Meglesz – bólintott vidáman a francia lány. – Feltéve, hogy passzolni fog a ruhádhoz – vakarta meg a fejét.
- Passzentos lesz – gesztikulált hevesen, Annabelle elborzadt azoktól az óriási, fekete karmoktól, melyek mindegyikén egy lila kereszt díszelgett. – A fűzőm is lila fekete, a szoknyámon a tüll meg szintén.
Az ajtó megint kinyílt, egy kopasz, karika fülbevalós férfi dugta be rajta a fejét, és mázos hangon beköszönt.
- Hellóó, csajok. Na ki van készen?
- Ez a szőkeség itt előttem! – fordította meg a gurulós széket a fodrász nő, Annabelle megszeppenten kapta el a tükörben látott erős, sötét sminkről a tekintetét.
- Gyere drágám – hívogatta begörbített mutatóujjal a lányt. – Szép körmök nélkül nincs jó fotó – kacsintott, de ebben Annabelle nem volt olyan biztos.
Mind az öten ott álltak, teljes harci szerelésben. Lopva nézett végig magukon... most egyikük sem vad szerelésben feszített, mint ahogyan azt korábban rajtuk látta. Ezúttal gótikus csipke csodákba és fűzőkbe bújtatták őket. A stúdióban egy rozsdásnak álcázott, nyikorgó láncokon függő hinta függeszkedett. Annabelle érdeklődve nézte, miközben arra vártak, hogy a fotós végre megkönyörüljön rajtuk, és megkezdjék a munkálatokat.
- Hé – az egyik lány váratlanul megszólította, a másik három kávét kortyolgatott a közeli asztalnál. – Indra vagyok – mutatkozott be. Vállig érő, tűzpiros haja volt, és hozzá barna, erősen kiemelt szemei. – Tudom, hogy milyen érzés – harapott alsó, feketén kirúzsozott ajkába. – De ne vedd a szívedre. Csak féltékenyek.
- Rám? – hüledezett. A lány összevonta – rajzolt – szemöldökét.
- Aha. Meg hát... amikor bejöttél nyilvánvaló volt, hogy te csak a pénzért csinálod – nézett a szemébe, és az ítélkezés csak úgy sütött belőle. – Tudod, nekünk tényleg fontos ez a stílus – enyhült meg.
- Öhh... – a lány nem tudott mit felelni. Még, hogy pénzért...! Ez igaz, de nem saját magának lesz az a pénz... persze erről egy szót sem szólhatott. Dwight még a végén ki találná tekerni a nyakát...
- Semmi gáz – rázta meg élénk tincseit. – Nem kell mentegetőznöd, tudom én, milyen ha a szükség úgy hozza... te meg, hát szép csaj vagy, és valahogy... sugárzik belőled valami sötét erő, még ha nem is vagy darkos, akkor is.
Ez már túl sok volt egyszerre.
Sötét erő, belőlem? Meg kell kérdeznem erről Dwightot...
Kezdett egyre idegesebb lenni. A fotós ekkor ráérősen, szinte pöffeszkedve sétált be közéjük.
- Hölgyeim! – rácsapott Indra fenekére, amit a lány a szoknyáját erősen szétterítő abroncs miatt nem érzett. – Csináljunk lemezborítót!
Egyszerre sikítottak fel, Annabelle pedig eközben olyan elveszettnek érezte magát, mint soha korábban... valami oknál fogva őt nem dobta fel annyira ez a dolog.
- Gyerünk! – tapsolt kettőt Helmut, a fotós. – Négyre itt lesz az együttes. Valamiért ragaszkodtak hozzá, hogy a szerkesztetlen képeket is megnézzék... – forgatta a szemeit.
Két fekete hajú lány izgatottan összesúgott.
- Remélem azért, amire gondolok... a graz-i barátnőmtől hallottam, hogy a lányok, akikkel dolgoznak, mindig nagyon mutatósak, mert előszeretettel viszik magukkal őket a koncertekre, remélem érted... Mmm, biztos kíváncsiak ránk – kuncogott.
- Te melyikkel mennél el legszívesebben? – kérdezte a másik.
- Akármelyikükkel. Én mindegyiket imádom.
- Óh, nekem Whiplasher kell – Indra révedő tekintettel bámult ki a fejéből.
- Uhh. Vele állítólag nagyon durva...
Annabelle gyomra felkavarodott. Miféle banda ez...? És Dwight miért nem mesélt neki erről...? A rémület felkúszott a gerincén... ugyan Dwight vele még sosem tette meg, de mikor néha együtt elmentek egyfajta összejövetelekre, ott látta, ahogyan egyes mesterek a tulajdonaikkal üzletelnek.
Ő pedig még igazán bele sem gondolt abba, hogy bizony könnyedén előfordulhat vele is. Dwightnak szíve joga megengedni másnak, hogy az ő testét használja.
A pózok és a helyezkedések változtak. Helmut arca csak úgy ragyogott.
- Indra, te guggolj le, de úgy, hogy látszon a combod a szoknya alól! Ophelia, kicsit balra... jó! Most!
Annabelle elbizonytalanodott erre, és kiesett a szerepéből. Erre a férfi felszisszent.
- Szöszi! Te jól csináltad, vedd fel újra a pózt!
- A picsába, miért mindig ő van a hintában?!
A vékony, hisztérikus hang ostorként vágott végig a lányon. Úgy megrémült, hogy majdnem hátraesett. Emlékeztetnie kellett magát, hogy itt egyedül Helmut parancsolhat neki. És nem azért mert a főnöke volt. Azért, mert Dwight így rendelkezett.
- Állj – Helmut keményen lépett fel. Kijött az állvány mögül, szigorú tekintetét végighordozta a lányokon. – Nincs kérdezősködés – bökött Opheliára, aki most sértődött arccal és megtépázott önbizalommal ácsorgott. – Még egy ilyen és ki vagy rúgva.
Ophelia halkan káromkodott. Helmut szokásához híven kettőt tapsolt és így szólt:
- Na jó... szünet! De nem ebédszünet, mert ha nekem felfújódtok... – grimaszolt, a lányok pedig sóhajtozva kivonultak. Annabelle reszketve állt fel a hintából. Mire a fotós észrevette, addigra jó tíz perc is eltelt. Helmut kinyomta a mobilját és értetlenül fordult feléje.
- Mi az, te miért nem mentél enni?
- De hiszen azt mondtad, hogy... – kezdte rémülten, a férfi zavartan a homlokára csapott.
- Ja, bocs. Hiszen te új vagy... menj csak enni. Ez arra vonatkozott, hogy valami salátát egyetek és lehetőleg ne szénsavassal...
Annabelle felsóhajtott. Noha hiányosságairól nem tehetett – hiszen ez idáig burokban, elhatárolódva élt a külvilágtól – mégis szerencsétlennek érezte magát.
- Van a sarkon egy salátabár. Menj már! – unszolta, aztán a szemeit forgatva elvonult. Annabelle most már egyáltalán nem volt éhes.
Az ideje már nem engedte meg, hogy átöltözzön, ezért csak egy hosszú bőrkabátot kanyarított a vállára, hogy elfedje a kirívó, extrém ruházatát. A tizenöt centiméteres sarokkal megáldott vinil platformcsizmáját azonban így is mindenki megbámulta az utcán. Tűnődve lépdelt, a nap néhol előbukkant a felhők közül, s szerencséjére a hőmérséklet pont a bőrkabáthoz illett, így nem izzadt bele a ruhadarabba.
Az étterem kicsiny volt, de barátságos, és szinte üres. A zöld színű pulthoz sétált, rajta kívül egyetlen férfi ácsorgott ott, neki háttal. Tisztes távolságra állt meg tőle, s közben szemrevételezte a kínálatot. Egy kukoricasaláta mellett döntött. Lassan lépdelt előre, szemeit továbbra is a fenti, kivilágított étlapon tartva.
- Hölgyem? – hangzott a kiszolgáló férfi türelmetlen hangja. – Mit adhatok?
- Ja... – kapott észbe, egy hirtelen mozdulattal fordult oldalra, s könyökével óvatlanul lökte meg az idegen férfi tálcát tartó kezét. Hirtelen úgy érezte, mintha gyomron vágták volna... El akart menekülni a dühös szempár elől, de a lábai földbe gyökereztek. – Sajnálom – hebegte vékony hangon.
- Ezt el is higgyem? – nagyon mély hangja volt. És borzasztóan rideg. Nem rosszindulatú... egyszerűen jéghideg. Beleborzongott, érezte, hogy a férfi legszívesebben megölné őt, ha tehetné. Itt helyben. Már nem sok választotta el a teljes idegösszeomlástól. Újra a vesztét okozó neontáblákra szegezte a szemeit, s leolvasta onnan a férfi feltételezett salátájának árát. Annak dupláját tette az asztalra.
- Én fizettem... jó étvágyat – közölte remegő hangon, aztán zokogva elsietett.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
