12.

  2010.02.25. 19:25

Dwight nappalijában roppantul feszült volt a hangulat. A nőalakban ücsörgő Trentnek nevezett férfi félpercenként gyanakvó oldalpillantásokkal illette szegény lányt, Velma meg az arcára erőszakolt mosollyal próbálta ezt ellensúlyozni.
Normális esetben Annabelle alig várta volna, hogy Dwight hazaérkezzen...ez azonban cseppet sem volt annak mondható. Minél tovább húzódott az idő, ő annál jobban félt a rá váró borzalmaktól, és nem csak amazoktól...hanem egyfajta bizonytalan érzéstől a mellkasában, ami korábban sosem volt ott. Vagyis ott volt, de annak már idejét sem tudta, hogy mikor.
Dwightot szolgálni, kielégíteni mindenek felett...de hiába emlékeztette magát újra és újra, a „Menekülj!” újra és újra felcsendült. Egészen halkan és cincogón, de azért még létezett.
És akkor végre kattant a zár. A légzése felgyorsult, a szíve kalapált, pedig még igazán fogalma sem volt, mit is indított el a jelenlétével.
Dwight belépett. Lenyűgözően festett, elől félhosszú, barna frufruja szexisen keretezte markáns, karakteres arcát, a fekete izompóló kiadta testvonalait, melyek...enyhén szólva is tökéletesek voltak. Egyszerű, kék farmert viselt, de nagyon vonzón állt rajta.
Egyedül a szemei ríttak ki az összképből...gyűlölködő, dühös, szinte feketének látszó, sötétbarna írisze egyenesen Annabelle-n állapodott meg, a másik kettőt teljesen kizárta, nem is vett róluk tudomást.
 - Te meg mit keresel itt? – préselte ki a fogai közt dühödten.
 - Szia, Dwight – köszönt Velma, s ő is, és Trent is felálltak.
Annabelle azonnal felvette a pózt, a lábai terpeszben és párhuzamosan álltak, a kezei a háta mögött összekulcsolva, a feje lehajtva. Dwight szemei szinte átlyukasztották a bőrét, és a férfinak hatalmas erőfeszítésébe került, hogy gyűlölködő tekintetét átirányítsa a vendégeire.
 - Sziasztok – köszönt, aztán egy pillanatra lehunyta a szemeit, mintha valami nagyon kellemetlen meglepetés érte volna...Mégis, nyugalmat erőltetve magára Velmához lépett és finoman megcsókolta a száját.
 - Ő itt Trent – mutatott rá Velma, a csinos, szőke nőre. Dwight összeráncolta a homlokát.
 - Szóval neked kell a segítség – állapította meg közönyösen.
 - Egen.
 - Jó. Megteszem, ami tőlem telik. Három nap múlva lesz a hónap első szombatja, minden hónap első szombatján a főnökök összeülnek, és fogadnak bennünket, ha problémánk van. A tagfelvétel is ide tartozik, de biztosíthatlak, hogy az nem lesz egy leányálom. Addig ne igyál...jó lenne ha még ép lenne az elméd, mire a színük elé viszlek...
 - Az nem fog menni... – mondta Trent, és kényszeredetten megigazított egy hajtincset. – Utoljára...mindegy. Gyenge vagyok és egyre gyengülök...muszáj innom!
Dwight ujjai alig láthatóan megrándultak, kezdte elveszíteni a türelmét.
- Nem bírom elviselni, ha egy nő nyávog – felelte halkan, kimérten. Trent felmordult.
 - Nem szándékosan csinálom, elhiheted, hogy én sem élvezem.
 - Mindegy...most menjetek innen.
Annabelle óvatosan megemelte a fejét, hogy láthassa Velma reakcióját. A nő láthatólag alig várta, hogy találkozzon a férfival, erre az meg hazaküldte...Ez persze neki is rosszat jelentett. Nagyon rosszat.
 - Dwight...? – lépett hozzá közelebb Velma.
 - Majd kereslek holnap, és egyeztetünk – ígérte, s végigsimította a nő arcélét. Az macska módjára bújt oda a kósza érintéshez.
 - Jó...- csalódottságát meg sem próbálta leplezni.
Az ajtóban még gyengéden, játékosan rácsapott a nő hátsójára, és Annabelle fájdalmasan állapította meg, hogy ő nem fogja ennyivel megúszni. Igaza lett.
Dwight visszafordult, és rajtakapta őt azon, hogy nem a számára előírt pózban várakozik. Nem türtőztette magát tovább. Átvágott a szobán, lihegve a dühtől, és a torkánál fogva ragadta meg a lányt, a magasba emelte, és erősen a könyvespolcnak vágta. Annabelle nagyot nyekkent, hörögni sem volt ideje, az oxigén azonnal újra a tüdejébe áramlott, de a torka rémesen fájt. Köhögött és nyöszörgött a földön, néhány könyv pottyant a fejére.
 - Állj fel! – ordított rá, mire összerezzent, de azért felállt. Ez a hirtelen dühkitörés halálra rémítette. Dwight még sohasem viselkedett így. Mindig szakszerűen és higgadtan osztotta a büntetéseket, és sohasem felindulásból. Maradandó sérülést sem okozott neki...eddig.
Meg fog ölni – gondolta rettegve, és most már a szemeit sem merte kinyitni. Most biztosan megöl.
 - Te utolsó kis szajha! – Dwight akkora maflást kevert le neki, hogy a feje oldalra bicsaklott, és megszédült. Erős keze a hajába markolt, hátra rántotta a fejét. Felsikkantott. – Hogy jöhettél haza pont most?! Van fogalmad róla mit műveltél? – nyála az arcába fröccsent, de ez volt az utolsó dolog, amivel foglalkozott.
 - Bocsáss meg – lehelte remegve, de Dwight megint rántott egyet a fején. Egy maréknyi haj maradt a kezében. Annabelle még csak könnyezni sem tudott, igazi, bénító félelem uralta az egész lényét.
 - Erre nincs bocsánat – közölte nemes egyszerűséggel. – Ha nem lenne ilyen értékes a kibaszott véred...A saját kezeimmel tépnélek darabokra. Tudod, ugye?
 - Tudom, Uram – zihálta. Azt azonban nem tudhatta, hogy nem is az dühítette így fel a férfit, hogy Helmut hazaküldte őt. Honnét is tudhatta volna szegény pára...? – Kérlek, adj még egy esélyt, hogy bizonyíthassak neked és a barátodnak – térdre ereszkedett, a haja a földre omlott.
Dwight megdermedt. Lerúgta a cipőjét, és zoknis lábfejével a lány nyakára lépett.
 - Miről beszélsz, szuka?
Annabelle ereiben megfagyott a vér. Nyelt egyet, de a szája teljesen kiszáradt a pánik következtében.
 - Arról...hogy Helmut nem volt velem elégedett. És hazaküldött.
 - Szóval ezért vagy itthon – bólogatott révedő tekintettel Dwight, a képkockák lassan összeálltak... – Hát ez remek. Igazán, Annabelle, áruld el, mi hasznom van nekem belőled a véreden kívül?
 - Semmi, Uram – a szavai üresen csengtek, mindenféle bánat, vagy bűntudat nélkül. Annabelle egyszerűen csak félt...és szabadulni akart.
 - Miért nem volt veled elégedett Helmut? – kérdezte, még mindig a lány tarkóján pihentetve a lábát. Annabelle orcáját összepréselte a padló, alig tudott beszélni. – Nem értem!
 - ...mert véletlenül tönkretettem a ruhát, amit rám adott.
 - Ki kell fizetnem? – sziszegte.
 - Nem...nem tudom!
A szorítás váratlanul megszűnt a nyakán, és ő fellélegezhetett.
 - Kelj fel! Most olyan büntetést kapsz, hogy életed végéig emlegetni fogod...Nézz szemembe! – Annabelle belenézett, és legszívesebben felsikoltott volna attól, amit ott látott... – Komolyan beszélek, Annabelle! Kezdem úgy érezni, hogy romlasz...egy rossz irányba indultál el, talán nem volt jó ötlet emberek közé engednem téged. Talán jobb lenne neked a kastély egyik tömlöcében, kiláncolva, szondán át táplálva...
A lány a mellkasához kapott a hirtelen, hasító érzéstől...
 - Ne...
 - Kussolj. Én beszélek, és neked nincs beleszólásod...
Annabelle elsírta magát. Hányszor hallotta már ezt az évek során...Hogy nincsen beleszólása az életébe...S most hirtelen utálattal lökte volna ki magából a belésulykolt érzést.
 - Vetkőzz meztelenre, addig én kitalálom, mit csináljak veled! Gyerünk!
És neki nem kellett kétszer mondani...de miközben a ruháit reszketeg kezekkel vette le, s még össze is hajtotta, szépen, elegánsan...közben lélekben már a sötét kis cellában járt. És ez az élet, amelyet most élt, hirtelen megint becsülendőnek és szépnek tűnt.

 

Velma és Trent csendesen sétáltak a csillagok alatt. Igazi, holdfényes, tiszta egű tavaszi este volt. Velma elmélázva figyelte az embereket, amint a parkoló autóikhoz igyekeznek, az anyukát, amint felhúzza az elesett kislányát a betonról...
Egy csapatnyi fiatal jött szembe az úton, s mivel nem húzódtak félre, hogy elférhessenek, akaratlanul is közéjük vegyültek, miközben elhaladtak. Velma Trentet kereste a tekintetével.
A férfi megtorpant, szemhéjai félig lehunyva pihentek, ajka résnyire nyílt, s a levegő vérszagát itta be a szaglószervével. Velma a pillanat töredéke alatt cselekedett.
 - Trent! – szisszent fel, elrántotta a barátját a fiatal sráctól, aki azt hitte, hogy a csinos, szőke lány bármire kapható lesz aznap este. Noha Trent bármi másra kapható lett volna...csak arra nem.
 - A francba – megszédült, egyszerre kettő Velmát látott, és két közlekedési lámpát...és tucatnyi fehér csíkot az úttesten. – Innom kell – suttogta. – Muszáj!
Velma gondterhelt arccal nézett rá.
 - Ki kell bírnod...Dwight azt mondta...
Trent szemei váratlanul olyan élesen ragyogtak fel, hogy a lámpa vörösével vetekedtek az éjszakai sötétségben.
 - A te Dwightod egy simlis alak.
 - Nem, csak...
 - Ó, tényleg nem? És gondolkodtál már azon valaha is, hogy miért nem úgy néz ki mint a szőke, nagy mellű csaj, ha egyszer belőle iszik? Mert speciel nekem ez volt az első, ami szemet szúrt!
Velma keserűen elmosolyodott.
 - Persze, hogy Annabelle mellmérete az, ami kapásból szembetűnik neked! Férfiak...
 - Ne tereld el a szót!
 - Zöld.
Elindultak. Trent végig Velma profilját fürkészte, és képtelen volt elhinni, hogy mi lett a barátjából. Mégsem adott hangot csalódottságának...ennél sokkal számítóbb volt. Szüksége volt Velmára, pontosabban a kapcsolatára. Akármilyen is legyen, de jelenleg Dwight volt az egyetlen, aki segíteni tudott rajta.
 - Nem számít – legyintett lazán, noha mindketten tudták, hogy hazugság.
 - Dwight...biztosan más. Ő talán nem veszi át az alakját...
 - Aha. Biztos.
 - Van otthon pizza...
 - Az jó.
Pizza...gwah. Ha nem kapok vért, friss, meleg, élő, érző emberi vért, méghozzá tíz percen belül...én fogok egy galambot, és azt csapolom meg. Áve, madárinfluenza!

 

Annabelle könnyekben, verejtékben és fájdalomban úszott. Az egész teste remegett, minden porcikája, kivétel nélkül. A kín lassan elcsitult, de nem hozta magával a régen mindig annyira várt enyhülést. Nem érezte magát feloldozottnak, se nem könnyűnek. Csak megalázottnak, megvertnek és...egy hatalmas semminek.
 - Most nem fogom bekenegetni a sebeid – közölte megvetően Dwight. – Ha akarod csináld magadnak, tudod hol a mentás krém.
Felkelt, lepillantott vörössel csíkozott, telt kebleire. Iszonyatosan fájtak. Ahogyan a feneke, a külső –és belső combjai ...és minden más testrésze is.
 - Úgy készülj, hogy holnap klippet fogtok forgatni – közölte, mintegy mellékesen, miközben visszapakolta a szekrénybe az eszközeit, amelyeket az imént még a lány testén használt.
 - Ezt most értsem úgy... – torpant meg, a remény csicsergő kismadárként varázsolta megint élettel telivé és széppé a hangját.
 - Kapsz még egy esélyt, igen – fordult vele szembe. – Ha ezt is elszúrod, visszaviszlek a kastélyba. Értetted?
 - Értettem, és nagyon köszönöm, megígérem, hogy...
 - Hallgass! – emelte fel a mutatóujját. – Csinálod, amit mondanak neked, nem hibázol, nem akadékoskodsz. Világos?
 - Mint a nap! – húzta ki magát, aztán nyomban elernyedt, a bőre belesajdult a hirtelen mozdulatba.
 - És ha bárki bármit kérdez, legurultál a lépcsőn.
 - Nagyon magasról – bólogatott hevesen.
Klippet fognak forgatni...Azzal a bandával, nyilván. Ez valamiért várakozással és izgalommal töltötte el.