13.

  2010.03.02. 19:33

Emberlétéből valamelyest még emlékezett rá, milyen is volt az, amikor annyira kiütötte magát, hogy másnap egész nap képtelen volt magához térni. Ez is egészen hasonlított arra az állapotra. Csak ezerszer rosszabb volt.
Az utóbbi két napban már éppen, hogy feküdni tudott kapaszkodás nélkül...no nem mintha vékony, erőtlen karjai bármiféle segítségül szolgáltak volna. Az éhségtől szüntelenül csorgott a nyála, végig az állán oldalt, akármennyi ételt is tömött magába. A gyomra szüntelen kívánta a szilárd táplálékot, de mind hiába evett...Jessica hasa azonban kissé púpossá vált az elfogyasztott makaróni, chips és csokoládé mennyiségtől, így most már a lány folyamatos szidalmaival is számolnia kellett.
Na meg az a mindent kitöltő, benső feszültség...mérhetetlen agónia, egyszerűen nem tudta megmagyarázni, hogy mije fáj. Mindene égett, mintha az ereiben színtiszta, lusta, hömpölygő fájdalom folydogált volna a maga ráérősségében, a halál üzenetét hordozva.
Kikapcsolta a tévét, bár nem is nézte, a szemhéjai lehunyva reszkettek, miközben ide-oda forgolódott Velma kanapéján.
A félhold körvonalai szép lassan kirajzolódtak az égen, s ő időérzékét magához parancsolván állt fel az ülőalkalmatosságról. A térdei reszkettek, abban sem volt biztos, hogy egészben eljut az ajtóig...nemhogy aztán a Dwighttal megbeszélt találkahelyre.
A kikötés persze adott volt, Velma semmiképpen sem mehetett vele. Jó. Ezt elfogadta.
Igazából bármire rábólintott volna...az élete múlott azon, miféle ultimátumra hajlandó. Tehát bármire hajlandó volt.
Jessica haja zsírosan, csomókban omlott a hátára, szemei karikásak, arca beesett volt.
Most legalább nem füttyögnek utánam mindenféle faszkalapok – gondolta bágyadtan. A véren és az evésen kívül nem jutott hely másnak a fejében, de ez a kósza kis erőtlen gondolat legalább az ő, saját, Trenthez méltó gondolata volt. Megfigyelte magán, hogy ez az önmegtartóztatás határozottan jót tesz az elméjének. Jess személyiségét szinte teljesen elnyomta a saját, mardosó éhsége.
Miközben a kellemes, esti szellő kócolta a mosatlan hajtincseket, igyekezett nem túl sűrűn pislogni. Koncentrált a fényekre, a lámpákra, csak, hogy ne érezze azt a feltűnő, tömény, kirívó emberszagot.
Lefordult a sarkon, a fagylaltozó, amely előtt találkoztak volna, a szomszédos, eldugott kis utcában volt. Ahogyan lefordult, a fény gyérré változott, televízió fényei villantak egy ablakból, aztán az is elhalt, és Trent pupillája összébb húzódott. Az utca valójában zsákutcába torkolt, s azt már meg sem tudta közelíteni, mert tüskés kerítés védte az idegenektől a ház bejáratát.
Egyetlen utcai lámpa égett, és ő hátra fordult, mert úgy vélte, hogy Dwight csakis a másik irányból érkezhet. Ezt csigavontatottsággal végiggondolva összevonta a szemöldökét, hiszen Dwight vámpír volt, akárcsak ő...szinte bárhol át tudott jutni.
Aj-jaj. Vér kellene, öcsi. Mi lesz a következő, Teletubby-kat flashelsz ide?
Megdörgölte a halántékát. Valami megbökte a torkát.
A szemhéjai rögvest felpattantak.

 - Szar állapotban vagy – állapította meg a férfi, aki vele szemben állt. Dwight volt az, és egy zsebkés hegyét állította bele az érzékeny, nyaki bőrének hámrétegébe. Persze mélyebbre is szúrhatta volna, de nem tette.
 - Meg akarsz ölni? – kérdezte, és ő maga is meglepődött, mennyire erőtlenné vált a hangja.
Dwight elmosolyodott.
 - Csak tisztázni szeretnék néhány dolgot.
Trent bólintani akart, de rájött, hogy ha ezt megtenné, saját magát nyársalná fel, ezen pedig Dwight minden valószínűség szerint remekül szórakozna. Nem akarta megadni neki ezt az örömöt.
 - Mit? – kérdezett vissza rekedten.
 - Most olyan vagy, mint a lepkefing – mondta, és ahogyan helyes arca közelebb került az övéhez, valódi gyilkost ismert fel a sötétbarna szemekben. – De ha odakerülsz, ahonnan én jövök nagyon hamar megerősödsz majd. Jól tudom, miféle élet ez, amit te élsz...és az erőt is érzem, ami benned lakozik – Dwight ajka felfelé rándult, a kés hegye még erősebben nyomult Trent nyakának.
Franc ismerős ez a szöveg. Mint valami prédikáló püspök. Megint elkalandoztál, te barom...vér kell. Vér. Vér Vér. A franc, Jessica lelkiismerete nem fog békét hagyni, ha ez a seb megmarad rajta...
 - Ne bámulj már rám ilyen bambán! – szisszent fel. Trent lehunyta a szemeit.
 - Ha nem lenne ott neked a szőke bige, akit rendszeresen megcsapolhatsz, te is ilyen bambán bámulnál.
 - Tudom, hogy észrevetted! – vitte fel a hangját, a vér most már kiserkent a penge alól. Trent visszatartotta a lélegzetét. – És azt akarom, hogy tudd: kussolnod kell róla, különben itt és most megöllek!
 - Tiszta sor.
 - És ha netalántán befogadnak, és majd nem egy ilyen nyeszlett kis ribanc testébe leszel kényszerülve, hát akkor se gondold, hogy erősebb leszel, mint én! Ugyanúgy el tudlak intézni akkor is, ahogyan most.
 - Akkor miért most fenyegetsz, és miért nem akkor? – érdeklődött őszintén. Erre Dwight elmosolyodott és leeresztette a kést.
 - Ki tudja, talán vagy olyan hülye, hogy a vének előtt kezdj el dumálni erről...
 - Félted a bőröd, mi?
 Dwight válasz helyett odalépett a kocsihoz, amely a sarkon parkolt, tilosban. A fényszórók felizzottak, s Trent egy pillanatra tisztán látta a „Lizzy Fagylaltozója – Sonkás és pizzás ízek, csak most!” feliratot.
 - Beszállás! – szólt Dwight, és most, hogy a közvetlen fenyegetés elmúlt, Trent újra szenvedni kezdett az éhségtől.

 

Dwight érdekesen vezetett. Nem tudta volna megmondani miért, de érzett benne egyfajta nőiességet. Bizonytalanságot. Inkább a kocsi irányította őt, mint fordítva. És nagyon ráérős is volt, noha ez szöges ellentétben állt a Trentben eddig róla kialakult képpel.
Dwight tipikusan a forró fejű, elviselhetetlen természetű nehézfiúnak tűnt...Jóval magasabb intelligenciahányadossal megáldva.
Berlin türelmesen búcsúzott el tőlük, a forgalmas utak helyét fokozatosan átvette a vidékies, de mégis hatalmasnak tetsző Ahrensfelde, takaros, színes házaival, és aztán...a végeláthatatlan pusztájával.
A kocsiban nem szólt a zene, és ők ketten sem szólaltak meg...de Trent nyelve kényszeredetten mozdult.
 - Azt ne mondd, hogy senkinek sem tűnik fel! – szaladt ki belőle váratlanul. Dwigt szeme összeszűkült, de továbbra is az útra koncentrált. Nem szólt, ezért Trent folytatta. – Persze, én nem tudom, hogyan éltek ti, meg miféle hely ez...de...nem változik a külsőd.
 - Először is, nincs „mi”, legalábbis ami a közös életet tekinti...én külön utakon járok és sokan vannak még így. Persze akadnak, akik már annyira megviselten érkeztek oda, hogy a lábukat sem teszik ki a birtok területéről.
 - Aha. És akkor már azt sem veszik észre, hogy egy tag a sok közül nem veszi át annak az alakját, akiből iszik? Hiszen csakúgy, mint az emberek a szilárd táplálékkal, mi is úgy vagyunk a vérrel:nem fogyasztunk minden nap ugyanolyat. Pláne évekig nem! Ennyire lazaság van? Akkor ez az egész voltaképpen nem is annyira kötött és feleannyira sem biztonságos...- mondta inkább már magának, mint Dwightnak. A férfi kijött a béketűrésből.
 - Olyan vagy, mint valami kibaszott felhúzós játék, ami sosem merül le!
 - Bocs, hogy érdekel, mi lesz velem! – vágott vissza vékony, hisztérikus hangon. Dwight összeborzongott.
 - Hagyd abba a vinnyogást...Ennek a kurvának olyan a hangja, mint valami horrorfilmbeli szörnynek...
Trent dühösen fújt egyet.
 - Senki sem tud arról, hogy Annabelle velem van.
 - Az meg, hogy lehet?
 - Úgy, hogy hivatalosan végeztem vele.
Erre egy másodpercnyi hatásszünet állt be, és a két vámpír elmélázva bámult előre, a sötétségbe.
 - Éppen visszatértem egy hosszabb utazásról, és persze meglátogattam a testvéreimet. Vendégszeretetük végtelen volt, azonnal a nyakamba varrtak egy feladatot. A piszkos munkát soha, senki sem végzi szívesen...Képzeld csak el, a lány már hónapok óta ott szenvedett, bezárva, és nem csak bezárva, hanem kiláncolva, mint valami kutya...moccanni sem tudott, csöveken át táplálták...
Trent elsápadt. A remegés a testében felerősödött, de ezt már nem csak az éhségének tudhatta be.
 - Ez...
Dwight örömtelen mosolya még fullasztóbb érzést keltett benne.
 - Embertelen?
Maga elé képzelte azt a lányt...a csinos, ártatlan arcú, szőke szépséget. Bele sem gondolt igazán a helyzetébe...csak a maga bajával volt elfoglalva. Még álmaiban sem gondolta volna, hogy valójában mennyi borzalmat kellett elviselnie...És az ő saját emberpéldányának mennyit kell majd mellette tűrnie...?
 - Ha akarod még visszafordulhatunk...
 - Mi történt aztán Annabellel és veled? – kérdezte határozottan.
 - Nekem kellett volna megölnöm. Elvittem őt egy elhagyott roncstelepre, bekötött szemmel. Egész úton nem szólt semmit. Ez a lány várta a halált...És, tudod, ahogyan ott bámultam, amint meztelenül feküdt a mocskos földön, mellette egy elrozsdált karosszériával, és a fejéhez fogtam a fegyvert...végignéztem a testén. Sose láttam még ilyen szépet. Tetőtől talpig természetes, szó szerint tökéletes teste volt.
 - Gondoltad, miért ne próbálhatnád ki... – motyogta üveges tekintettel bólogatva.
 - Aha. Ittam belőle. Isteni íze volt, emlékszem...csodálatos. Kitöltötte a számat és a testemet is, olyan friss lettem tőle...egyszerűen magamba ittam a tiszta lelkét, érted? És aztán csak bámultam magam. És semmi sem változott. Nem hittem a szememnek...vártam tíz percet, húszat...de semmi. Se a gondolatai, se az emlékei, semmi sem épült be az én elmémbe! És akkor nyöszörgő hangon megszólalt: „Ölj meg...kérlek...!”
 - És te?
 - Én? Felkaptam a földről, feladtam rá a ruháit és visszacipeltem a kocsihoz. A visszapillantóban tüzetesen átvizsgáltam az arcom, de változásnak nyoma sem volt rajtam. Hazavittem, és egy ideig még nem vettem le a szeméről a kötést, és a kezeit sem oldoztam el. Szemét dolog, tudom, de kísérleteztem rajta...Különböző korú és nemű emberekből ittam, aztán egy picit mindig belőle is. Sosem váltam Annabelleé. Soha.
 - Azóta gondolom őrzöd, mint valami kincset... – morogta az orra alatt.
 - Pontosan – fúrta a tekintetét az övébe egy pillanatra, és Trent érezte, hogy ez kemény menet lesz. Miközben az utolsó házikó is elmaradt mögöttük, Dwight vidoran így szólt: - És meg se forduljon a kicsiny agyadban bármiféle trükk, csel vagy egyéb...mert meghalsz.
 - Iváson kívül másra is használod? – hagyta figyelmen kívül a kérdést szándékosan Trent.
 - Mire gondolsz? – vigyorgott még szélesebben a vámpír.
 - Tudod te azt – mordult fel sötéten. – Annabelle igazi bombázó.
 - Velma a párom.
 - Cöhh... – ciccegett Trent megvetően. Tekintete beleveszett a sötét pusztába. Kastélynak még csak körvonalait sem vélte felfedezni a távolban. – És lazán kiengeded az utcára, meg minden? Ja, Velmától hallottam, hogy Annabelle dolgozik is... – magyarázta meg gyorsan.
 - Velma sokat beszél. Túl sokat – jegyezte meg epésen. – És igen. Kiengedem.
 - Nem félted? Mi van ha baja esik és neked megint osztoznod kell majd valaki másnak a személyiségén?
 Dwight fáradtan elmosolyodott.
 - Tudod, asszem ez szentimentálisan fog hangzani, de Annabelle tényleg egy tiszta, ártatlan lény. És meg kell őrizzem ezt a szelíd kíváncsiságot benne...valahogyan érzem, hogy ebből fakad a varázsa. Pórázon van, igen. De a pórázt néha hosszabbra veszem. Érted?
 - Aha. De még azt áruld el...
Ám ekkor Dwight erősen balra rántotta a kormányt, letértek az országútról, a szalagkorlát egy helyen hiányos volt, és ő hajszálpontossággal megtalálta azt a rést, ahol a kocsi gond nélkül elfért. Az autó rázkódott az egyenetlen, füves talajon, aztán fékezett. A kocsi lámpájának sárga fénye egy óriás, ódon kőkúriára vetült. Nem voltak tornyai, valahogyan hiányzott belőle a kastély jelleg...de félelmetesnek és fenségesnek hatott a fák éji árnyainak keresztezésében.
 - Megérkeztünk – közölte Dwight, és kiszállt a kocsiból. Trent egy ideig némán nézte a fekete ezer árnyalatába burkolózott építményt, aztán követte a vámpírt.