|
14.
2010.03.09. 20:22
A szappanopera untatta, valahol érezte, hogy ebben a rézben Marcia és Federico össze fognak veszni, amiért a férfi a Milagros nevű cselédlánnyal hetyegett, méghozzá Ramirez szeme láttára, aki...
A levegőbe szimatolt, és összefutott a nyál a szájában. A muffinok hamarosan elkészülnek majd, és akkor már nem lesz több indoka, amiért a lakásban kellene maradnia. Dwight nem tiltotta meg neki, hogy elhagyja az otthonát, bár való igaz; engedélyt sem kapott rá.
A kellemes esti séta gondolata könnyed vágyakozással töltötte el a lelkét. A bőre is bizsergett az ígéretétől...
Észre sem vette, hogy az alsó ajkát harapdálja. Annyira koncentráltan latolgatta a lehetőségeit...s a süteményillat közben teljes erejével megtelepedett a szobában. Kiment a konyhába, és lezárta a sütőt. Felvonta a minden fényt kizáró redőnyt, és riadtan állapította meg, hogy már javában sötét az ég, az utcai lámpák messziről több száznyi fényes pontnak látszódtak. Az órára nézett. Negyed kilenc volt.
A pulzusa felgyorsult, a szeme csillogott, és a tenyere egészen nyirkos lett. Nemhiába...szenvedélyesen szeretett sétálni.
Az aznapi forgatás kellemesen telt. Nem is gondolta volna, hogy a bandatagok ennyire kedvesek és jó fejek, a modell társairól meg végképp nem feltételezte volna a sok szemétkedés után. Most azonban emelkedett volt a hangulat, úgy tetszett, mintha csak karácsony lenne...
Jonas, a raszta hajú basszeros nagyon sokat ugratta őt, de mindig kedvesen, és soha nem esett át a ló túloldalára. Ole tartózkodóbb, de rém jópofa fazon volt, Ericről, a kissé feminin és fiatal srácról nem is beszélve.
És ott volt Andreas...Andreas még mindig olyan félelmetesnek és megközelíthetetlennek tűnt, még annak ellenére is, hogy ő kereste a legtöbbet a lány társaságát. Annabelle legszívesebben mindent elfogadott volna tőle, és mindenhová követte volna, ahová hívja.
- Csak egy kortyot – nyomta a kezébe a narancslének látszó folyadékkal teli poharat a férf, miközben másik, igen forró tenyere a hátára simulti.
- De hányszor mondjam még, hogy nem ihatok alkoholt! – tiltakozott a lány, és teljesen elvörösödött attól, ahogyan Andreas a szemébe nézett.
- Nem IHATSZ? – vonta fel a szemöldökét. – Ezt eddig ÍGY nem mondtad.
Annabelle sokadszor harapott telt alsó ajkába aznap, és lesütötte a szemét.
- Nem bírom az alkoholt, Andreas – sóhajtotta. – Ennyi az egész. Ezért nem is szabad innom...na...Hagyjál békén!
- Aha – hagyta rá. – De ebben három cent vodka van. Meg sem fogod érezni. Megígérem.
- A férfiak mindig csak ígérgetnek, Annabelle. Légy résen! – a fekete hajú lány húzott el mellettük, cigarettával a kezében, és futólag Annabellere kacsintott. Andreas szemei összeszűkültek.
- Jaj, Andreas, hagyd már békén, ha nem akar inni, akkor nem iszik! – vette védelmébe Jonas. A lány hálásan rámosolygott. De azért nem tette félre az italt.
- Márpedig nem akar – bólogatott Annabelle is. – Nagyon nem – belegondolt abba, hogy Dwight látja, hogy alkoholt iszik...és beleborzongott. A szó rossz értelmében.
- Jó – tárta szét a karját a férfi. – Úgy látom én nem kellek ide, megvagytok ti nélkülem is – tettetett sértődöttséggel vonult félre, ekkor azonban Annabelle felcsattant.
- Mint egy nagyra nőtt gyerek – élcelődött, Andreas nyeglén hátra pillantott a válla felett és nyelvet öltött rá, és a lány abban a pillanatban belekortyolt az italba. Cica módra nyalta meg a száját, valóban ízlett neki, és nem is volt erős.
- Lám, lám...Talán még sem vagy olyan jó kislány?
- Ha tudnád mennyire az vagyok – motyogta sötéten Annabelle, s szép szemeit valami furcsa búskomor felleg árnyékolta be.
- Tessék?
- Semmi. Nem. Nem vagyok – legyintett, és újra a szájához vette a poharat. Elvégre most már mindegy volt, Helmut ebédelni ment, úgyhogy nem lesz aki bemártsa Dwightnál.
Maga is meglepődött saját merészségén...főleg a legutóbbi verés után...
- Ha nem vagy, akkor találkozz velem ma este.
- Nem lehet – vágta rá gondolkodás nélkül. Andreas szeme meg sem rebbent, de a fájdalom apró szikrája megcsillant valahol, a kékség közepén...Olyan észrevehetetlenül, hogy még Annabelle sem látta volna meg, ha nem érzi ő maga is a szíve közepében ugyanazt.
- Ott leszek a Potsdamer Platzon. Úgy nyolc és kilenc között – folytatta, mintha meg sem hallotta volna. – Ma este nincsen hangulatom bulizni.
- Sajnálom, de nem...
Andreas vállat vont.
- Sajnálom.
S aztán odacsapódott Emilhez meg Erichez, meg két másik lányhoz, akik úgy vihogtak, mint akik be vannak szívva. Annabelle fátyolos tekintettel bámult utána.
- Én is... – suttogta. – Én is.
A mellette álló Jonas már meg sem szólalt. Csendben iszogatta a sörét, és az orra alatt hümmögött. Fogalma sem lehetett róla, miféle borzalmas titkok húzódnak a háttérben.
Úgy szaladt, hogy hosszú hajzuhataga csak úgy lobogott mögötte. Már majdnem kilenc óra volt, a homloka verejtékezett, a pólója pedig átizzadt. Annyira sietett, hogy még nadrágot sem váltott, az otthoni, rózsaszín mackónadrág rásimult kerek fenekére, az utcán többen is utána füttyentettek, de észre sem vette.
A Potsdamer Platz elég nagy volt...elég nagy ahhoz, hogy messziről ne bökhesse ki a férfit. Mégsem akart teljesen idiótának látszani. Megállt, megvárta, míg a légzése kissé normalizálódik, aztán kiegyensúlyozott, de nagyon gyors és határozott léptekkel indult körbe. A tér csodaszép volt így, kivilágítva. A kövezetbe épített lámpák deszkás és görkoris kamaszok árnyait vetették Annabelle-re.
- Hé, szivi, ezt nézd! – rikkantott egy srác, a következő percben hangos robaj, majd eszeveszett röhögés...
Annabelle sem állta meg nevetés nélkül a jelenetet. A srác akkorát esett, mint az ólajtó.
- Hé, jól vagy? – kérdezte, a fiú a hüvelykujját felfelé mutatva felelt.
- Egy ilyen csaj közelében? Ne viccelj!
A fülére csapódó, forró levegőtől tetőtől talpig kilelte a hideg.
- Mond valamit a srác – mély, búgó, szinte a fülébe simuló férfihang volt az, amely Andreastól származott. A szusz a mellkasában rekedt, de azért megfordult. – Örülök, hogy eljöttél.
- Szia... – köszönt tétován, és a férfi lassan oda hajolt, és két, lágy puszit lehelt az arcára.
Andreas tetőtől talpig végigmérte, mire olyan zavar kerítette hatalmába, hogy beleszédült.
- Jaj csak...igazából sütöttem, és hát, az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy kinézek. Csak mert olyan kimozdulhatnékom volt, és igazából nem is számítottam rá, hogy még itt lellek. A tér nagyon szép este kivilágítva, amúgy is rég voltam itt, és, hogy ma mondtad, hogy idejössz, hát az én kedvemet is meghozta és...
- Sh. – Andreas a lány szájára helyezte a mutatóujját. Gyöngéd volt, de határozott, és az ajkai hasonlóan finom mosolyra rándultak, a szeme meg valósággal perzselte a lány bőrét. – Miért magyarázkodsz? – kérdezte halkan, kedvesen.
- Én nem magyarázkodom – ingatta a fejét, úgy, hogy a férfi ujja még mindig a száját érintette. Teljesen megmerevedett.
- Sétáljunk.
Annabelle elmélyülten ette a fagylaltot, miközben már nem is a téren jártak, hanem a város utcáit rótták.
- Ne bambulj rá annyira a fagyira – szólt rá Andreas. – Te vezetsz, vagy eltévedünk.
- Nyugi – legyintett. – Tudom hol vagyunk.
- Mesélj nekem erről a te fene visszafogott életedről! – kérte. – Bocs. De nagyon érdekelsz.
Annabelle arca olyan árnyalatot öltött, mint a málnafagylalt a mézes kehelyben. Zavartan lépkedett, a kirakatokat szemlélte, meg az utat. Bármit, csak a férfira ne kelljen néznie.
- Nem értelek – rázta meg szőke sörényét.
- Inkább én nem értelek téged – morfondírozott, és nagyot szívott a cigarettájából.
- Pedig egyszerű vagyok – vont vállat.
Andreas kesernyésen nevetett fel.
- Mondd meg őszintén, de tényleg! Valami trükk ez az ártatlan, szende figura? Csak pislogsz rám a nagy, rácsodálkozó, őzike szemeiddel...Ez a taktikád, hogy felforrjon az agyvizem? Nagyon bejött, de tényleg. De aztán meg úgy hátrálsz vissza, mint Bambi a bozótosba...Vessünk véget a játéknak, és mondd meg végre, hogy mit akarsz!
Annabelle arca fájdalmas fintorba torzult. Megállt, és olyan megdöbbent arccal és reszkető szempillákkal bámult fel a nála jó másfél fejjel magasabb férfira, hogy az abban a szempillantásban megbánta a kifakadását.
- Most nagyon megbántottál – közölte, de valahogyan semmiféle vád nem érződött a hangjából.
- Istenem – Andreas a tenyerébe temette az arcát, aztán megrázta a fejét. – Ez téboly – kényszeredetten elvigyorodott. – Figyelj, nem tudom mit vártál. Te... – hitetlenkedve nézett végig a lány testén - ...egyszerűen dögös vagy. Forró. Bármelyik férfi a lábát is kitörné ha megkaphatna. És...úgy teszel, mintha nem lennél tisztában ezzel. Az ilyen csajok, mint te, nem maradnak otthon este kilenckor. Az ilyen nők nem kortyolgatják szégyenlősen a vodkanarancsot. És legfőképpen nem ilyen félénken utasítják vissza a randit...
- Azt hiszed megjátszom magam, ugye? – kérdezte, és végtelenül fájdalmasan mosolyodott el.
- Hát...Nem tudom. Őszintén szólva fogalmam sincs, mit higgyek. Pontosan azért hívtalak el ma este, hogy jobban megismerjelek és megértsem.
- Csak őszintén! – húzta el a száját. – De attól tartok, Andreas, te nem értesz semmit... – félig arra fordult, amerről jöttek. – Jobb, ha most elmegyek...
- Áh, elcsesztem! – ujjai villámgyorsan kúsztak a felkarjára. – Ne haragudj, ha túl nyers voltam. Igazából tényleg nem akartam vetíteni...
- Én meg nem szeretnék olyannal lenni, aki azt feltételezi rólam, hogy hazug vagyok! – fakadt ki.
Nyelem Dwighttól, a nap huszonnégy órájában...hát tőled nem fogom!
Elképedt a saját érzelemkitörésén, aztán Andreas reakciója tovább tetézte a szíve lüktetését.
- Kérlek, bocsáss meg! – hajtotta le a fejét.
Annabelle szorosan hunyta le a szemeit. Ez a főhajtás...megalázkodás. A bocsánatát kérte. Hirtelen sajogni kezdtek a zúzódások a testén.
Ő hiába kérte így Dwightot...
Elképzelte, ahogyan megüti Andreast.
Aztán rosszul lett.
Elsírta magát.
- Annabelle...? – Andreas rémülten konstatálta a történések hirtelenségét. – Mekkora állat vagyok...Ne haragudj, hallod? Komolyan, felejtsd el, amit mondtam!
- Nem az...nem is az... – Annabelle eltakarta az arcát, és két lépést hátrált. – Bocs, én kérek bocsánatot, nem miattad van, hidd el...
- Annabelle – suttogta, és nem hagyta, hogy még egy lépést tegyen. Magához vonta, a mellkasához szorította a remegő testét. – Mi a baj? – forró tenyerei a hátát simogatták, nyugodt, kiegyensúlyozott légzése lassan a lányra is átragadt. – Anna?
Anna.
A szemhéjai kipattantak.
Anna.
Ismerős, mégis idegen csengése volt. A szíve megsajdult, mintha egyszer ott lett volna a szó, de aztán kitépték volna...
- Anna... – és akkor rádöbbent, hogy nem más, mint az apja hívta mindig így...És a zokogás elemi erővel szakadt fel belőle, megmarkolta a férfi vállait, ujjai mélyen belevájtak. Könnyeivel teljesen eláztatta a pólóját. Mindketten fáztak már egy kicsit, a lehűlt, esti levegőben, de egymás ölelésében melegségre lelt a testük...és egy kicsit Andreas lelke is. – Mit csináljak veled, hm? – most már a hajába is bele-bele tévedtek az ujjai. – Mitől nyugodnál meg, és lennél képes elmondani, azt, ami bánt? Egy tea? Vagy valami erősebb? Hm?
Annabelle hangja remegett, és minden szónál elcsuklott.
- Nem...beszélhetek...erről. Nem.
- Miért nem?
- Most...hazamegyek.
- Elkísérlek!
- Nem! – sivított fel, kitépve magát a férfi öleléséből. A félelem elnyomta a bánatát. Oké, Dwight nincs otthon aznap éjjel...de mi van ha kiszagolja, vagy észreveszi a nyomokból, hogy egy férfi járt ott...?
- De hát miért, a fenébe is, csak mondd meg miért...! – a kétségbeesés lebontotta a büszkeség falait. Ott állt a lány előtt, tehetetlenül, vágyakozva. Annabelle már elindult, néhány méterről fordult vissza.
- Hidd el, ha elmondhatnám...megtenném!
De még mennyire, hogy meg! – már meg sem lepődött a belső hang erőteljes kiáltásán.
- De...csak annyit mondhatok, hogy...valaki olyannal élek, aki miatt nem...és kész.
- A szüleid? Csak nem ők irányítanak még mindig?
- Nem...
- Akkor a pasid – jelentette ki kizárásos alapon, mintha mi sem lenne természetesebb ennél. – Bánt téged? Ha igen...ne, ne mondj semmit, csak bólints, jó?
- Andreas...
- Nem szabad hagynod...ezt nem! Figyelj, ne menj vissza! Gyere velem! Soha többé nem esik bántódásod, ezt megígérhetem! Láttam a zúzódásokat rajtad...a francba, hogy is nem esett le? Most már mindent értek, és bocsáss meg a feltételezésért... Annabelle, hallod? Mondj már valamit!
De a lány csak állt, könnyezve és némán, aztán lassan megrázta a fejét.
- Nem...semmit sem értesz...És ne is akard érteni. Csak...hagyj elmenni, jó?
- Ha tényleg ezt szeretnéd...
- Igen. Jó éjt!
- Holnap a forgatáson... – de a szőkeséget már elnyelte az egyre ridegebbé váló, sötét, berlini éj.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
