15.

  2010.03.14. 12:21

Amilyen sötétnek és ellenségesnek tetszett odakintről a kastély, épp’ annyira melengette át odabentről a barátságosan lobogó kandallótűz a lelkét. Némi megnyugvást lelt a klasszicista stílust idéző helyiségben, mely még csak a pokol tornácaként választotta őt el a többi teremtől. Teljesen üres volt, csak ő és Dwight álldogáltak ott, néma csendben. A szőnyeg vörös és barna színekben süppedt a lábuk alatt, a falakon festmények, a sarokban antikszobor, az egész bizarr, régies és egyszerre annyira élettel teli volt, hogy bele kellett borzongania, ha belegondolt, hogy kik éltek itt. Kik formálták ilyenné a helyet. Magafajták...
A szemben lévő, kétszárnyas ajtó kitárult, és egy magas, karcsú nő siklott oda hozzájuk. Igen, szinte szó szerint siklott, olyan kecsesen és légiesen rendezgette egymás után a lábait. Valami mégsem stimmelt...
Trent szája résnyire nyílt, a kérdés a nyelve hegyén egyensúlyozott, de Dwight jelentőségteljes pillantással tartotta benne a szót.
 - Emily! – szívélyes üdvözlésre tárta a karját a nő felé...aki farmert, és 69-es számmal ellátott trikót viselt, meg Nike edzőcipőt. Régi ismerősökként ölelték meg egymást, a nő barna haja samponillatot árasztott, szemhéján lilás púder fénylett. Mint egy fintor, válaszul a szoba ódivatú eleganciájára.
 - Szia, Dwight! – köszönt csilingelő hangon. – És Dwight barátnője – fordult mosolyogva Trent felé, aki félmosolyt erőltetve arcára morgott valamit.
 - Igazából barátja...De azért nagyon örvendek.
A lány a szája elé kapta a kezét. Nem kuncogott, és a szemében sem csillant káröröm...sokkal inkább együttérzés.
 - Ó, bocsáss meg, nem tudtam...
 - Látnád a járását – nevetett Dwight. Ő egy csepp empátiát sem mutatott.
 - Jaj, muszáj mindig ilyen durvának lenned? – korholta Emily, de azért a vállára tette a kezét. – Örülök neked – mosolygott rá Trentre. – Régen volt, hogy új testvért üdvözölhettünk magunk között.
 - Ennyire szigorúak a feltételek? – kérdezte a férfi.
Emily megcsóválta a fejét.
 - Kevesen vagyunk. Ilyen vámpírok nagyon ritkán születnek...azaz...egyáltalán nem. És nekünk tilos bárkit is átváltoztatni, ezt az életmódot nem kényszeríthetjük rá senkire...és ugyan, ki vállalkozna rá önszántából?
A két férfi hallgatott. A lány zavartan megköszörülte a torkát.
 - Menjünk...erre gyertek! - aztán hátra pillantott a válla felett.
Dwight ismerte a járást, Trent azonban minden egyes szegletnél megtorpant volna, hogy alaposan körülnézzen. Az egész olyan hatalmas volt, és a folyosókról rengeteg szoba nyílt. Fáklyák világítottak, ősrégi, vas tartókban pihenve, de ez egyáltalán nem volt zavaró. Éppen olyan fényesség volt odabent, amit a vámpír szeme megkívánt. A folyosó végén egy újabb kétszárnyú ajtó várakozott, Emily könnyedén nyomta le a nehéz kilincset.
A látvány, ami Trentet fogadta...lenyűgöző volt. A szoba falai mélybordó színekben fonták körül a barna fotelokat. Hatalmas kandalló ontotta melegét az oldalsó falnál, és bár nem téli évszak volt, mégis szükségük volt a melegre. A kastély egyfajta mágikus hideget árasztott a falaiból. A kandalló mellett karosszékekben vámpírok ültek. Az egyik könyvet olvasott, ketten beszélgettek, és most mind a hárman felemelték a fejüket és rájuk néztek.
 - Hali – köszönt rájuk mosolyogva Dwight, ők pedig hasonlóan válaszoltak. Teljesen hétköznapinak tűntek. Trent félszegen üdvözlésre emelte a balját, ketten visszaintettek neki, a harmadik (egy nő), azonban csak bámulta merev, üres tekintettel.
Zavartan a könyvespolcokra nézett inkább...ám ekkor kivágódott a jobbra lévő, eddig észre sem vett ajtó...és egy ősz, elegánsan öltözött vámpír lépett ki rajta. Előkelően nézett ki...de szintúgy modernül, mint a többiek. Trent nem volt túlzottan művelt, de gyanította, hogy a Hugo Boss öltöny még ezen század dicső találmányai közé tartozik...
 - Mortimer – hajtott fejet Dwight tiszteletteljesen. – Örülök, hogy látlak.
 - Én is, fiam – biccentett az öreg. – És téged is – fordult Trent felé, aki hirtelen nem tudta, miként reagáljon.
 - Hajolj meg! – sziszegte neki Dwight, Mortimer azonban csak nevetett.
 - Hagyjuk a formaságokat. Gyertek!
A nő, aki az imént Trentet bámulta, olyan szőke, hullámos hajkoronával rendelkezett, amely szinte fehér volt, s így, a szoba sötét, de barátságos kontrasztjában egyenesen hófehérnek látszott.
 - Szerintetek?
 - Szerintem még ma este meghal – mosolyodott el nyájasan a könyves férfi.
A nő beszélgetőpartnere azonban a fejét rázta.
- Biztos, hogy a testvérünk lesz.

 

Kör alakú asztal volt a szoba közepén, ahová beléptek. Négyen ültek körülötte. Három ősz, egy kopasz, s Mortimer széke, meg még néhány másik is üresen állt. Dwight meghajolt mindegyikük felé.
 - Surrendra, Niels... – és még két, Trent számára kiejthetetlen nevet ejtett ki.- Ő itt Trent Razor – mutatott rá. – A barátom, és segítségre szorul.
A barátom. Heh. Jó poén. – gondolta Trent, de inkább nem szólt semmit.
 - A barátod, akinek segítségre van szüksége – mondta gúnyosan Mortimer. – Miért nem mondod inkább az igazat? A barátod. Akit átváltoztattál.
Niels a kezébe temette az arcát.
 - Mortimer...ezt lehetett volna finomabban is. A fiú nyilván nem tudja...
 - Persze, hogy nem, hiszen ez a jómadár nem mondta el neki! - csattant fel Mortimer.
Trenttel megfordult a szoba. Csak bámult Dwight szemeibe, és a férfi állta a tekintetét. Nem pislogott, nem fordult el...csak nézett rá, a nagy, fekete, gonosz szemivel.
Trent hirtelen felismerte benne azt a szempárt...a szavak, mint falevelek a szélben, úgy kavarodtak fel benne. Hiszen azért volt annyira ismerős némely mondata...igyekezett lazán beszélni, de valami kevélység, valami finomság mindig ott lappangott benne. Ahogyan hozzá beszélt azon az éjszakán...Az pont ugyanilyen volt.
 - Ez...most halál komoly? – pislogott, és érezte, hogy Jessica gazellalábai lassan felmondják a szolgálatot.
 - Fiam, jól érzed magad? – kérdezte együtt érzően Mortimer. – Sápadt vagy.
 - Persze, hogy az. Nagyon régóta nem ivott... – szólt közbe Dwight, s közben tekintetük szüntelen összekapcsolódott.
 - Összeesküvés az egész – motyogta Trent. – Ugye az? Nem véletlen...Neked nem is kell Velma...Összeesküvés – azzal összeesett a földön.
 - Persze, hogy az – felelte halkan, élvezettel Dwight. – Az egész egy hatalmas átvágás.

 

Álmodott. Valahogyan tudta, hogy álmodik és nem is valóságként élte meg a képeket. Először Velmát látta. Feketében, szexisen, magabiztosan. Aztán...egy szőke lányt. A földön zokogva, vérző szájjal, kócos hajjal. Annabelle?
Közelebb akart menni hozzá, mire a lány védekezőn emelte fel a karjait. Az alsó ajkából kicseppenő vér rémesen erős aromával nyomult az orrába, és képtelen volt ellenállni neki. A szemfogai kivillantak felhúzódó felső ajka mögül, a lány sikított és zokogott, de ő mégis előrelendült, magához rántotta és a torkába mélyesztette a tűhegyes fogait.
Mellkasán megérezte a lány dagadó kebleit, a vére közben a szájába tódult...mennyei volt. Testes, és mégsem túl tömény, úgy simogatta a nyelvét és a torkát, mint a legnemesebb kasmír. A férfiassága vadul lüktetett, a lány teste is maga volt a mennyország...
És a vértől egyszerre magához tért. A szemei kipattantak, a látása azonnal élesebbé vált, jól ismert, ám rég hiányolt erő töltötte ki végtagjait.
De nem Annabelle volt az, akiből ivott. Egy vastag, férfias csukló lüktetett a szájában. A merevedése rögvest lelohadt, de azért a vért tovább szívta.
 - Emily, lépj közbe! Ennyi elég lesz, a végén még Tom összeesik... – szólt közbe Mortimer.
A lány az ágyhoz sétált, és óvatosan kivette a férfi csuklót Trent szájából, aztán saját nyálát kente az ujjaira, és begyógyította vele a sebet.
 - Minden rendben? – kérdezte gyengéden az embertől.
 - Igen – bólintott amaz. Jó kiképzést kapott.
 - Akkor jó.
Trent felült, jobbra nézett, s megpillantotta az ágya mellett ülő öreget. Szólásra nyitotta a száját, a vér íze még mindig teljesen lefoglalta minden gondolatát, és csak azt érezte, hogy még többet akar.
 - Mondja el mi ez az egész! – bukott ki belőle végül, és riadtan vette észre, hogy a hangja már nem Jessicáé. Mélyebb és rekedtebb lett. Férfias.
 - Mindjárt – ígérte az öreg vámpír. – De előbb ismerkedj meg az új testeddel. Ő itt Tom!
Tom felé fordult. Magas, legalább százkilencvenhárom magas, vállig érő, szőke hajú férfi volt, izmos, olajbarna bőrrel, és kék szemekkel.
Trent csak bámult rá. A férfi nem nézett rá, a szemeit a padlón tartotta. Ez nem stimmelt. Nagyon nem. Az ilyen férfiak...az élet császárai...ez a szerencsétlen meg úgy állt ott, mint egy szűzlány a sátánista szertartás kellős közepén. Valami ismeretlen zúgott fel benne, mélyen, és nagyon halkan. Lehunyta a szemeit, hogy összpontosítson rá...nagyon erősen kellett koncentrálnia, a hangok egészen a tudatalattija és a tiszta, tudatos gondolatainak határáról érkeztek hozzá.
Szörf. Mindjárt szörfszezon. Pár éve ilyenkor már javában készülődtünk a srácokkal...
Trent kezei ökölbe szorultak, lelkének szebbik felébe éles késként szúrt bele a bűntudat. Nagyon is tisztában volt vele, hogy Tom elnyomott személyiségének foszlányai ezek. Amelyek mostantól egész életén át végigkísérik majd. Nem túl hangosan, de azért mindig ott duruzsolnak majd benne. Akárkik is végezték ezt a kegyetlen, embertelen munkát, de nagyon jól csinálták.
Össze sem lehetett hasonlítani Jessica visításával ezt az alig észlelhető zümmögést...
Szélesen, vértől csöpögő szemfogakkal vigyorodott el.
 - Örülök a szerencsének, Tom.
 - Részemről a megtiszteltetés – felelte alázatosan, de gépiesen. – Remélem elégedett lesz a testemmel, és belátása szerint használja majd.
Trent ettől megint csak rémesen kezdte érezni magát...de nem hagyhatta, hogy ez felülkerekedjen rajta.
 - Jó. Most, hogy ezen is túlvagyunk, rátérhetnénk a lényegre?
Emily felszisszent a tiszteletlenség hallatán.
 - Bocsánat – motyogta Trent.
 - A türelmetlenséged érthető – sóhajtott Mortimer. – Emily, kérlek, kimennél?
 - Természetesen, apa – biccentett. – Tom! – szólt rá erélyesen a férfira. – Gyerünk!
Az pedig kiskutyaként követte.
Magukra maradtak. Trent lerúgta magáról a takarót. Vesztére. Jessica ruhái szétrepedtek Tom hatalmas testén. Zavartan rángatta magára vissza az ágyneműt.
 - Dwight volt az, aki átváltoztatott téged, még évekkel ezelőtt – mondta Mortimer. – Akkor még nem tartozott közénk...élte az életét, fel sem fogta mit csinál. Mindent akart, amit az élet tartogathatott neki. A véletlen és a balszerencse vitt téged az útjába. Ne gyűlöld őt ezért...
Trentet bivaly erejű düh töltötte ki odabentről, de gyorsan elcsitult.
Ésszel, nagyfiú. Most okosan kell játszanod...
- Hát persze – bólintott, de érezte, hogy Mortimer nem hisz neki. Így hozzá tette. – Ahogyan jómagam is...bár én már szerettem volna befejezni ezt. A személyiségemnek jó része elveszett...a maradékot meg akarom tartani.
 - Ez természetes – hümmögött. – Dwight mit mondott neked?
 - Azt, hogy majd elbíráljátok a sorsomat....Hogy beléphetek-e, vagy...
 - Hazudott – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – És ezért meg is kapja majd a büntetését...De a lényeg az, hogy mi vártunk téged. Mikor befogadtuk Dwightot magunk közé, akkor esküt kellett tennie rá, hogy a további életét arra áldozza, hogy téged felkutasson és elhozzon hozzánk, ezzel megmentve a lelkedet.
 - Na szépen vagyunk – morogta Trent. – Azaz...jé, nem is gondoltam volna! – javította ki magát zavartan.
 - Hát igen – csóválta fejét Mortimer. – Lehet, hogy tévedtem, mikor a jót feltételeztem róla.
Az biztos.
 - Normális esetben te magad választottad volna ki, melyik emberi lény testét kívánod felölteni, de mivel rosszul lettél...na mindegy, bíztunk benne, hogy Tommal elégedett leszel.
 - Tökéletes – mosolyodott el kényszeredetten Trent.
 - Sajnálom Velmát – sóhajtozott az öreg. – De muszáj volt belekevernünk. Rajta keresztül találtunk meg téged...ám mielőtt Dwight odautazott volna érted, te már jelentkeztél Velmánál. Minden sokkal egyszerűbben zajlott...
 - Velma össze fog törni, ha Dwight elhagyja.
 - Akkor majd legyél mellette, és támogasd őt mindenben...Mást nem tehetünk.
 - Így lesz – biztosította Trent.
...de előbb még fontosabb elintéznivalóm is van. Rohadj meg Dwight! Annabelle az enyém lesz. Ennyi jár nekem, te szemét!