|
17.
2010.03.28. 17:51
A doktornő gyengéden tapogatta végig a karját sokadszorra is, Andreas a fogait csikorgatta. Nem fájdalmában; idegességében. Jonas odakint várt rá, a barátja volt az egyetlen, akinek elmesélte a történteket.
- Biztos, hogy nem tört el – nyugtatta meg őt a barna hajú, kerek arcú nő. – De ajánlatos lenne mégis begipszelni...
- Nem. – vágott közbe határozottan. – Holnap este fellépésem van a szomszéd városban, ezt nem engedhetem meg magamnak.
A nő rosszallóan összevonta a szemöldökét.
- Tudtam én, hogy maga rossz fiú...
Erre Andreas elnevette magát. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, amit már nem tudott elviselni...kiborult, ép kezét a szája elé tette.
- Bocsánat – rázta meg a fejét, mintha attól elmúlna a kényszeredett röhögés.
- Valami rock énekes? Vagy ne is kérdezzek inkább?
- Inkább ne kérdezzen – bólintott nagy komolyan...és akkor az ajtó szinte kiszakadt a helyéről. Emil állt ott, zihálva, dühösen, kócosan. Látszott rajta, hogy sietett...és a válla mögül a rasztás aggodalmas arccal leskelődött befelé.
”Bocs.” – formálta szájával Andreas felé. „Muszáj volt szólnom neki...”
- Uram, azonnal hagyja el a vizsgálót, ki van írva, hogy a rendelés alatt nem lehet... – kezdte a nő felháborodva, Emil azonban csak Andreast bámulta, gyilkos, mindenre elszánt tekintettel.
- TE! Te... Isten Barma! Egy önző fasz vagy, aztán még sunnyogsz is, úgy, hogy Jonastól kell megtudnom. Nem megmondtam, hogy hagyd a picsába azt a lányt?!
- Hívom a biztonságiakat! – ripakodott rá a doktornő.
- Emil, várj meg odakint! – hessegette el Andreas érdektelen, monoton hangon. Hosszú lábát kinyújtva berúgta az ajtót, Emil dühös arca előtt vágódott be.
A férfi mosolyt erőltetett az arcára, és ártatlan kifejezést öltött a képére.
- Elnézést a kis közjátékért. Folytathatjuk? Elképesztően jól esik, ahogyan a zúzódott karomat nyomkodja az ujjaival! – még párat pislogott is hozzá, és közben arra gondolt, hogy ennél rosszabb már akkor sem lehetne a helyzet, ha rájuk szakadna a plafon.
Bár akkor Annabelle senkire sem számíthatna. Mert azt már elhatározta, hogy segíteni fog a lánynak. Bármekkora árat is kelljen fizetnie érte.
Egy sörözőben ültek, Emil, Jonas, meg ő. Lepukkant hely volt, és olcsó is – Berlin legalja koptatta ott az asztalokat. Egy hatalmas előnye volt:nem jártak arra darkosok, nem ismerték fel őket, azaz a kutyát sem érdekelte a jelenlétük.
- Lenyugodtál, vagy adjak egy fincsi, zöld cigit? – kérdezte Andreas halálos közönnyel.
- Nézd – Emil összefűzte hosszú ujjait, azok fölött bámult a férfira. – Már ezerszer szóltam...ezerszer figyelmeztettelek, hogy hagyd ezt abba...
- Nem rúghatsz ki – vigyorgott a képébe. – Én vagyok a frontember.
- Tudom, de ha megtehetném...
- Itt én vagyok az, aki seggbekúr téged, és nem fordítva!
- Srácok! – csapott az asztalra Jonas, pedig ő nagyon ritkán jött ki a sodrából. – Mi a jó franc történt...? Olyanok leszünk lassan, mint...
- Mint az egykori jó barátok, akiket kikészített a folytonos összezártság. – hajtotta le a fejét Emil. Andreas lassan bólogatott.
- Ez a lány más – sóhajtott fel Andreas. – Tudom, hogy ki vagy akadva rám, Emil. Tudom, hogy azt hiszed, hogy szándékosan okoztam sérülést magamnak, csak, hogy téged bosszantsalak...
- Szent szar, nem erről van szó, de tudod, hogy kétségbeestem, mikor Jonas felhívott? Azt hittem úszik a turné, úgy tűnik nem fogod agyilag mivel játszol!
- A turnéval nem lesz gond – Andreas szeme gyanúsan csillogott. - Sőt, van még szabad ágy a buszban?
Emil olyan szorosan markolta meg a sörét, hogy a pohár majd’ szétrepedt a nyomás alatt.
- Ugye nem akarod magaddal hozni Annabelle-t?
Andreas arcán lassan mosoly terült szét.
- Dehogynem.
Emil arca elsötétült.
- Én sem értem mi kifogásod lehetne ellene – vont vállat Jonas. – A barátnőink mindig velünk jöttek...
- Ez a lány nem Andreas barátnője – mondta halkan a férfi. – Andreas, ezt te is tudod.
Emil szemeiben különös szikra csillant, de aztán el is halt...Andreas ajka megremegett.
- Hanem, kié? Mondd csak, Emil. Mit tudsz?
- Én? Mit tudnék? – mordult fel.
Andreas kék szeme egészen összeszűkült.
- Akkor talán elmesélem mi történt, hátha feléleszt benned néhány emléket a sztori. Szóval igen...Az este Annabelle-lel találkoztam, sétáltunk, beszélgettünk, baráti dolog volt, semmi több. Csakhogy, aztán, mikor éppen kezdtek volna forrósodni a hangulat, váratlanul...bekattant, és hazarohant. Mint valami elcseszett romantikus dráma – forgatta a szemeit a férfi, Jonas érdeklődve hallgatta a történetet, Emil azonban feltűnően nem törődöm módon bámulta a sörét. – Utána mentem, hogy beszéljek vele. A házuk előtt azonban vártak rá. A barátja. Fizikálisan bántalmazta őt, én pedig nem nézhettem tétlenül...és esküszöm, a fickó olyan gyorsan termett mellettem, hogy pislogni sem volt időm. Aztán megfogott, itt – mutatott a torkára, ahol még mindig elég durva, vörös nyomok húzódtak – és...egyszerűen, fél kézzel eldobott. Métereket repültem, a levegőben. Nem tudom, hogy nem törtek ripityára a csontjaim. Komolyan – hitetlenkedve rázta a fejét. – Ez a fickó...nem emberi.
- Ez komoly... – mormogott Jonas üveges tekintettel.
- Pf. – Emil hátradőlt, gúnyosan meredt Andreasra. – Túl sok kokaint szívtál előtte.
- Nem hazudok és nem is flasheltem – emelte fel ép kezének mutatóujját. – Ezt te is tudod.
- Már honnét tudnám, heh? Nem vagyok az anyád.
Andreas várt egy pillanatot, aztán mikor már végképp nem tudta visszafojtani az érzést, vádlón szólalt meg:
- Helmut a Te barátod. Miattad vagyunk itt. Te bizniszelsz vele. Mi csak követtünk, mert bíztunk benned. Tudod te jól, ki az a Dwight. Ne nézz hülyének...
Emil felállt, betolta maga előtt a széket.
- Nem vagyok kíváncsi az idiótaságaidra. Bekattantál...felőrölt a hajtás, az állandó stressz, és már a drogot sem bírod úgy, mint az elején. Lehet, hogy az egész bandának jót fog tenni a szünet, és ha elhalasztjuk ezt a turnét. Majd délután találkozunk a stúdióban...
Emil köszönés nélkül hagyta ott őket.
Jonas értetlenül ingatta a fejét.
- Nem’tom mit gondoljak – mondta őszintén.
Andreas nem válaszolt.
A délutáni klippforgatásra úgy ment, hogy egy szemet sem aludt előtte. Ez volt a befejező nap, és neki már nem sok dolga volt, egyetlen zárójelenet maradt vissza, amit a legutóbb nem sikerült megcsinálniuk, a szeme alatti táskákat meg úgyis eltakarta az a kilónyi fehér alapozó, amit a sminkes rákent a képére.
Alig várta, hogy Annabelle megérkezzen, egyik cigarettát szívta a másik után...
- Hé, Andy! – lehunyta a szemeit. Annyira gyűlölte, ha így szólították...de azért a változatosság kedvéért kedvesen fordult a rendezőhöz. – Gyere, kezdünk!
- Megérkezett...?
- Ja, végre.
Andreas nem tudta letörölni a mosolyt a képéről, amint odasétált a kamerák elé. Lehervadt az magától is.
Egy nagyon hasonló alkatú, szőke hajú, Annabelle-szerű lányt látott maga előtt. De nem Annabelle volt. Bár a smink valóban hasonlóvá tette az arcát...de a haja festett volt, ezt egyből kiszúrta, és az illata is erőszakos és hivalkodó volt.
- Helló, Carmen vagyok! – intett neki félénken. Az arckifejezését látva nyilván nem mert közelebb menni hozzá. Andreas gondolatban megrázta magát.
- Szia Carmen – suttogta, és a félelem erősen megmarkolta a szívét, s nem is akarta ereszteni. – Annabelle hol van? – intézte a kérdést a rendezőhöz. Az szívott egy slukkot a dzsointból, aztán vállat vont.
- Nem’tom. A barátja telefonált, hogy nem jön, mert szarul van. Biztos otthon maradtak dugni – kitört belőle a nevetés. Andreas kővé dermedt.
Te jó ég...mit művelhetett vele az a rohadék?
És már nem érdekelte az előző este történt incidens, sőt, az sem, ha Dwight puszta kézzel zúzza őt darabokra...érezte, hogy ebbe most hiába vonna be másokat. A rendőrséget, kapcsolatokat, akárkit...
A legkifinomultabb emberi ösztön súgta neki, amely csak létezhet szerelmes férfiban, hogy itt most csak ő maga cselekedhet...Ugyan mit is mondana a zsaruknak?
”Biztos úr, a barátnőmet fizikálisan bántalmazza az állat pasija, és még terrorizálja is, a tulajdonának tartja. Csináljon valamit! De óvatosan, mert a fazon valami génmanipulált, gonosz szuperhős...”
- Térj már magadhoz, ember! – szólt rá mérgesen, végtelen lassúsággal a rendező.
Magához tért. Aztán futásnak eredt.
A nap még melegen sütött az égen, mikor odaért. A redőnyök mintha a középső ujjaikat mutatták volna felé...le voltak húzva. Fényes nappal. Fogalma sem volt, melyik kapucsengő tartozik hozzájuk, és azt sem tudta Dwight otthon van-e egyáltalán...s vajon Annabelle?
Nagy levegőt vett. Elkiáltotta magát. Egyszer. Kétszer. Háromszor.
Mást úgysem tehetett. Ha Dwight otthon van, így is úgy is észreveszi őt...
Az egyik redőny végre felemelkedett...s megpillantotta alatta Annabelle gömbölyű állát. A lány kidugta a fejét az ablakrésen, kék szemei elkerekedve bámultak le rá.
Andreas arcán elgyengült mosoly terült szét, a lány ajkához érintette ujját jelezvén, hogy maradjon csendben, aztán mutató és középső ujjával mozgást szimulált. Aztán eltűnt és a redőny megint leereszkedett.
Andreas szíve a torkában dobogott. A kaput szuggerálta, ahol kisvártatva Annabelle jelent meg. Szinte kirobbant, de aztán meg is torpant nyomban. Félénken bámulta a férfit. Andreas egy tétova lépést tett felé, mire a lány is megindult. Két lépésnyire aztán megint megállt.
Andreasban túlcsordult az érzés...meg akarta ölelni, szorosan, és soha többé nem ereszteni. De ez nem az az alkalom volt...
- Hát egyben vagy – sóhajtott fel megkönnyebbülten a lány, még egy apró mosolyt is megkockáztatott. A szemei vörösek voltak...csak nem a sírástól?
- Én igen, de a legfontosabb, hogy te is – mondta komolyan a férfi. – Figyelj, gyere velem! Most, azonnal!
- Andreas... – ingatta a fejét lassan, szomorúan.
- Figyel téged? Vagy talán lehallgat? Ne mondj semmit. Pislogj kettőt ha igen...
Annabelle szelíden elnevette magát.
- Nem. Nem figyel. Nincs rá szüksége...- örömtelen mosolya a férfi szívébe vájt. Tompán, de rémesen fájdalmasan. – Csak azért jöttem le, hogy megmondjam: tűnj el.
Andreast nem lepte meg a válasz. Bár az, hogy ebben a két bántó szóban mennyi kedvesség és önzetlenség volt annál inkább.
- A te érdekedben! – tette hozzá a lány. – A tegnap este...csak egy gyengéd figyelmeztetés volt. Ugye semmid nem törött el?
- Nem. De nem fogok elmenni. Csak veled együtt.
- Miért...? Hiszen...nem is ismersz. Nem vagyok családtagod, nem vagyok a birtokod, nem vagyok semmid sem...Őszintén nem értem. De ne is magyarázd meg! – emelte fel két tenyerét védekezőn. – Csak menj! Ne gyere vissza, ne keress...különben meghalsz.
- Hol van most?
- Odafent. Alszik. Szerencséd, a szobája teljesen hangszigetelt, hogy semmiféle nappali hangzavar ne kelthesse fel. Ha hallotta volna, hogy idejöttél, ő maga beszélgetne most veled. És valószínű, hogy fájna neked...aztán meg nekem is. Még ha nem is én hívtalak – harapott az alsó ajkába.
- Alszik? Remek. Akkor tűnés!
- Néhány órán belül felébred...és akkor nekem végem. Nem lehet.
- Néhány óra múlva mi már nem leszünk itt – mosolygott rá biztatón.
- Megtalál – rázta a fejét. – Akárhol.
- Annabelle...- nyújtotta felé a kezét, de a lány nem ment hozzá közelebb. – Megértem, hogy félsz. De ez csak egy ember. Nem Isten. Hatalommániás ugyan...de nem isten!
- Nem. – nézett a szemébe a lány. – Annál sokkal, sokkal rosszabb.
Andreas lassan kifújta a levegőt. Elege lett. Csak nézte a lányt, az egyszerű melegítőjében, sminktelen, csodaszép arcával...és nem bírta tovább. A maga nyers egyszerűségében zúzta össze a köztük lévő falat, határozottan vonta magához, a puha keblek az ő kemény mellkasához préselődtek, Annabelle lélegzete elakadt, résnyire nyílt ajkai szinte követelték a csókját...
És mégsem, mert mikor lehajolt, hogy végre birtokba vegye a száját, a lány elfordította a fejét, így Andreas szája az illatos hajzuhatagba csókolt bele. Érezte, hogy a lány megremeg a karjában, mert a haja nem bizonyult elegendő védelemnek, a nyakán érezte a forró nedvességet...
- Eressz! – sikkantott aprót. – Fogalmad sincs mit műveltél!
Kiszabadult Andreas öleléséből, és szaporán szagolgatni kezdte a karját és a ruháját. Még így is érződött rajta a Calvin Klein férfi parfüm...Bele sem mert gondolni Dwight érzékeny vámpír-orrának mennyi időbe telik majd, míg kiszagolja...
- Tényleg nincs...de valahogyan ez mindig így van, amikor veled találkozom. Nem értem magam...de azt tudom, hogy...
- ANNABELLE!
Mint egy égzengés. Csak éppen ez az ő lakásukból jött.
- Felébredt – állapította meg Andreas.
A lány reszketett, mint a nyárfalevél a szélben.
- Fel...
- ANNABELLE, AZONNAL GYERE FEL!
- Nem lenne egyszerűbb, ha kinyitná az ablakot? – Andreas furcsa fintort vágott.
Kezdte úgy gondolni, hogy Dwight...egyszerűen kattant.
Annabelle elsírta magát.
- Nem nyithatja ki az ablakot...
- GYERE FEL, VAGY ESKÜSZÖM MEGÖLLEK!
A lány csak állt, sírva, közben az ujjait rágcsálta félelmében. Andreas gyengéden megérintette a vállát.
- Anna...kérlek, gyere velem. – egészen közel állt a hátához, bal orcája a lány fülét érintette, Andreas orrát játékosan csiklandozták a bús hajszálak. Imádta az érzést, és az illatát is...
- Ha megtalál...megnézhetem magam... – remegett meg újból, s ekkor már ereje sem volt hozzá, hogy a köré fonódó karokat lerázza magáról.
- Nem akarok cinikus lenni, kedvesem – mosolyodott el a férfi. - ...de ha most felmész, akkor is véged van.
Kézen fogta a lányt, s Annabelle ujjai ösztönösen kapaszkodtak az övéi közé.
- Vigyázni fogok rád – ígérte.
Sietős léptekkel elindultak a verőfényes utcán, s Annabelle néma imát lehelt a levegőbe minden egyes napsugárért, amely abban a pillanatban Berlinben létezett.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
