18.

  2010.04.03. 13:17

Andreas leintett egy taxit és az azonnal megállt. Annabelle nem szólt, és nem adta jelét annak, hogy bármit is érezne. Az egész egy mély, kavargó, színes álomnak tűnt inkább, mintsem a valóságnak.
Andreas bemondta a címet, és bár valahol sejtette, merre mennek, de az agyával mégsem dolgozta fel az információt. Csak bámult kifelé az ablakon, karjait összefonva maga előtt, és észre sem vette, de a lábai is keresztezték egymást a kocsi padlóján. Andreas mellett ült, és aggodalmasan fürkészte az arcát, hol meg az utat, de a lány rá sem pillantott.
Érezte a ki nem mondott, fojtogató kérdését, és azt is tudta, hogy a férfi majd faggatni fogja őt, ha egyszer odaérnek...bárhol is legyen az az ott.
Még mindig reszketett, ám egyszerre érezte magát végtelenül erősnek...és egy hatalmas idiótának.
A tudatalattija régóta készült erre a lépésre...de hiszen pont ez volt annak a kolóniának a lényege. Elnyomták a tudatalattiját. A tudatát. A személyiségét...
De Dwight nem töltött vele elég időt, sőt, a napja nagy részében magára volt utalva...így nem számított csodának, hogy lassan öntudatra ébredt.
Végtelen hosszúnak tűnő fél óra múltán kiszálltak, Andreas fizetett, aztán kisegítette őt a kocsiból.
 - Jól vagy? – kérdezte a lányt.
Félszegen bólintott.
 - Már amennyire a halála előtti óráiban jól lehet valaki...
Andreas idegesen felnevetett.
 - Nem lesz semmi baj. Elég nívós security gárdánk van, hidd el, az én képem sem egyszer akarták kicakkozni... – nosztalgikus mosoly suhant át az arcán, de aztán komoran a lányra nézett. – Sőt, a rendőrséget is bevonjuk. Feljelentjük Dwightot.
 - Nem – jelentette ki, kifújva a levegőt. Végignézett az épületen, amely előtt ácsorogtak. A hotel nagy volt és hívogató, még örült is volna a lehetőségnek...ha Dwight nem az, ami. De az volt, nagyon is az...és fogalma sem volt, hogyan fogja ezt adagolni Andreasnak.
 - Anna... – a hatalmas kezek lassan a felkarjához értek, kicentizett óvatossággal, a férfi valóban úgy bánt vele, mint egy porcelánbabával, s ő most nem húzódott el előle. – Megértem, hogy félsz tőle. Bántott téged, és nálad valóban erősebb, de nem emberfeletti. Meg lehet fékezni, érted?
A francba!
Dühös csattanással seperte le magáról Andreas kezeit. Az érzés hirtelen jött, felkészületlenül érte...de végtelenül jól esett neki. Mintha apró szikrák robbantak volna a torkában, amiket muszáj volt kiokádnia...Annabelle igazi felháborodást érzett, a szeme csak úgy szórta a villámokat.
 - Ne nézz fogyatékosnak, jó?! Nagyon jól tudom mit beszélek, te meg úgy kezelsz itt, mint valami idegesítő kölyökkutyát!
Andreas merev arccal lépett hátra egyet, zavart tekintetét Annabellere függesztette. Nyilván nem számított tőle ilyen heves kirohanásra...
 - Jó-jó...igazad van, én csak próbálok...
Ám az érzés ahogyan jött, el is csitult és a lány a kezeibe temette az arcát. Most már ő is zavarodott volt – vagyis inkább zavarodottabb, mint eddig.
 - Ne haragudj rám, nem akartam, elvesztettem az irányítást – nyüszögött, még mindig eltakarva az arcát. De már tudta mit kell tennie, mi a helyes. Bátran kihúzta magát, de a szemeit lesütötte. – Üss meg.
Két lány, aki mellettük haladt el sietősen, most egyszerre rádöbbent, hogy ráérnek, lelassítottak, és izgatottan sugdalózva bámultak vissza rájuk.
Andreas teljesen ledöbbent, egy pillanatra nyitva maradt a szája, s csak forró levegő áramlott ki rajta.
 - Mi...? – lehelte.
 - Büntess meg, megérdemlem – szólt szomorúan a lány.
Közben még egy járókelő pislogott a furcsa páros felé érdeklődve. Andreas összeszedte magát, és ellentmondást nem tűrő hangon szólt rá:
 - Na jó...elég ebből. Befelé!

 

Andreas telefonláncot indított. A hotelban ugyanis két biztonsági emberen kívül senki sem tartózkodott...
 - Fél órán belül mind itt lesznek – biztosította Annát.
 - Feldúlom az életeteket – rázta a fejét búsan a lány.
Andreas nem bírta tovább, végigsimított az arcán, megemelte az állát és a szemébe nézett:
 - Tisztára elment az eszem – motyogta - de ezt akarom. Hogy felforgasd az életem.
 - Jó, de a barátaid...nem fognak örülni neki.
 - Szarok rá.
Annabelle arrébb lépett, és körülnézett az üres falú, mégis barátságos hotelszobában. Valami zavarta. Valami feszélyezte...s rádöbbent, hogy ezek az ablakon beáradó napfénysávok.
 - Nem baj, ha elhúzom a függönyt? – tördelte a kezeit.
 - Nem, ha attól jobban érzed magad.
A lány bólintott és serényen elhúzta a sötétítőket, a férfi közben a fenekét bámulta. Andreas a hatalmas franciaágy szélén ült, törökülésben, s most hívogatón lapogatni kezdte az üres helyet magával szemben.
Annabelle zavarában elpirult, de azért leült, bár lábait a padlón tartotta.
 - Tudom, hogy nehéz – mondta komolyan. – De szeretném ha beszélnél róla.
 - Dwightról...?
 - Igen. Holnap hajnalban elmegyünk és...
 - Az késő! – kapta a szája elé a kezét rémülten. – Még napnyugta előtt kell! Vagy jobb, ha már most visszamegyek és akkor talán csak nekem lesz végem, és titeket megkímél...
 - Miért, Anna? Mi ez a dolog a nappallal meg az éjszakával? – zavartan nevetett egy aprót. – Micsoda Dwight, talán csak nem vámpír?
Annabelle elfehéredett. Hát...legalább nem neki kell kimondania...
 - De – bólintott az alsó ajkát beharapva. – Pontosan az.
Andreas nevetése kényszeredett volt és hitetlen. Közelebb hajolt a lányhoz, fekete haját füle mögé tűrte, és szélesen elmosolyodott.
 - Roppantul szeretem a humoros nőket. De ez most nem az a helyzet...- vonásai megkeményedtek, már nem mosolygott. – Bár nem kérhetem, hogy bízz bennem, hiszen alig ismersz...de most mégis itt vagy, és nem ott...és azt hiszem ez jelent valamit.
 - Andreas...
A férfi megborzongott. Ahogyan a lány kiejtette a nevét, szinte suttogva, végtelen finomsággal és tisztelettel, attól kirázta a hideg.
 - Én is megértem, ha nem bízol bennem...de nem hazudok neked. Azt is tudom, hogy hihetetlen. Kislány koromban...-a torka kissé kiszáradt, az emlékek előcsaltak belőle néhány könnycseppet is. Nyeldekelni kezdett. – A szüleim teljes őszinteségben neveltek. Én már azt is tudtam, hogy a Télapó nem létezik, és, hogy nem a nyuszi tojja a húsvéti tojást. Ugyanúgy eloszlatták a félelmeimet a szekrényben lakó mumussal, és a...vámpírokkal kapcsolatban. Csakhogy...egy este betörtek hozzánk. Őket meggyilkolták, engem meg elvittek, egy kastélyba...
 - Ez úgy hangzik, mint valami horror mese kezdete...
 - Pontosan. Ez az én saját horror mesém...És te azt kérted tőlem, hogy osszam meg veled a részleteit. Hát tessék...Dwight vámpír. Szerinted miért olyan tömörek a redőnyeink, miért voltak lehúzva fényes nappal, és legfőképpen, miért nem vetette azonnal utánunk magát, mikor előző éjszaka fél kézzel hajított át téged a fél lakótelepen, Andreas? Miért?
A férfi a fejét rázta.
 - Ezt akkor sem hiszem el.
Annabelle még közelebb húzódott hozzá, a lábait az ágyra rakta, térdeik összeértek.
 - Hajolj ide! – kérte a férfitól, és hosszú, szőke haját a hátára dobta. Andreas a nyakához hajolt és összefutott a szájában a nyál...a lány nem viselt parfümöt, de természetes illata, és finomnak tetsző, fehér bőre mindennél izgatóbb látvány nyújtott...
Annyira belé akart harapni...hogy kilelje a hideg, hogy belé kapaszkodjon és a vágytól remegve vájja bele a körmeit a húsába és a nevét sóhajtsa...
De akkor észre kellett vennie, hogy valaki már megelőzte. Valaki, akinek pontszerű harapásnyoma volt.
Annabelle a szemébe nézett, a kékség, mint egy kedves kis tavacska, őszinte ragyogással pislogott vissza rá.
 - Nézd meg a csuklóm – tartotta elé, azon is két piros, de jóval haloványabb, régebbi harapásnyom virított.
 - Hihetetlen... – rázta a fejét Andreas. Egyszerre borzasztotta, és töltötte el kínzó kíváncsisággal ez az újonnan jött információ...
 - Elhiszem...
 - De én akkor is hiszek neked – döntött végül határozottan.
 - Köszönöm...
Az ajtó ekkor kopogás nélkül nyílt ki, és Jonas meg Eric álltak ott.
 - Mi történt? – kérdezte aggódva a raszta. Eric felmordult, és feltolta a homlokára a napszemüveget.
 - Azt én is szeretném tudni, mert miattatok ott kellett hagynom egy olyan nadrágot, amit eddig sehol máshol...
 - Pakoljatok! – állt fel Andreas, és a maga százkilencvennyolc centijével, és a parancsoló hangjával most megint olyan volt, mint a kezdetek kezdetén. A Deathstars frontembere, erősnek és magabiztosnak tűnő irányító. – Napnyugta előtt indulunk a turné első állomására!