19.

  2010.04.08. 09:24

Még egyszer utoljára magához húzta és gyorsan, de keményen szájon csókolta a vámpír nőt, aztán az útjára engedte. Noha csak a szobában csinálták, mégis az egész lakásban fülledt, erotikus illat terjengett. Bőrén még ott volt a nő verejtéke, nyakán a szemfogak helyei, hátán pedig a hosszú karmok nyomai...
Fütyörészve indult a zuhanyzó felé. Egy fekete hajú alak állta útját...
 - Velma, jó reggelt! – köszöntötte barátságosan. Velma szemében ezer viharfelhő gyülekezett, haraggal árnyékolva be szép arcát.
 - Jobbat – mordult rá. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy felhoztál ide egy ribancot?
A ribanc szót olyan éllel, megvetéssel ejtette ki, hogy Trent egy pillanatra elszégyellte magát. Aztán észbe kapott és megrázkódott.
 - Nem, dehogy...ő nem volt ribanc – mondta zavartan. – A kastélyból való, tisztességes és rendes lá...
 - Elég! – kiáltotta dühödten. Most sokkal inkább hasonlított valami felhergelt bikára, mintsem szexis és félelmetes, egykori valójára – Trent ezt már sokadszorra is búsan állapította meg magában. – Pakolj össze és takarodj!
Trent arcáról lehervadt a békítő mosoly.
 - Mi?
 - Hallhattad... – fordult el, s a férfi meg mert volna esküdni, hogy Velma szemeit marják a könnyek.
Közelebb lépett hozzá, a vállára tette a kezét. Ebben sohasem volt igazán jó, a lelkizés nem az ő műfaja volt...se ember, se vámpír létében. De mégis el tudta képzelni, mit érezhet a barátja. Amikor elmondta neki, amit Mortimertől hallott, Velma előtte omlott össze, ami még sohasem fordult elő.
 - Sajnálom – suttogta.
 - Menj a francos kastélyodba! Menj innen! – becsörtetett a szobába és felkapkodta Trent széthagyott cuccait, aztán a férfi lába elé szórta őket.
Aztán a szemébe nézett, mélyen, olyan mélyen, hogy Trent láthatta a teljes ürességet.
 - Nem tudom ezt tovább folytatni – mondta halkan Velma, mintegy bocsánatkérőn. – Megtettem ami tőlem tellett...Most már megleszel nélkülem is.
 - Velma... – nyúlt felé, de a nő hátrált egy lépést.
 - Nem, Trent. Most egy ideig nem látjuk egymást...Elmegyek Berlinből.
 - De hiszen te imádod Berlint! – szörnyülködött.
 Velma vállat vont, mosolyt erőltetett az arcára.
 - Pihenésre van szükségem...túl sok volt ez nekem.
 - Tudod, nyomorultul érzem magam – ingatta a fejét, szőke haja a vállát verdeste. Ezt még mindig szoknia kellett... – Végtére is miattam használtak ki...
 - Miattad – bólintott Velma - , de nem a te hibádból és ezt soha ne felejtsd el!
Trent mélyeket lélegzett, aztán bólintott.
 - Megölelhetlek még utoljára?
Válasz helyett a nő nyakába borult, szorosan átölelte, s Trent fogadni mert volna, hogy a könnyeit érzi végigfolyni a lapockáján...Velma nem láthatta, de ekkor felhúzta a felső ajkát, szemfogait kivillantotta, a szeme meg úgy izzott, mint a parázs. Hangja suttogó, sistergő fenyegetés.
 - Bosszút fogok állni értünk, Velma. Dwight legszívesebben lecsiszoltatná majd a szemfogát szégyenében.

 

A kastélyban igen kellemes volt az élet. Emberi szolgák igyekeztek kielégíteni minden igényét, az étel pazar volt és az ágyak...mintha egy puha felhőbe süppedt volna hajnalban. Hiába, ő nem volt az a megrögzött koporsós típus, ami azt illeti egy része még mindig túlságosan is emberi volt ahhoz, hogy befeküdjön egy olyanba...amibe a holtakat teszik.
Arról pedig, hogy ő is halott, előszeretettel felejtkezett meg. A farka még működött, az ízeket érezte, és a bosszúvágy, mint egy adrenalinpumpa, a vérében úszott.
Úgy tervezte, hogy már napnyugtakor megkörnyékezi Dwight házát. Úgyis magára fogja hagyni Annabelle-t...Hiszen ő maga mondta, hogy gyakran ereszti hosszúra a pórázt. Na persze Annabelle ember, így ha dolgozik, nappal teszi azt, ami számára ellehetetleníti az elrablását...
A puha, női kéz a mellkasára kúszott.
 - Nem alszol? – kérdezte álmatagon duruzsolva Emily.
 - Nem.
A lány felcsúszott mellé az ágyon, az arcát fürkészte.
 - Te készülsz valamire – állapította meg. Trent nem mosolygott.
 - Ne aggódj, semmi olyanra, ami rád is kihatással lehet... – megsimogatta a nő arcát. Az első perctől kezdve tetszett neki, de azt nem gondolta volna, hogy majd itt kötnek ki...
Valamit megmozgatott benne Emily üdesége...De mennie kellett.
 - Aludjunk – erőltetett nyugalmat magára. Aztán magában még hozzá tette:
 - Minél hamarabb alszom el, annál hamarabb feljön a hold.

 

Gyönyörű éjszaka volt, a nyár mézillatú fuvallata simogatta az orrát, s mielőtt elindult kicsit megcsapolta Tom-ot. Erősnek és gyorsnak érezte magát...de a rejtőzésben, abban nem volt profi.
A keze rászorult a vadászkés nyelére. A bejárati ajtó kirobbant, és Dwightból valami forró energiahullám áradt. Az arca feszült volt, Trent szinte a saját testében érezte azt az erős dühöt.
Dwight a kocsijához sietett. Nem hibázhatott.
Kissé felegyenesedett, a bokrok és fák takarásában azonban nem volt biztonságban. Dwight már azelőtt észrevette őt, mielőtt elhajította volna a kést.
A vámpír férfi könnyedén félrerántotta a fejét, így a kés tovább pörgött a levegőben, végül egy másik kocsin ejtett hatalmas karcolást, a riasztó megszólalt, Dwight pedig elkáromkodta magát.
 - Mekkora balfasz vagy te ,Trent!
Trent összerezzent.
 - Ha csinálsz valamit, legalább csinálnád rendesen!
Trent előbújt, kibiztosított Desert Eagle-el a kezében. Szerette ezt a fegyvert, tudta, hogy ha eltalálná vele Dwight kibaszott fejét, a fél agyát kirobbantaná belőle a helyes kis magnumtöltény.
Ugyanakkor régebben sosem volt elég erős karja ehhez a pisztolyhoz...a visszarúgása ugyanis hatalmas volt.
 - Te komolyan meg akarsz halni, faszkalap? – kérdezte Dwight flegmán. – Kezdem megunni a játékaidat.
 - Morcosnak tűnsz, Dwight - jegyezte meg derűsen.
 - Nincs időm rád! – mordult fel, és bevágódott a kocsiba. – Húzz el inkább, és örülj az idióta, szőke fejednek!
Dwight elhajtott. Trent a levegőbe szagolt. Itt valami nagyon nem stimmelt.
A házba könnyedén jutott be, a kombinációs kód nem okozott neki sok fejtörést. Dwight zárát megpiszkálni...az már nehezebb feladatnak bizonyult.
A lakás üres volt...ahogyan sejtette. De azért meg kellett bizonyosodnia róla.
Tehát Annabelle megszökött. Ez egyszerre volt üdítő, és nagyon aggasztó hír. Dwight nem vigyázott rá eléggé...ami azonban nem azt jelenti, hogy nem ő találja meg elsőnek. A baj csak az volt, hogy fogalma sem volt arról, merre kezdje el a keresést...
Minden halálfélelmét és aggályát félretéve Dwight után indult.