22.

  2010.05.02. 15:31

Karba tett kezekkel ácsorgott és száját kissé elhúzva figyelte, amint Jonas-t, meg Andreast fekete-fehérre mázolja a fiatal sminkes lány. Határozottan taszította ez a maskara is, amit a férfi viselt, hát még a Marilyn Manson-t idéző massza, amit az arcára kentek...de nem szólt semmit.
Az egyik fele szívesen megtette volna, de csak azért, hogy némi dühöt csikarjon ki a férfiból, míg józan eszével már rég felfogta, hogy az nem fogja bántani őt. Andreas nem olyan volt és kész. És bár nem értette, hogy miért vágyik még mindig erre, hiszen legbelül olyannyira szeretett volna megszabadulni a szenvedéstől...
Aztán rádöbbent. Amint a tükröt szemlélte, mélykék tekintete felkúszott a székben ülő Andreas arcáról a tulajdon, csinos pofikájára. Rémesnek találta a látványt. Valami furcsa feszültség játszott rajta azon a félelmen túl, amelyet Dwight jelentett rájuk. Máris hosszú gondráncokat vésett máskülönben fehér és sima homlokára.
 - Hé...- Andreas tükörképe elmosolyodott. – Nyugi. Ne izgulj már annyira. Ez csak egy koncert...
Annabelle már szólásra nyitotta a száját, mikor a sminkes durcás hangon megelőzte.
 - Lennél szíves nyugton maradni? Most nézd meg milyen ferde lett ez a csillag!
 - Bocs – vigyorgott tovább Andreas.
 - Na lám, milyen jó kedve van valakinek – lépett be mosolyogva a még sminktelen Ole.
 - Egy felbőszült vámpír üldöz bennünket és lehet, hogy holnapra mind meghalunk. Úgyhogy nem értem mire fel a jókedv – motyogta Annabelle. Jonas és Ole összenéztek. Andreas arca megkeményedett.
 - Nem lesz semmi baj – jelentette ki hűvös magabiztossággal. A kis glitterek és csillagok lassan helyére kerültek az arcán. Mikor Annabelle felé fordult, a lányból kirobbant a nevetés.
 - Úgy festesz, mint egy bohóc. Jaj...bocsáss meg – rázta a fejét. Andreas visszamosolygott rá.
 - Akkor majd ne felejts el egy pillantást vetni a közönségre. Ott lesznek az igazi bohócok.

 

A színpad mellől figyelte az eseményeket, azt, ahogyan a banda bevonul, és közben fél szemmel a klubbot, meg az embereket figyelte. A feketére mázolt falakon mindenféle gótikus képek díszelegtek, a falakról vörös csipke meg tüll lógott, a sarkokat elfüggönyözték, műfáklyák világították meg a fehérre mázolt, fekete szemű arcokat.
Annabellenek ismerős volt ez a sok darkos teremtés...tisztára úgy néztek ki, mint azok a lányok, Helmut stúdiójában. Persze a legtöbbjük csak halovány utánzata volt, az olcsóbb ruhákban, és a kevésbé profi sminkekkel kikenve...
A rajongók többsége nő volt. Az első három sorban kizárólagosan lányok voltak. És mind visítoztak, hol Eric, hol Andreas nevét skandálták...
És akkor Andreas végre megjelent, mikor az első akkordok már rég lecsengtek, visszhangot verve és utat törve a női sikolyok között. Annabelle önkéntelenül is elmosolyodott. A férfi csodálatosan mély hangorgánuma elbűvölte, és megdobogtatta a szívét...
Aztán a mosoly egy csapásra az arcára fagyott, mikor az első kezek Andreas testére vándoroltak. Végigsiklottak erős combján, aztán a férfi térdre vágta magát, és az ingét kezdték el gombolni. A gyomra a torkába ugrott. Felpattant, és két biztonsági őr közül egy sem próbálta az útját állni.
Ők nem fogták még fel, hogy veszélyben van. A könnyeitől elvakultan vágott át a VIP részleg rövid folyosóján. Ahogyan a nézőtérre ért, fülledt forróság csapott az arcába, leizzadt, mire átvágta magát a tömegen, valakinek a szegecsekkel kivert öve beleakadt a topjának szegélyébe, és elszakította az alját. Magasról tett rá. Minél előbb ki akart érni...
És a prágai éjszaka kellemes hűvöse gyógyszerként csillapította tomboló lelkét. Felhők gyülekeztek az égen, egyre több csillagot fedve el a szemei elől, nem is tudta igazán, hogy merre megy, de az utcán az embereket kerülgetve már messziről látta a Moldva nyugalmasan gomolygó vizét.
Lesétált a folyópartra a város fényei visszaverődtek a víz felszínéről, és ő leült egy kőre, és a kezébe temette az arcát.
Andreas hagyta, hogy azok a lányok fogdossák őt. És ez a szívébe mart, de tudta, hogy egyetlen módon lenne képes elfogadni...csakis egyféleképpen....
Ha Andreas birtokolná őt. Ha a tulajdona lenne. Akkor megtehetné, sőt az ő testét is odaadhatná másoknak, örömmel tenne eleget a férfi kívánságának. De így...?
Nem volt mit tenni. Szolgalelket neveltek az ő egykor ártatlan és gyermeki szellemiségéből, és a sok évnyi alárendeltséget nem lehetett egy csapásra kitörölni.
A szél erősen támadt fel, a folyópart ezen szakaszán egy lélek sem tartózkodott...mindenki félte a vad, nyári záport, mely akár jégesővel is járhatott.
A félelem hirtelen hévvel mart a szívébe. Neki nem csak a nyári záportól volt félni valója...Ha Dwight utolérte őket – márpedig ezt valószínűnek tartotta – akkor hiába volt minden kockázat, amit Andreas érte, Annabelleért vállalt...Megöleti magát, és Dwight minden eshetőség szerint bosszút vesz a bandán is. Ártatlan életek hullanak majd az önfejűsége és hisztériája miatt.
Lépteket hallott. Felállt, és hátat fordított a Moldvának, a szél a fülébe zúgott, egy kósza esőcsepp zuhant az arcára. Magas, izmos alak közelített felé. Markáns arcán barátságos mosoly...és Annabellet valamiért kilelte tőle a hideg.
 - Szia – köszönt. – Csatlakozhatok?
A kérdése tolakodóan hangzott és tenyérbe mászóan. Undorító magabiztossággal ejtette ki, választ sem várt rá. Annabelle még szorosabban fonta össze maga előtt a kezeit.

 - Nem hinném, hogy alkalmas lenne. Épp most kezdett el esni. Jobb, ha megyek is...
Azzal sietősre fogta lépteit, de az idegen terpeszbe állt, és ő kis híján beleütközött...
 - Azért csak ne siess úgy, Annabelle – mosolygott rá még szélesebben. Olyan szélesen...hogy a hosszú szemfogai kivillantak, mintegy direkt-véletlenül. A hatás kedvéért bezárta a száját. Annabelle rémülten hátrálni kezdett, de a folyó sehogyan sem akart ketté nyílni előtte, hogy átengedje. Hiába, ő nem Mózes volt, a Moldva pedig nem a Vörös tenger.
Hiába bámulta tágra nyílt szemekkel a férfi vámpírt, nem volt ismerős neki. Hosszú, szőke haja volt és kék szemei, izmai dagadtak a Nike póló alatt, a bőre kreol, mintha folyton szoláriumozna...de nem volt neki ismerős. Se a hangja, se a kinézete. De ez a tekintet...mintha látta volna. Igen, a szemei elütöttek a magabiztos, pökhendi külsejétől. Különös bizonytalanság és félelem...és jóság tükröződött bennük.
Csak a félelemtől hallucinálsz – zökkentette ki magát.
 - Honnan ismerlek? – kérdezte aztán, nagyon halkan.
 - Nevetnél, ha tudnád – mosolygott tovább, töretlenül. Aztán gondolkodó arcot vágott. – Nem, talán mégsem nevetnél...nem is vicces, ha belegondolok. Mindegy. Híreim vannak a számodra.
 - Nekem? Nem emlékszem rád...
 - Ne félj tőlem – közelebb lépett, a kezét barátságosan, tenyérrel feléje fordította. – Nem akarlak bántani.
 - De fogsz... – suttogta önkéntelenül. – Elmondod, ki vagy? – kapott észbe.
 - Nem foglak. Mi az, már elfelejtetted, hogy milyen éles a vámpírok hallása? – az idegen megcsóválta a fejét. – Pedig csak a napokban hagytad ott Dwightot. És a kastélyból is néhány éve szabadított ki...
Annabelle még jobban elsápadt. A vámpír a levegőbe szimatolt, orrlyukai jól láthatóan kitágultak, s a lány szinte érezte, hogy a nyálkitermelődése is megnő. Hiába, a frissen keletkező adrenalin pumpálta a vérét. Most már bánta, hogy nem maradt nyugton. A mosdóba is igazán kimehetett volna sírni.
 - Megleptelek? – kérdezte a vámpír.
Hazudj!
 - Nem.
Felnevetett.
 - Hazudsz.
Nyeglén vállat vont.
 - Ugyan már. Sok vámpírral volt dolgom, te is tudod, ha már így ismersz – a szeme összeszűkült. A vámpíré is.
 - És mondd, milyen egy emberrel? Így, ennyi vámpír után? Nem unalmasabb vele a szex?
Annabelle elvörösödött.
 - Semmi közöd hozzá!
A vámpír igencsak jól mulatott rajta. Még közelebb sétált, kisujját végighúzta a nyaki ütőerén. A lány megremegett, de nem a vágytól, hanem a félelemtől. Most már igazán rettegett...jól tudta, mire képesek ezek a szörnyetegek. A vámpír a füléhez hajolt, jéghideg lehelete csiklandozta a fülcimpáját...jó illata volt, de akkor is hátborzongató.
 - Csak azért jöttem, hogy elmondjam – suttogta. – Biztonságban vagy.
Erre nem tudott mit felelni. Végtagjait megbénította a félelem.
 - Dwight halott.
 - Hogyan? – kitágultak a pupillái, a fejét felkapta, egyszerre alábbhagyott benne a rettegés, és visszaköltözött belé az élet. A vámpír kezei ekkor a derekára kúsztak, hideg ajkai pedig lejjebb, a nyakára. Mire ez tudatosult benne, az idegen a fenekébe markolt, és ő felsikoltott, de hiába próbálta ellökni magától.
 - Segítség! – kiáltott. – ENGEDJ MÁR EL!
Bár a lelke mélyén tudta, hogy senki sem fog a segítségére sietni, az ösztöne kiáltott helyette...és akkor, mintha csoda történt volna, dobogó rohanás zaja, és Andreas mély hangja szelte át a sötétséget. Az eső eleredt.
 - AZONNAL ENGEDJE EL, VAGY LELÖVÖM! - ordított a férfi, a fegyver töltve volt, ezt Annabelle is tudta. De még túl élénken élt benne az az este Dwighttal...persze, Andreas nem tudhatta, hogy megint egy vámpírtól kell megvédenie őt...lehetett volna kár egy részeges csavargó is...Csakhogy nem volt az.
 - Andreas! – sikoltott fel. – Menj innen! Ez egy vá....
De ekkor A vámpír a legnagyobb meglepetésére elrejtette a fogait, és elengedte őt, sőt, még a haját is megigazította.
 - Elnézést – fordult a fegyvert tartó Andreas felé. – Ha tudtam volna, hogy a hölgynek barátja van, hozzá sem nyúlok – rákacsintott Annabellere, aztán...elsétált.
Andreas dühösen nézett utána...de nem sokáig. A következő pillanatban a lány feje oldalra bicsaklott. A pofon öt vörös kézlenyomatot hagyott jobb orcáján. A könnyek, a hirtelen feltámadó újbóli félelem és a megalázottság átszakították a jeget....a megkönnyebbülés szétáradt a testében. Andreas durván megragadta a vállát és magához rántotta.
 - Hogy lehettél ilyen...hülye?! – rántott rajta még egyet, a dühe az egekig szárnyalt. Csodálatosnak tetszett így, a rájuk szakadó égbolt alatt, amint haja lassan teljesen elázott, a fekete szemfesték patakban csurgott végig az arcán, kék szeme pedig szikrákat szórt. A lány szája résnyire nyílt a vágytól, szemeit lesütötte. – Egyedül jössz ki az utcára?! ÉJSZAKA! NORMÁLIS VAGY TE? És ha Dwight itt van valahol?
 - Sajnálom – lehelte, óvatosan felsandított. Egy villám szelte keresztül az eget, s olyan fénybe vonta a férfi arcát, amilyen fényben mindig is látni szerette volna.
 - Még nem – mondta halkan, és a szorítása megenyhült a lány karján. – De majd fogod.
Ölét kérlelhetetlenül is elöntötte a forró vágy.