Kellemes, meleg, biztonságos érzést várt abban a félmámoros állapotában, mikor az ember még nem kel fel igazán. Akkor, amikor az emberben még nem tudatosult a megszokott valóság, csak az éjszaka, az álmos öntudatlanság békéje emeli az önkéntelenség békéjébe az egész lényét.
Annabelle saját, privát kis békéjében Andreas jelentette a védelmet, a tartást. Kinyúlt érte, még csukott szemekkel, a franciaágy másik felébe...De a keze a kihűlt, lélektelen takaróra simult.
Az álmossága még nem enyhült, bágyadtan, fennhangon tette fel a kérdést.
 - Andreas?
Semmi. A fürdőből nem szűrődtek ki zajok. Talán lent van, a többiekkel – gondolta a lány. Egyáltalán, hány óra van? Felült, az alvós top felcsúszott lapos hasán, a bőre borsókázott, ahogyan az ágy melege után az Andreas nélkül barátságtalanul üressé vált hotelszoba hűvöse megrohamozta. Lerohanta.
Nem tudta mire vélni saját kétségbeesését. Az óra szerint még csak reggel fél kilenc felé járhatott...tizenegy előtt a fiúk elő sem bújtak a szobáikból. Most éppen megtehették, Grazban voltak, és holnap délután indultak csak tovább...
Andreas meg biztosan azért kelt ilyen korán, hogy ágyba hozza neki a reggelit. Ezzel nyugtatgatta magát, vagy azzal, hogy a koncert előtti stressztől nem tudott aludni. A férfi ugyanis nem nyúlt droghoz, se altatóhoz, mióta ők együtt voltak. Akár ez is lehetett az oka. Tehetetlenül elnyúlt az ágyon. A mellkasa közepén a szerelmesek mindent tudó, fájó ösztöne égetett lyukat. Valami nem volt rendjén. De mégsem akarta az egész hotelt körbejárni, mint valami...hogy is szokták mondani a fiúk? „Beszívott, narkós picsa.”

 - Hé...Annabelle! – megtorpant a lift előtt, de azért papucsos lábát berakta az ajtóba. Hátra nézett. A raszta volt az, a mindig vigyorgós, kedves srác.
 - Helló. Mondd, nem láttad...
 - Andreast – fejezték be egyszerre ketten. – Full felszívódott.  – az arcán a derű kissé megtört, de látszólag nem vette komolyan a problémát.
 - Hát...veled aludt egy szobában – vont vállat Skinny. – Mikor ment el?
 - Fogalmam sincs – rázta a fejét búsan. – Úgy keltem fel reggel, hogy már nem volt ott....
 - Hívtam telefonon.
 - Igen. Hallottam – felelte kissé kimérten, de aztán gondolatban megrázta magát. Kedvesnek kell lennie a férfival. Nem ő tehet róla. Ugyanúgy keresi a barátját, mint ő.
 - A fene...szóval a szobában hagyta a mobilját? – Skinny megvakarta a tarkóját, közben ujjai önkéntelenül is eljátszadoztak saját fürtjeivel.
 - Úgy tűnik.
 - Mindegy – legyintett. – Valami egészen apróságot akartam megbeszélni vele. De négykor úgyis próba... Jössz kajálni velem, meg Eric-kel?
Annabelle gyomra összehúzódott. Az aggodalom nem oldódott. A fene essen az egészbe!
Egy feldühödött vámpír üldöz minket, rám vadászva, bosszúra szomjazva...Nincs is más vágya, minthogy Andreas előtt szívja ki az utolsó csepp véremet, aztán őt is megölje, lehetőleg lassú, és kínos módszerrel. Erre fel Andreasnak nyoma veszett, a mobilja nálam, és semmi jele, hogy elő akarna kerülni. Szóva,l ha azt kérdezed megyek-e enni...
 - Kösz. Nem. Jó étvágyat.

 A lifttel még együtt mentek, de már nem szóltak egymáshoz.

Ott ültek, egy csomóan a próbateremben, egy kerek asztal körül. A tagok, Annabelle, a banda néhány unatkozó barátja, meg egy hangosító srác is.
Csak Andreas hiányzott. Jonasék egyre idegesebbek lettek. Nem beszélgettek, ahogyan szoktak, nem ontották a hülye vicceket. Ellenben a sör és a cigaretta rekordsebességgel fogyott.
 - Andreas... – morogta Emil az orra alatt. Jéghideg, kék szemei a helyiséget pásztázták. Időről-időre megállapodtak Annabelle-n, és a lány akárhányszor elhatározta, hogy most nem süti le a szemét bűntudatosan, hanem állni fogja a rideg pillantást – már tova is cikázott róla.
 - Jaj – nyavalygott Eric. – Miért nem kezdjük el nélküle a próbát? Majd jön a fellépésre...
 - Mégis, hogyan akarsz az ÉNEKES nélkül próbálni, idióta?! – Emil csak azt várta, mikor törhet ki. A fiatal srác behúzott nyakkal ült a széken. A raszta bátorítóan megveregette a vállát, amitől kissé megnyugodott.
 - Ne Ericet baszogasd! – pirított rá a gitárosra. – Nem ő tehet róla.
 - Nem hát...mind tudjuk ki tehet róla – jegyezte meg epésen Emil.
 - Így van! – Annabelle dühösen állt fel, már ő sem bírta tovább. – Én tehetek róla, engem támadjatok! Itt vagyok!
Ole a kezébe temette az arcát, Eric sajnálkozva nézegette a lányt. Emil farkasszemet nézett vele, a leplezetlen vád kihívón meredt a lányra.
 - Állj! – Skinny szólt közbe. Békét akart teremteni, de már késő volt. Annabelle elindult, hevesen és indulatosan.
 - Most meg hová mész?!
 - El. Megkeresem az énekeseteket – szólt hátra, anélkül hogy egy pillantást is vetett volna a fiúkra.  – Megmondom neki, hogy tolja vissza a seggét, aztán eltűnök a képből.
Holtra vált kis arca halványan tükröződött vissza a fotocellás ajtó üvegéről, amely alig akart kinyílni előtte. Valahogyan mégis utat engedett neki, és ő céltalanul vette nyakába Graz utcáit.

Hulla fáradtan esett be a klubba. A hangulat a tetőfokára hágott, persze nem a szó pozitív értelmében. Mindenki dühöngött, de a harag lassan emésztő aggodalomba csapott át. Andreas eltűnt. A rendőrséget értesíteni felesleges lett volna, hiszen még egy nap sem telt el azóta, hogy nem találják...Persze akár kivételt is tehettek volna, hiszen mégiscsak népszerű emberről van szó. Odakint még képmutatóan csillogtak a nap utolsó kis sugarai, Annabelle egyenesen Jonas karjába futott bele.
 - Nincs semmi bajod? – kérdezte a rasztás komor arccal. Nem állt jól neki ez az arc, és Annabelle, ahogyan ránézett, még inkább elkeseredett.
 - Sehol sem találtam...
 - Hát persze, hogy nem – csóválta a fejét. – Nem tudom mi lenne a rosszabb. Ha mi magunk jelentenénk be a színpadon, hogy a show elmarad, vagy ha a biztonságiak odakint.
 - Megmondjátok nekik az igazat?
 - Rajongóknak? – rémüldözött Jonas. – Csak az kellene!
Annabelle körülnézett. Elnézte a fejetlenséget. Mindenki, még a legutolsó hangtechnikus is beszélgetett valakivel, az énekes eltűnése általános zűrzavart keltett. Andreas nem csak énekesnek számított, hanem egyben frontembernek is.
 - Az egész az én hibám – harapdálta ajkát a lány. – Te tudod, hogy nem mártírkodni akarok! Dwight vissza akar kapni. Tudtam, hogy ez fog történni, és mégsem csináltam semmit! Mégsem mentem vissza hozzá, hogy Andreas-t megmentsem...
 - Állítsd le magad! – szorította meg a vállát Jonas, és a lány most döbbent rá, hogy percek óta ölelkeznek már, és a férfi kedvessége mintha gyógyír lenne a nyughatatlan fájdalmára. – Andreas felnőtt ember. Önálló döntésekkel. Oké. Legtöbbször felelőtlen döntésekkel. De akkor is ő határozott így. Most viselnie kell a következményeit. Soha nem akarnék rosszat neki, a barátom...De most talán tanul belőle...
 - Már, ha túléli... – a szép arc megint sírásra állt.
 - Na jó, figyelj! – felemelte a lány állát, a szemébe nézett. – Most elmész szépen a backstage helyiségbe, ahol a bár van. A bárpult mögött van egy övtáska, Eastpak-es. Fekete színű és zöld pókok vannak rajta. Abban van három levél altató. Kettőt vegyél be...mármint két szemet! És feküdj le szépen aludni. Senki nem fog zargatni. Ha megkerül ez a marha, én magam foglak felkelteni. Megígérem.
Annabelle gépiesen bólintott. Már nem volt ereje tiltakozni.
 - Köszönöm, Jonas – bólintott, és megpuszilta a keskeny arcot.
 - Bármikor – dünnyögte a basszeros. – Bármikor.

Lement a nap.

Annabelle rálépett a VIP szobákba vezető folyosó félhomályba vesző, vajszínű, süppedős szőnyegére. A falakon kör formájú, vöröses lámpák biztosították a halvány derengést. A falba simuló ajtók diszkréten vezettek puhaágyas szobákba, vagy elit mosdókba. A lány kábán sétált előre, a bár felé.
Legszívesebben hangosan zokogott volna, hisztériázva és csapkodva. Már megbánta, hogy eljött, hogy megszökött. Az ő sorsába nem ez volt beleírva. Ellenszegült, és most az a büntetése, hogy az az ember szenvedjen helyette, akit a legjobban szeret. Ott kellett volna maradnia azzal a vámpírral, élete végéig...
Úgysem nyúltak volna hosszúra a szenvedései, gyenge, emberi teste előbb-utóbb felmondta volna a szolgálatot.
Micsoda torz világ ez! – gondolta. Vámpírok...
Az ajtó, amely mellett elhaladt kicsapódott – szerencsére befelé nyílott. Hatalmas és erős kar nyúlt ki érte, egy pillanat alatt szippantotta be, mint valami hatalmas porszívó. Még a sikkantás az a mellkasában rekedt. Először arra gondolt, hogy Emil az. És most majd titokban megöli őt.  Megérdemelné...
 - Pszt! Anna! – hűvös tenyér simult a szájára, hogy ne sikkanthasson. A hang egyszerre csalt könnyeket a szemébe, és boldog mosolyt az arcára, amely persze nem bontakozhatott ki, hiszen a támadója befogta a száját.
 - MMmm!
 - Ne kezdj el üvöltözni. Kérlek. Maradj veszteg! Nem tudhatják, hogy itt vagyok – szólt Andreas. Bár nem látta, de a hang az övé volt. És a teste a hátához simult. Ez ő! Biztosan ő...
 - Megígéred, hogy nyugton leszel?
Annabelle hevesen bólogatott. A kéz lassan eleresztette a száját, és megpördítette őt a tengelye körül. Márványmosdóban voltak. A fények élesen világították meg a férfit. Tényleg Andreas volt az.
 - Andreas! – suttogta. – Hála Istennek!
A férfi sötéten elmosolyodott. Tényleg sötéten. Volt valami olyan a mosolyában, amelyet eddig Annabelle sohasem látott....valami...gonosz. Gyorsan száműzte a fejéből ezt a gondolatot.
 - Istennek ehhez semmi köze – mondta a férfi.
 - Miért nem mondod el nekik, hogy itt vagy? Biztosan megértik majd, ha most nem akarsz koncertet adni. A fő, hogy épségben vagy, és élsz!
 - Nem lehet, Annabelle – ingatta a fejét szomorúan.  – Attól tartok, többé nem tartozhatok a Deathstars-hoz. Mondd, Anna, ha kérnélek velem jönnél? Bárhová?
 - Mi? Miért? Persze, hogy veled – mondta zavartan. – De magyarázd már meg, a fenébe is! Miért?!
Andreas várt. Félmosollyal az arcán a jobbra lévő, kerek tükörsorra pillantott. Ott álltak ők ketten, egymással szemben, s amire készült...
A lány ereiben meghűlt a vér. Andreas mostmár nyitott szájjal mosolygott, felső ajkát egyre inkább felhúzta.
 - Ezért.
A két hosszú szemfog hófehéren csillogott. Vámpírfogak voltak. Annabelle úgy érezte menten elájul.
 - Ugye nem....
 - De.
 - Andreas – suttogta elhaló hangon. – Ki volt az a fenevad, aki ezt tette veled?
 - Találkoztam Dwight-tal. Ő tette. Ígérem, hogy mindent meg fogsz tudni. De most mennünk kell!
Annabelle bólintott.
 - Mostantól csak éjszaka közlekedhetünk, igaz?
 - Így van...Gyere, Kedvesem. Most már semmi sem választhat el bennünket egymástól! – sokat ígérő mosollyal, de hideg szemekkel nyújtotta kezét a lány felé, s szeme sarkából közben a nyitott szellőzőt figyelte, ahol bejött. – Kapaszkodj belém. Kiviszlek innen.
Annabelle igyekezett megnyugodni. Szorosan a férfihez simult. Volt benne valami furcsa. Valami hűvös. Máskor mindig olyan forró volt a teste...de hát persze...Andreas már nem ember. Neki mindegy volt. Ha belülről még ugyanaz maradt, ő haláláig kitart majd mellette.