- Kösd be magad – szólt rá Andreas. – Nincs sok időnk.
Annabelle hatalmasat nyelt, de engedelmeskedett a férfinak. Elmormolt egy halk imát, jaj, csak nehogy baleset legyen a vége...
Aztán elindultak...mit indultak!  A kocsi, mint egy rakéta, úgy lőtt ki. Annabelle gyomra összezsugorodva préselődött a gerincének – legalábbis így érezte. Az éjszakai fények üstökösökként húztak csíkot, az ablaküvegen át szinte hallotta a süvítő menetszelet.
 - Jézusom – préselte ki összeszorított fogai közül.
 - Azt ne mondd, hogy Dwight mellett nem szoktál hozzá a veszélyes élethez – vigyorgott a visszapillantóba a férfi.
 - De. Csakhogy, ő nem egynapos vámpír volt – mormogta a lány, tőle szokatlan stílusban.
 - Szóval nem bízol bennem? – Andreas hirtelen kanyarodott és még hirtelenebbül állt meg. Annabelle megrándult. Olyan erőszakos hanglejtéssel beszélt hozzá...mintha csak a két vállára tette volna a kezét és teljes erőből megrázta volna a testét.
 - De...dehogynem – lesütötte a szemét.
 - Akkor ehhez mérten viselkedj!
 - Megértettem – a lányt átjárta a melegség. Bár még a legutóbbi együttlétük emléke sem hűlt ki teljesen...akkor aztán Andreas igazán a magáévá tette őt. Annabelle szeme csak úgy ragyogott az alárendeltség csodás ígéretétől. Dwighttól minden porcikája irtózott már, de Andreas az a férfi volt, akinek mindenét ki akarta szolgáltatni. Nem csak a testét, a lelkét is.
A kocsi újra felgyorsult, s ő arra eszmélt, hogy elhagyják Graz-t.
 - Mostantól belőled fogok táplálkozni – jelentette be Andreas.
 - Ez természetes – biccentett Annabelle.
 - Ne félj...sohasem veszek el annyi vért, hogy neked bajod származhasson belőle.
 - Tudom. Elmondod, hogyan történt?
 - Tudtam, hogy Dwight már itt van és vadászik ránk. Ezért elébe mentem a dolgoknak. Előbb vagy utóbb lecsapott volna...erre mindenképpen sor került volna.
 - Mégis, hogyan tudtál legyőzni egy ilyen erős vámpírt? – nem akarta elhinni. Nem tudta elhinni. Még Andreasnak sem. Annyi évnyi rettegés...annyi szenvedés...nem kívánt szenvedés volt már mögötte. Lehetséges lenne, hogy egyszerre vége szakadjon? Egy halandónak köszönhetően?
 - Egy másik vámpírnak köszönhetően.
 - Mégis miféle vámpír? – hökkent meg a lány. Ez már neki is túl sok volt.
 - Egy alakváltó – vont vállat. – Valami Trent. Csak úgy ott volt. Ő is Dwightra fente a fogát.
 - Trent! – kapta a szája elé a kezét Annabelle. Andreas érthetetlen okból jó ízűt kacagott.
Trent. Nem lehet igaz. De miért? Miért segített ő elintézni Dwightot?
Az egész zavaros volt, kusza és hihetetlen.
A hely félelmetesen elhagyatott és vidékies tájakba torzult. A bizalom és a forró, friss összetartozás mellett, mint egy aprócska rés, a tökéletesen szigetelt ablakrésen...besüvített a bizonytalanság jeges, kíméletlen szele. Valami benső ösztön azt súgta:
Kiszállni a kocsiból. Most.
Mégsem történt meg. Megvárta, míg leparkoltak egy erdő szélén, a kocsi fényszórói megvilágították a tovább vezető lábnyomokat, valamint a kerekek nyomait is. Annabelle nem volt buta. Sejtette, hogy Andreas nem először jár itt. 
 - Szívem, a kocsi hátsó ülésén találsz két zseblámpát!
Szívem? Andreas sosem hívta őt beceneveken. Valahogyan nem az ő stílusa volt. Nem törődött vele. Kicsavarodott testtel kutakodott a lámpák után, Andreas közben mohón simogatta a domborodó fenekét.
Kiszálltak. Sötét volt, és hűvös, egészen a lány velejéig hatoló hideg. Nem akaródzott neki bemenni az erdőbe. Félni kezdett. A helyzettől, az éjszakától, a vámpíroktól...Andreastól.
A férfi elindult. Mikor Annabelle egy tapodtad sem mozdult, meleg, barátságos hangon szólt hozzá.
 - Csak kövess. Olyan kihalt az egész, mint egy temető – rákacsintott. Abban a pillanatban végigszaladt a hideg a gerincén. Bátortalan léptekkel követte.

Azt hitte már soha sem érkeznek meg. A föld sáros volt és süppedős, a fák a fekete égbe nyúltak, apró neszezések, talán mókusok meg patkányok...? Denevéreket látott és hallott, de az apró állatok voltak a legkevésbé rémisztőek. Hanem Andreas, aki elől lépdelt. A látása éles volt, de azért neki is kellett a zseblámpa.
Biztosan valami sötét varázslat lappang itt – vetődött fel a lányban.
Kiértek a tisztásra, ahol egy barnára mázolt, régi lakókocsi árválkodott. Annabelle szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta.
 - Igen. Ez az enyém.
 - Andreas...hogy tudtad te ezt elintézni...egyetlen éjszaka alatt? – csóválta a fejét.
 - A vámpírok sokkal gyorsabbak, mint az emberek – vont vállat mosolyogva.
 - Úgy látom nagyon tetszik neked a vámpír lét – jegyezte meg sötéten.
A férfi megint csak vigyorgott.
 - Gyere – átölelte a vállát. Minél közelebb sétáltak a járműhez, Anna annál rosszabbul érezte magát. Felemelte a fejét, a holdat kereste a tekintetével, de felhők borították az eget.
A kocsi ajtaja nyikorogva nyílt ki, Andreas villanyt gyújtott, amely egy csupasz villanykörtét jelentett. Hirtelen eltakarta a lány szemeit, a tenyerével.
 - Drága. Mielőtt bárhová is megyünk, valamit tudnod kell.
 - Még valamit...? Andreas, tudod...őszintén megmondom, hogy kezd elegem lenni ebből a játékból...Ha menni akarsz, tűnjünk innen most! – a hangja síróssá vált, kezdett elvékonyodni.
 - Dwight nem halt meg. Én nem vagyok gyilkos. Nem bántottam őt...annyira – mondta lágyan.
 - Hogy mi?! Ugye nem azt akarod mondani, hogy....ITT VAN?! – Anna felsikoltott, kapálózni kezdett. A pánik úrrá lett rajta. HA Dwight itt van, akkor neki menekülnie kell. Az a vámpír az egész kurva lakókocsit lenyeli...keresztben!
 - Shh! Nyugi! Semmi baj. Semmi baj. Ártalmatlan. De mielőtt még megengedem, hogy lásd...
 - Nem akarom látni!
 - ...figyelmeztetnem kell téged, hogy nem úgy néz ki, mint azelőtt.
 - Hanem, hogy?
 - Nézd csak. Ott van. Bal oldalt.
Eleresztette Annát. A lány oldalra fordította a fejét, az ajtó nélküli kereten át egy ágy rajzolódott ki...és abban ott feküdt....
 - ANDREAS?! – sikoltott fel.
A férfi az ágyhoz volt bilincselve. De máskülönben is mozdulatlan volt. A feje oldalra dőlt, a vállára, a haja kócos volt, a nyaka és az arca hófehér. Annyira...törékeny volt. Annyira emberi.
 - Úristen – nem bírta tovább, hangos zokogásban tört ki. Csak sírt és sírt, a másik Andreas pedig a vállát és a hátát simogatta.
 - Semmi baj. Ő nem Andreas. Andreas én vagyok. Ő Dwight.
 - Ez képtelenség – sírta. Képtelen volt levenni a szemeit az ágyon fekvő férfiról. – Ivott belőled, vagy mi...?
 - Igen. Tudod, Dwight erős vámpír. Nem könnyű legyőzni. Az, hogy sikerült, nem azt jelenti, hogy nem szenvedtünk meg vele. Sikerült belém harapnia és inni belőlem...
 - Jézusom – lehelte. Érezte, hogy nem sokáig bírja már. Az egész napos stressz, félelem és rettegés mind kijöttek rajta. Egész testében remegett, a gyomra felfordult, és már csak öntudatlanul akart feküdni, egy kényelmes ágyban, és nem gondolni semmire...
 - Nyilván azt remélte, hogy ha felveszi az alakomat, akkor csellel majd magához édesgethet téged. Szegény drágaságom...- Annabelle nyakába csókolt. Szemfogával végigcirógatta az ütőerét...a lány borzongott tőle. De valami különös oknál fogva nem kellemesen.
 - És most? Mi lesz? Meg akarod...ölni?
Ennek gondolata rémes érzéssel töltötte el. Dwightról volt szó. De akkor is...! Ahogyan ott feküdt, Andreas testében, magatehetetlenül, rémes állapotban...egyszerűen...sajnálta.
 - Nem – rázta a fejét. – Magunkkal visszük.
Annabelle ekkor szembe fordult Andreasszal (a mögötte állóval). Farkasszemet nézett vele. De nem állta a tekintetét. Most először nézett hosszabb ideig a szemébe, azóta, hogy vámpír lett. És most először mondta ki magában azt, amit az első perctől fogva egészen biztosan tudott, mert az ösztönei és a szíve sohasem hazudtolták meg.
Ez már nem Andreas többé.
 - Te megőrültél – rázta a fejét. Lehunyta a szemeit, s ezúttal, mikor kinyitotta hosszan, és kihívóan bámult bele egykori szerelme, kék szemeibe. – Te nem vagy normális.
S mindennek a tetejébe, ha az éjszaka még nem tartogatott volna épp elég borzalmat és sokkoló élményt számára...
A rab ébredezni kezdett.
 - Annabelle? – elhaló hangja áthatolt a lány kusza gondolatainak erdején. Ez a hang az a hang volt. Ez volt az igazi Andreas hangja. Akárhogyan is...de tudta. A szívével.