Egyszer volt, hol nem volt…
Volt egyszer egy szőke, ártatlan szemű, okos, bűbájos kislány. A jelzők a végtelenségig, az egekig sorolhatóak volnának, ha lenne rá elég hely, igény…és idő. Idő. Abban bizony nem bővelkedett jelen esetben. Csak állt ott, az alvó vámpír fölött, és nézte, amint a mellkasa alig láthatóan emelkedik és süllyed. Ez nem sűrűn történt meg, és nem is túl nagy intenzitással. De volt benne élet. Kevéske, de volt.
Annabelle a kislányra gondolt, aki ott élt benne, de elhallgattatták. Nem ismerte azt a kislányt. Túl sokáig maradt csendben…utoljára talán a szüleiről beszélgettek, ők ketten. Csendesen, a kastély hűvös, kőfalú szobájában, az ágytakaró alá kucorodva. Hogy hiányzott anyu és apu…
De a hosszú, éles végű favonalzó, a vörös vámpír dada kezében véres csíkként húzta át a terveket a szökésre. Mintha az élete is egy apró rubrikába lett volna belesűrítve, s mintha azt is áthúzták volna…
Nem hagyták felnőni a kislányt. Teremtettek helyette valami mást…és mintha az ártatlanságot annak a gyomrába zárták volna. Pontosan ilyen érzés volt. S most, mintha kínkeservesen nyúlt volna le a tulajdon torkán, hogy mindent kiadjon magából, ami belülről feszítette. Rettegett a vértől, de a kislány biztatóan csendült fel odabentről.
Ne félj. Láttad már, hogy csinálják. És azt is tudod, hogy ha ez a különleges kapcsolat létrejön, nem lehet megszakítani. Trent tehetetlen lesz.
Az agy az irányító, a kéz az eszköz. Talán ezért szelte át oly könnyedén Trent csuklóján az ütőeret…
A szájára tapasztotta. Elképesztő érzés volt, gyomorforgató és gusztustalan, ahogyan a vér – hűvös volt az emberihez képest, és az íze…annyira…szintetikusnak tetszett – szétáradt a szájában, langyosan simogatta az ízlelőbimbóit. Minden másodpercben azt hitte, hogy hányni fog.
Vámpírvér.
Még mindig nem tudta felfogni, hogy mit tesz, de valahogy mégis természetesnek tűnt. Mintha csak előre megírták volna. És ivott, és hatalmas kortyokban nyelt. Fél liter volt a testében. Ekkor erővel szakította el magát a csuklótól, Trent teste megrázkódott a szemei kipattantak. Ömlött belőle a vér, s Annabelle úgy hitte, hogy  a férfi meg fog halni.
Ő maga a padlóra zuhant, a hátán fekve rázkódott meg újra és újra, majd szüntelenül, egész testében. A plafont bámulta, nem tudta becsukni a szemeit, pedig szeretett volna öntudatlan állapotba zuhanni.
Nem pergett le előtte az élete, nem volt halálközeli az élmény…sokkalta inkább, mint egy nagyon magas láz, mely hidegrázással jár. Nem tudhatta meddig tartott, talán egy óra, talán még több. De mikor az áramszerű kis rázások abbamaradtak, akkor az összes izma egyszerre ernyedt el, bizsergett a bőre, és égett a húsa, és hideg verejték lepte el a gerincét, a homlokát, és a mellkasát is.
A légzése elcsitult. Szinte nem is vett levegőt. Nem mert felállni.
A roham alatt mintha egy burokban lett volna a feje, nem hallotta az erdő zaját, s a szeme, bár nyitva volt, de mégis, homályba burkolództak a lakókocsi falai.
Ellenben most…De hiszen jól tudta, miféle világ a vámpíroké. Nem lepte meg ez a váratlan tisztaság, ez az éles kontraszt, mégsem tudott hozzászokni.
Felkelt. Olyan stabilan állt a két lábán, hogy ha egy tornádó száguld keresztül a fákat kitépve, őt akkor sem tudja onnét elmozdítani. A tekintete egyből Trent üres helyére villant. Eltűnt.
Annabelle próbált befelé figyelni…de a hang már nem szólalt meg. A gondolat ott volt a fejében. A levegőbe szimatolt. Meghatározhatatlan illat, mégis ismert.
Trent illata.
Úgy érezte, hogy érzi a vámpírt. Tudta, hogy kint vár rá, egy fa tetején. Egyszerűen csak…tudta. És meg akarta lepni.
Teljesen átengedte magát az új testének, az új ösztöneinek. Az agya irányított – de már nem az ő agya volt, hanem egy vámpíré, egy ragadozóé.
Kimászott az ablakon, felkapaszkodott a kocsi tetejére, s onnan egy szökkenéssel a szomszédos fa alsó ágán termett. Még feljebb és még feljebb kapaszkodott, mint egy igazi nagymacska. Hihetetlen erőt érzett egykor gyengécske ujjaiban.
Ott volt, a zöld lombok, mint hűséges társak, szövetségesek ölelték körül. Most már Trentnek is éreznie kellett őt, de Annabelle nem hagyott idő a cselekvésre. Mögé került, és a vállára tette a kezét. A guggoló Trent keserűen elmosolyodott.
 - Úgy tűnik, sohasem lesz már nyugodt, boldog életem – mondta, s továbbra is úgy tett, mint aki továbbra is várja, hogy a lány kijöjjön a lakókocsi ajtaján, csak azt a pontot szuggerálta.
 - Remélem a halálod az lesz – suttogta a lány szomorúan.
Trent tekintete elsötétült. Egyszerre nyúltak a másik torka felé. De Trent nem tudhatta…
A nyaka egyszerűen összeroppant. Egy másodperc alatt.
Nem tudhatta, hogy mekkora erő bontakozott ki a törékeny, női testben. Nincs rá kémiai, biológiai képlet, amely leírhatná. Emberi logika nem értheti meg…
Trent vámpír testéből a maradék élet is elillant. Tompán puffant a földön. Annabelle kezei között a torkának véres cafatjai maradtak csupán, a feje oldalra gördült a lány kézfején, és a teste mellé zuhant, a földre.
Kecses mozdulattal ugrott le a fáról, egy pillantást sem vetett Trent testére. Nem akarta megrémíteni Andreas-t, így a kint álló vödörben megmosta a kezeit. A hús mind, és a vér nagy része is lejött a hideg víznek köszönhetően.
Besétált, Andreas mélyen aludt, az arca azonban nem volt kisimult. Apró gondráncok feszültek a szeme sarkában, a homlokán, és a lány végtelenül sajnálta. Mégis könnyűnek érezte magát így, lélektelenül.
Már csak saját magával kellett foglalkoznia.
Az ágyhoz lépett, puszta kézzel tépte le Andreas kötelékeit. Gyengéden, alig érintve simította meg a férfi arcát.
 - Ébresztő – lehelte a fülébe, arcon csókolta és Andreas végre kinyitotta a szemeit.
 - Mi a fene tartott eddig? – morogta. – Miért nem tudtál azonnal elengedni?
Annabelle csak mosolygott.
 - Jobb, ha nem tudod. Menjünk innen.
Andreas értetlenül ült fel, és gyanakodva méregette a lányt.
 - Minden rendben…? Eh, hülye kérdés…hogy lenne bármi is rendben… - megdörgölte a szemét. Még mindig kába volt attól a rengeteg nyugtatótól, amit Trenttől kapott. – Hol van a vámpír?
Annabelle legszívesebben azt felelte volna, hogy itt előtted. Nem akarta elvesztegetni az éjszaka értékes idejét.
 - Tűnjünk innen – felelte válasz helyett. – Kiráz a hideg ettől a helytől.
Andreas bólintott. Egyelőre ennyivel is beérte. Az erdőn együtt keltek át, Andreas látszólag úgy hitte, megnyugtatja őt azzal, hogy folyamatosan át karolja, vagy a kezét fogja. Mikor kiértek az utcára, akkor Annabelle mély levegőt vett.
 - Na figyelj…Én arra megyek – mutatott észak felé.
 - Tessék? Annabelle…Trent bárhol lehet. Veszélyben vagyunk, fel tudod ezt fogni? Szerintem megzavartak téged az események...- kinyújtotta a karját a lány felé, de az elvesztette a türelmét.
 - Na jó, figyelj rám! Trent halott! És csak Te, vagy veszélyben. Úgyhogy most menj…keresd meg a barátaidat…és húzzatok innen!
Andreas szeme összeszűkült.
 - Állj. Biztos, hogy te Annabelle vagy? Nem valami alakváltó borzalom? Trent? Ne szórakozz…
Annabelle a kezébe temette az arcát. Miért? Miért ilyen nehéz a felfogása?
Váratlanul vicsorogva húzta fel az ínyét. Vámpírfogai hosszan és hegyesen íveltek az álla végéig. Andreas hátrahőkölt.
 - Trent meghalt, mert megöltem. Ittam a véréből. Vámpír vagyok. Több annál. Valami más is van a véremben. Én sem tudom, hogy mi az Andreas…de valami oka volt, hogy ennyien vadásztak rám. Valami…erő van bennem. És használni is fogom. Most menj…és vigyázz magadra…
Hátrált két lépést, a száját már becsukta, a szemét könnyek mardosták. Nem akarta, hogy Andreasnak fájjon…de ő már nem volt ember többé. És az illat…Andreas testének és vérének illata hirtelen éhséget ébresztett benne. Nem.
Nekik el kell válniuk. Nem volt más választása. Így mindketten megmenekültek…
Andreas még mindig nem mozdult, így neki kellett elszakadni a szívszaggató képtől.
 - Ezt nem hiszem el… - suttogta Andreas. A fejét rázta, és Annabelle után eredt. A lány azonban hátat fordított neki. Itt volt az ideje kipróbálni, hogy mennyire gyorsan futnak a vámpírok.
Mintha rakétából lőtték volna ki. A kislány felnőtt és a kastély felé száguldott.
És ölni akart.