Teljes magabiztossággal vette birtokába a várost, soha nem érezte igazán otthonának, most azonban az utak az ő talpához idomultak, a levegőt belélegezve újabb és újabb energiát szippantott magába. A gyors, macskamozgás természetesen jött neki. Nem gondolkodott és nem érzett. Érzékelt. Újjászületett.
És vért akart, megtorlást, bosszút. Ha a szemét kötik be, még akkor is odatalált volna ahhoz a kastélyhoz. Neki már semmire nem volt szüksége. Se térképre, se fegyverre, se tervekre. Az ereje már a tudatában volt. Már tudta jól, hogy mire képes.
Drága Andreas…
Igen, a férfinak is épp ezért jó, ha távol van tőle. Még a végén baja esne mellette. Az érzés, melyet iránta táplált a vámpírrá válásakor deformálódott. A heves szerelem és birtoklási vágy átalakult. Úgy érezte, mintha Andreas egy darabkája benne lenne a testében, s az ő testének apró szegletét is magában hordozná a férfi. Egyszerűen tudta hol van. Tudta mit csinál. Épp ezért szökellt hatalmasakat háztetőről háztetőre…

Andreas kétségbeesetten rohant, a tüdeje nem bírta, mert túl régóta dohányzott, a szíve a torkában dobogott. Az oldala veszettül szúrt, a haja meg minduntalan az arcába csapódott. Így is kilométereket futott, Annabellenek azonban nyoma sem volt.
Vámpír…Nem hitte el. Egyszerűen képtelen volt felfogni. Mert az nem lehet, hogy egy ilyen teremtés, maga az ártatlanság, a tisztaság és báj eleven szobra…
Nem. És nem adta fel a reményt, nem volt rá hajlandó. Túl sokat jelentett neki. Többet, mint az elbaszott, nyavajás kis élete, amely most tovább folytatódhatna, a megszokott kerékvágásban.
Turné. Drogok. Kurvák.
Mikor egy lélegzetvételnyi időre megállt, a térdére támaszkodva zihált, a homloka verejtékezett és ráadásul ebben a francos sötétben azt sem tudta pontosan megállapítani, hogy hol vann…
Akkor egy erős kéz fonódott a karjára, durván maga felé rántotta és mire pislogott egyet, már Emil jeges, szigorú szemei bámultak vissza rá.
 - Elég volt. Elmegyünk innen!
 - Te meg mit keresel itt?
 - Én sem tudom – vont vállat a férfi. – Eltűntél…kerestünk, de megegyeztünk, hogy ha tényleg nem találunk meg, akkor lelépünk. Kurva veszélyes ez a szarság, amibe belecsöppentél.
 - Menjetek…Én maradok. Meg kell találnom… - Andreas elszánt arca az ég felé nézett Emil válla felett. Mintha onnan várná a jelet, hogy merre induljon.
 - Ne szórakozz! Hol voltál egyáltalán eddig?
Andreas elmosolyodott.
 - Benyugtatózva, kikötözve egy vámpír lakókocsijában.
 Emil eleresztette és a kezébe temette az arcát.
 - Ezt nem hiszem el – mormogta. – Figyelj, egy seggfej vagy, de akkor is a barátom. Nem akarlak itt hagyni! – nézett rá, és Andreas tudta, hogy komolyan gondolja.
 - Én meg őt nem hagyhatom itt. Meg kell találnom…
 - Nézd, nem kérem, hogy mondd el mi történt…csak…azt kérem, hogy gyere most velem.
 - Három szóban össze tudom foglalni – mosolygott még szélesebben a férfi. – Annabelle megölte a vámpírt, aki megölte azt a vámpírt, aki engem akart megölni.
Emil elhúzta a száját.
 - Te tiszta zakkant vagy…
 - Lehet. De most már nincs veszély. Most már csak meg kell találnom…hogy örökké az enyém lehessen.
Örökké. A szót, mint bűvös mantrát mondta ki, és legszívesebben ismételgette volna. Ha Anna vámpír lett…akkor ő is az lesz! Megmondja a lánynak, hogy nem zavarja. Hogy kész életmódot váltani, őérte.
Amint ezt megfogalmazta magában, arcon csókolta Emilt, és elrohant. Hogy merre, azt ő maga sem tudta…

Bár erőssé és gyorssá vált…bölcsebbé nem. Mindenre számított, csak erre nem. Várta, hogy hatalmas akadályok sora vár majd rá, esetleg vámpír őrök. Vagy több órányi keresgélés. Hiszen sok idő telt már el azóta, hogy utoljára a kastélyban járt, úgy hitte, azóta még szigorúbb lett az ellenőrzés, még erősebb a védelem.
De arra aztán abszolút nem számított, hogy a kapu tárva nyitva áll majd.
Lassan, kihúzott derékkal, hátra feszített vállakkal és felemelt fővel sétált be rajta.
 - Vártatok rám, rohadékok? – duruzsolta halkan, s tekintetét fel-le járatta a falakon. A hely semmit sem változott. Borzongató volt. Torokszorító. A gyomra is összeugrott. De a lábai már nem reszkettek, magabiztosan lépdelt a süppedős, vörös szőnyegen.
A kihaltság, a csend a levegővel vegyült el, és ez úgy nehezedett rá, mint kilós súly. Pedig itt…mindig olyan pihekönnyű volt minden. Csupa holt lélek, leheletük párája nem látszódik meg a térben, és nem is melengeti meg a levegőt. Ez most más volt. Gyilkos várakozás.
Találomra indult el. Pislákoló gyertyák mindenütt, félhomály és derengés, és csend és hulla szag.
Látszólag nyugodt volt és fesztelen, de valójában minden izma készenlétben volt. A húr a másodperc tört része alatt fog majd elpattanni és ő tudta, hogy az elsőt, aki szembe jön vele, megöli.
A társalgó kandallójában pattogott a tűz, s előtte, egy háttámlájával az ajtóval szembe állított, vörös fotelt látott. Abból egy hosszú, deformált árny nyújtózott ki, egész a falig. Annabelle puhán lépkedett, de biztos volt benne, hogy a benne ülő hallja őt. Nem értette, hogyan, de mégiscsak veszített a magabiztosságából…egy kicsit.
 - Hát persze, hogy vártunk rád!
Az a hang…! Annabelle a fejéhez kapott, de hiába szorította rá mindkét tenyerét. A képek megállíthatatlanul jöttek.
És az emlékek is. Az a hang mindig nyugodt, atyai, és végtelenül türelmes volt. Az a hang mondta ki az ő halálos ítéletét is.
 - Mortimer – suttogta. A lábai mintha a szőnyegbe ragadtak volna. A szék háta mögött állt, látta az öreg kezet, ahogyan a karfán nyugszik, és egyszerre szerette volna szétzúzni, s egyszerre akart messzire szaladni előle.
 - Nem mersz elém állni? – kérdezte barátságosan. Annabelle hezitált. Mi van, ha fegyver van nála? Bár ebből kiindulva már akkor is lőhetett volna, amikor ő belépett. – Eljöttél idáig, és most nem mersz egy öreg vámpír elé állni? – Mortimer aprót kuncogott.
Annabelle szinte megerőszakolta a saját lábait. Elé lépett, és acél tekintettel nézett le rá.
 - Itt vagyok, Mortimer.
Egymásra néztek, és Annabelle vámpír szívét elöntötte a gyűlölet.
 - Már csak az a kérdés, hogy a többiek hol tartózkodnak – mondta halkan, ízlelgetve a szavakat.
 - Elküldtem őket – mondta nemes egyszerűséggel az öreg vámpír. – Nekik ehhez semmi közük.
 - Ehhez mindenkinek köze van.
 - Nem akartam vérontást, se mészárlást, Annabelle. Megértem a dühödet, és, hogy bosszút akarsz állni. De mielőtt megölsz, kérlek, engedd meg nekem, hogy elmondjak valamit.
 - Ugyan, mi érdekeset tudnál te nekem mondani? – kérdezte megvetően. – Tönkretetted…az egész életemet. Elraboltál a szüleimtől. Megcsonkítottad a lelkemet. Aztán meg…meg akartál öletni. Tudod hányszor kívántam az utóbbi években azt, hogy bár így történt volna?! – a szemeit elöntötték a könnyek. – Tudod hányszor…Dwight mellett…aki a megszabadítóm volt, aztán mégis a vesztem okozta. Engem tönkre tett ez a kibaszott faj, és te is tudod, Mortimer, hogy hiába küldted el őket, mert mindenkit meg fogok találni! Egyesével.
Csak úgy izzott a levegő. A tűz mintha még élesebb szikrákat vetett volna, pattogzása vidámból haragossá, szenvedélyessé vált.
 - Az egész hazugság volt, Annabelle. Neked nem emberek voltak a szüleid. Azok csak emlékek, amit egy embergyermektől kaptál, akinek megittad a vérét. Még egész kicsiny korodban.
 - Tessék…? – a harag egy perc alatt lelohadt. Hitetlenség és félelem. Ki ő valójában? Lehet, hogy még kevésbé tudja, mint az a szerencsétlen Trent.
 - Tényleg meg akartalak öletni. Ebben igazad volt. És csak azért nem tettem meg én, saját kezűleg, mert egy vámpír nem bánthatja a saját gyermekét.
 - Miről beszélsz…? – ekkor már érezte, hogy a padló kicsúszik a talpa alól, hogy nincs mibe kapaszkodnia. Azt is tudta, hogy Mortimer nem hazudik. Ahogyan a szemeibe bámult, mintha egyenesen az agyát látta volna, az elméjük összekapcsolódott, és a szíve egyazon ütemre dobbant Mortimerével.
 - Arról, Annabelle, hogy én vagyok az apád.