A legkegyetlenebb döfés volt ez. Rosszabb, mintha rátámadt volna, és apró ízekre szedi. Rosszabb annál is, mintha Mortimer összes csatlósa megjelent volna a kastélyban, és ő szégyenben, megalázottan pusztul el.
A kislány összeomlott. Annabelle elvesztette az önuralmát és az üvöltésébe szinte beleremegtek a falak, s szégyenükben az ágy alá bújtak a porcicák.
Mortimer barátságosan nyújtotta felé a kezét.
 - Bocsáss meg nekem, lányom – mondta őszintén. Annabelle zokogásban tört ki.
 - Miért…? – kérdezte, s egy cseppet sem kételkedett az öreg vámpír szavainak igazában. Csak az indokra volt kíváncsi. – Miről tehettem én, kicsiként?
 - Semmiről – rázta a fejét. – Az én felelősségem.
 - Mi voltam én igazából? Ember…?
Mortimer mosolygott a buta kérdésen.
 - Nehem – ingatta a fejét elnéző mosollyal. – Közösültem egy emberi féle nővel…de mégsem volt ember. Természetfeletti hatalma volt. És te…mint a legerősebb vámpír, és egy ilyen bestia keverékeként születtél meg…
 - Mi volt az anyám?
 - Magam sem tudom – vont vállat továbbra is mosolyogva. – De azt tudom, hogy őrülten megkívántam. Ha úgy akarta fújt a szél, és ha másként szottyant kedve, akkor hegyeket tudott megmozgatni, vagy hullócsillagot idézett elő, a napsütéses égbolton. Olyan ereje volt…
 - Ezt nem tudom feldolgozni. Elhiszem…nem tehetek mást…valahogy érzem, hogy igaz. De túl sok…
 - Nem is számít. Meg kellett halnod, mert veszélybe sodortam volna a fajtámat. Értsd meg…mi itt már akkor is biztonságban, békében éltünk együtt. Ez volt az alakváltók menedéke…nem tehettem kockára.
 - Csodálatos…És most azt kéred, hogy ne öljelek meg? – Annabelle szemében még ott ültek az áttetsző, csípős, sós könnycseppek…de olyan haragot tükröztek, hogy Mortimer önkéntelenül is visszafojtotta a lélegzetét.
 - Az embered ide tart – mondta nagyon halkan.
 - Andreas – lehelte Annabelle öntudatlan.
 - Igen, az énekes – mosolygott Mortimer. – Nem tudod őt elküldeni. Szeret téged.
Annabelle szeme résnyire szűkült.
 - Mit tervezel, te vén öreg, alattomos róka?
Mortimer kivillantotta a szemfogát.
 - Semmit.
 - Hazugság.
S Annabelle nem várt választ, sarkon fordult és követte az új ösztöneit.

Andreas, mint akit hipnotizáltak. A lábai már majd’ leszakadtak, az inge átizzadt, s a haja kócosan rakoncátlankodott megviselt arca körül. Mégis céltudatosan törtetett előre, a fák magasan a feje felett jártak, árnyékuk nem látszott a vaksötétben…
Ahogyan a mögöttük, rajtuk rejtőző vámpíroké sem.
Az első harapás a vállát érte. Tűfogak mélyedtek a húsába, izmaiba, üvöltése tompán szelte át az éjszaka csendjét, mert egy kéz azonnal a szájára tapadt.
 - Tele van droggal a véred, ember – sziszegte a vámpír, aki megtámadta. – Ihatatlan.
 - Ez a szerencséje, mi? – egy női hang, pajkos és vihorászó, a fa lombjai közül.
 - Hallgass! Csendben kell lennünk.
Andreas megvonaglott az erős karok között, de szabadulásra nem látott reményt. Annabellere gondolt, és arra, hogy mennyire jó lett volna még egyszer, utoljára látni a szerelmét…
Ekkor, mintha kívánsága valóra vált volna, egy szőke fényfolt szelte át a nehéz levegőt. A vámpír úgy szakadt le mögüle, mint egy apró, gyenge falevél, a fűz hajlékony ágáról. Andreas megtántorodott, de ekkor egy kéz megtámasztotta a hátát, majd elől a hasára fonódott, a másik a hajába túrt, s így, ahogyan volt, háttal, szorosan a mellkasához szorította. A légzése szapora volt, a lehelete jéghideg, amint a fülén csapódott le, kilelte a hideg.
 - Anna…?
 - SH! – förmedt rá az. A légzésük lassan lecsillapodott.
Annabelle szemei vadul cikáztak a vidéken. Jó öt percig állhattak így, mereven, mozdulatlanul, s aztán, a sötétből egy hosszú sziluett bontakozott ki, a bejárat irányából érkezett. Lassú, derűs, elegáns léptekkel állt meg előttük.
 - Nem fogod tudni megmenteni őt, Annabelle  - mondta Mortimer.
 - Akkor mindnyájatokat széttéplek! – vicsorgott.
 - Jézusom…-Andreas halkan suttogott, de Annabelle őt is elnémította.
 - Te is hallgass! És ne moccanj, ha kedves az életed.
 - Add fel Annabelle. Mindegy milyen erős vagy…Az embered nem az. És te nem tudod megvédelmezni őt.
 - Azt majd meglátjuk… - suttogta a lány, és még szorosabban fogta magához Andreas-t.
 - Lássuk – helyeselt Mortimer is, s a magasba emelte a kezét. Erre, mintegy vezényszóra, a fáról ereszkedni kezdtek a vámpírok. Macsakügyességgel, puhán és gyorsan. S akkor Annabelle már tudta, hogy ha ott marad, és harcol, akkor vége. Akkor nem fog tudni húsz felé figyelni, nincs az az isten…És elmarják tőle, apró darabokat tépnek majd ki a testéből, míg bele nem hal a vérveszteségbe.
Hiszen már most is vérzett…s Andreas andalító vérének illatánál már csak az ő szerelme volt erősebb.
 - Kapaszkodj…- s azzal egy mozdulattal Andreas alá került, majd megemelte a férfi teljes súlyát, és meglepetten tapasztalta, hogy most, vámpírként, milyen könnyűnek is érzi azt. – kibaszottul erősen!
Andreas furcsán érezte magát ebben a szituációban, de Anna természetfeletti ereje stabilan megtartotta őt. Átfonta a nyakát. Az őrült vágta megkezdődött, s a férfi úgy sejtette, hogy napkeltéig fog tartani.
Száguldottak, be a városba, Annabelle egy parkolóház tetejére iramodott, onnét pedig átszökkent a szomszédos ház erkélyére, s a balkonok korlátjain fel a tetőre.
 - Meghalunk – suttogta Andreas.
 - Csak te – nevetett Annabelle, és mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, átugrott a szemközti ház peremére.
 - Kössz – dünnyögte Andreas.
 - Egyáltalán…minek jöttél utánam, mikor megmondtam, hogy tűnj el?!
 - Szerinted mégis?!
De Annabelle nem válaszolhatott, mert balról beérték őket. A vámpír villámgyors volt, és halálos. Ám ahogy hatalmas ívvel Annabellere akart ugrani, a lány felugrott, s jobb lábával jól irányzott rúgással a mélybe küldte támadóját.
 - Egy kipipálva – morogta a lány.
 - Nem ismerek rád – mondta Andreas.
 - És többet nem is fogsz…
 - Nem számít, ha még szeretsz…
 - Nem fog számítani akkor sem, ha meghalsz! – sziszegte, s azzal megfordult és szembe szaladt az őt hátulról elkapni készülő vámpírnővel. Azt meglepte a hirtelen fordulat, és üldözőből hirtelen űzött vaddá vált. Annabelle hamar elkapta, és megszabadította a fejétől. 
 - Nehogy hányni merj nekem! – szólalt meg Andreasnak címezve. – Különben ledoblak a ház tetejéről.
 - Elég, ha leteszel és itt hagysz nekik…
Annabelle egy sóhajtásnyi szünetet sem engedélyezett magának. Még tucatnyian voltak a nyomukban…

Órák óta tartott az üldözés. A vámpírok száma nyolcra fogyatkozott. Közülük csak néhányan kezdtek fáradni. A többi mind vérszemet kapott az üldözés izgalmától, akár a doppingszer, úgy hatott rájuk. Andreas, noha nem ő száguldozott az épületek tetején, és a sikátorok között, kimerült volt. Karjai fáradtak, sajogtak, Annabelle akárhányszor érezte, hogy enged a szorítás, dühösen rámordult.
 - Kapaszkodj, a francba is, de ne úgy, mint egy beszívott lajhár!
És akkor a férfi megelégelte.
 - Elég volt! – nyögött fel. – Tegyél le…
 - Nem.
 - De! Vagy én engedlek el…!
 - Ha megteszed…
 - Nem érted? Mindjárt napkelte…nézd, ott már világosodik az ég alja!
 - És, mi a … - ugrás – bajod ezzel?!
Andreas összepréselte az ajkait, a szemeit lehunyta.
 - Annabelle… - szólt gyengéden. – Vége…Menj, rejtőzz el…mielőtt bajod esik…
 - Az egyetlen, akinek itt baja eshet, az te vagy.
Repülők szálltak az égen, a grazi reptér mellett húztak el. A Schwarzlsee víztükre csendesen hullámzott a sötétben.
Annabelle elmosolyodott. Csak rohant, rohant a tó felé, s alig várta, hogy a partjára érve, az első napsugár élesen tükröződjön vissza a víz sima felszínéről.