Mortimer arca ezerféle érzést tükrözött. Nem gondolta volna, hogy képes lesz rá. Nem gondolta volna, hogy eddig eljut…szét kellett volna tépniük. Mindkettejüket. Mit is hitt…? Hisz ő maga is szinte elpusztíthatatlan. Szinte.
Ekkor jött rá, hogy a lánya akár őt is megölhetné. Bármelyiküket ízekre szedhetné. De ő nem akart ölni. Igazából nem.
Csak biztonságban tudni az emberfajzatot. Mortimer egy ideig még átengedte magát a veszteség fájdalmának, néma fohásza nem lelt meghallgatásra, s ő is tudta, hogy vámpírtársai mind meghalnak majd.
Mire az utolsó éber sóhaja is elvegyült volna a csípős hajnal levegőjében, ő maga már elrejtőzött a fények pusztító, tiszta sugarai elől.

 - Nicol! – visított fel a vámpírnő, s térdre zuhant. A lábát, mint kíméletlen lézersugarak, úgy vették célba a nap halványsárga fényei. A másik hátra sem nézett, csak rohant tovább. De a kezei az arcát markolták. Azt az egykoron szép arcot, melyet most szénné égetett a nap. A nap, a nap, a nap…
Micsoda kegyetlen szükség!
Az üldözők döglődtek. Mindannyian. Egy férfi vámpír még kapaszkodva előre a fűcsomókban próbálta elérni a terebélyes fűz árnyékát. Sikertelenül. Háta közepén sercegett az ing, a bőre beleolvadt az anyagba, s fordítva, és lassan hamuvá vált, hogy az emberek, akik majd arra járnak piknikezni, kirándulni, vagy szerelmesen andalogni, nehogy tudomást szerezzenek e gyilkos faj létezéséről.
Égő hús illata járta át a partot. Annabellenek legalábbis úgy tetszett, érzékennyé vált orrát facsarta az illat. Andreas rémült arca fájdalommal töltötte el a szívét.
Méltóságteljes, nyugodt arccal várta a véget, de most, hogy az elmaradt…
Igaz mosolyt küldött a férfi felé.
 - Tudom, hogy ronda látvány volt, de azért ne nézz rám ilyen holtra váltan!
Andreas nagyot nyelt.
 - Nem hat rád a napsütés – jegyezte meg óvatosan, mintha ő sem hinné el.
Annabelle flegmán vállat vont – noha az ő lelkéről is mázsás súly esett le.
 - Hát, valahol sejtettem, hogy így lesz. Olyan erőt és képességeket szereztem, amikor megittam Trent vérét, hogy…hülyeség volt a feltételezés is, hogy a napfény árthat nekem.
Andreas megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
 - Akkor hát…vége – mosolyodott el megtörten, de boldogan.
 - Úgy van – helyeselt a lány.
A fűben kuporogtak, s nézték egymás arcát. Hatalmas, óriási változások mentek végbe e két lényben. Emberben, és vámpírban egyaránt. Annabelle soha nem lesz már az, aki, s Andreas sem.
Ezt ők is pontosan tudták. Andreas azonban már túl kimerült volt ahhoz, hogy gondolkodni tudjon. Az ereje a végéhez érkezett, így is, emberfeletti volt, amit az éjszaka kiállt. Szemhéjai lassan, megadón csukódtak le. Még utoljára kinyitotta őket, és mélyen, de öntudatlanul Annabellere nézett velük.
 - Szeretlek – mondta. – És…bár már nem szorulsz a védelmemre…de én akkor sem fogok tágítani mellőled, érted?
 - Hát persze – simogatta meg az arcát, egy anyatigris gyengédségével. Andreas álomba merült, vagy tán eszméletét vesztette…
Nem számított. Annabelle könnyeden az ölébe kapta és elindult vele vissza, Graz felé. Pontosan tudta, mit kell tennie.

 - Hé, Eric! Ne pipiskedj már annyit, mint egy csaj! Kikészítesz. Megmondtam, hogy még reggel akarok elindulni…
 - Tizenegyig reggel van – felelte a srác. – Még ráérünk.
 - Nem, nem érünk rá! – dühöngött Emil.
A busz készen állt az indulásra. Minden a helyén volt, már csak a fiatal gitárosnak kellett elkészülnie. A többiek álomittasan, és búskomoran várakoztak. Andreas elvesztése mindnyájukat megviselte.
Eric mélyeket lélegzett. Szinte szálanként vasalta a haját. Ahogyan a tükörbe bámult, zöld szemei élettelenül pislogtak vissza rá.
Mégis..a remény apró szikrája újra és újra felgyúlt benne. S ő mindig lelassított. Még visszajöhet…még beérhet, mielőtt ők elindulnak. Csak erre tudott gondolni és figyelni. Ha rajta múlt volna, akkor addig egy tapodtat sem mozdulnak a városból, sőt, az utcából, míg Andreas ott nem lesz, teljes, dörmögős valójában, kezében cigarettával és sörrel…
 - ERIC! – ekkor Emil megelégelte, és kihúzta a dugót a falból.
 - Na! Te mekkora egy fasz vagy! Diktátor…
 - Buzeráns.
 - Nekem legalább van szexuális életem, te meg egy…
 - Elég volt! – állt fel a raszta. – Ne gyilkoljátok egymást. Eric, Emilnek igaza van. Mennünk kell – ám ő kedvesen, barátságosan ölelte át barátja vállát. Emil szeme ezer szikrát szórt. Apró kis jeges szikrák voltak ezek, amelyek az egész szoba levegőjét megfagyasztották.
 - Mehetünk? – tette fel a kérdést, tekintetét körbe hordozta a fiúkon. Ekkor az ajtót erős kopogás rázta meg.  – Na látjátok…ez tuti, hogy a sofőr lesz – morogta. – Megyünk már!
 - Ne olyan hevesen – az ajtó kinyílt, a női hanghoz arc is társult. Maszatos, kemény arc. S még egy test. Egy ájult férfi teste. Andreasé.
 - ANDREAS!
 - ANNABELLE?!
 - Mit műveltél vele? – rohant oda Eric, mikor Annabelle óvatosan letette a hotelszoba ágyára a férfit.
 - Megmentettem az életét – nézett rá a fiúra. – Nagyon kimerült. Egy atomrobbanás sem keltené most fel…- simogató, óvó tekintetét egy pillanatra sem vette le a férfiról.
 - Annyira tudtam! – ujjongott Eric. A rasztás is az ágy mellé sétált, hitetlenkedő arccal.
 - Hála az égnek…
 Annabelle lehajolt, s lágy csókot lehelt a hófehér homlokra. Kezével egy pillanatra megérintette az ernyedt kezét.
Aztán vissza sem nézett többé, s az ajtóból még félvállról hátra szólt:
 - Kérlek, vigyázzatok rá! Nagyon.

Annabelle eltűnt Grazból, de Ausztriába sem tette be többé a lábát. Hogy hová ment, és mi lett vele…? Ugyan, ki tudhatná azt? Ki merne a nyomába szegődni egy ilyen nagy hatalmú vámpírnak, pláne azt lesni, hogy mikor mit csinál…?
Tudjátok, a vámpírok nem mindegyike csillog, ha kilép a fénybe.
A legtöbbjük elég. Megjegyezném, hogy ez így normális.
Van, amelyik nem hal meg azonnal, csak folyamatosan gyengül – míg a végéhez nem ér. Ez is egy elfogadott természeti jelenség.
S van az úgy, hogy a vámpír immunis rá. A mi Annabelleünk így úszta meg, s így mentette meg a szerelme életét.
Talán nem maradtak együtt. De kéremszépen…hogyan is nézhetett volna ki az, ha egy ember, egy vérengző fenevaddal tengeti mindennapjait? A fény és a nappal nem minden.
A vér imádatát egyetlen vámpírból sem lehet kipusztítani. Vegetáriánus, vagy állatvéren élő vámpírok nem léteznek.
Felejtsétek el. S ne vágyjatok arra, hogy egy nap majd eljön a ti saját vámpírotok, aki magafajtává tesz benneteket.
Inkább rettegjetek. Mert ha ez bekövetkezik, nem marad belőletek más, mint vér után ácsingózó, alávaló ösztönlény. Az éjszaka, magányos teremtménye, ki sosem leli meg a társát…

Vége