Tömkelegével születnek nap mint nap párkapcsolati témájú írások, a könyvesboltok polcai roskadoznak az önsegítő könyvek súlya alatt. A barátnők okosabbnál okosabb tanácsokkal látnak el bennünket; kávét (vagy épp egy szombat esti Jack-kólát) kortyolgatva, világmegváltó beszélgetések közepette írjuk fel egymásnak a tökéletes párkapcsolat receptjét – épp csak a legfontosabb összetevőt felejtjük ki a felsorolásból: a problémák belső forrásait.

Nincs is annál könnyebb, mint frázisokkal, közhelyekkel dobálózni. Elméletben mindenki szakértő, lélek-guru, ám önmagával és a saját megoldandó lelki zűrjeivel, gondjaival már jóval nehezebben küzd meg.

„Ne fojtsd meg a szereteteddel!” (Ha lehet egy kispárnával sem, csak mert túl hangosan horkol…)

„Hagyj neki időt és teret!” (A gravitáció és fizika törvényei úgyis rákényszerítenek.)

Ugye milyen ismerős? Sorolhatnám még órákig ezeket a hangzatos, hatalmas bölcsességeket; már a tizenhárom évesektől is hallani őket a négyeshatoson, ha éppen nem hallgat zenét az ember, hogy kizárja a külvilágot. Hogy egy kicsit leszűkítsük ezt a témát, most kifejezetten a függőségen alapuló, pontosabban szorongásos függőséggel fertőzött párkapcsolatokról szeretnék mesélni. Mindenhol jelen vannak, apró, szinte észrevétlen kis démonokként, mindennapi rutinként mérgezve meg az egyébként békés, szeretettel teli kapcsolatot.

Saját elfoglaltság, egyéni célok

 Az egyik kedvenc és egyben leggyűlöltebb klisém a „Ne mástól várd a boldogságot” című fejezet… Ha nincs ott a másik fél egyszerűen elveszik az a mágikus inspiráció és lendületesség, amit a jelenléte ad. Amikor egyedül vagyok, semmihez sincs kedvem, a kedvenc sorozatom sem tűnik olyan érdekesnek és viccesnek. Főzni… de kinek és minek? Sport? Lusta vagyok, különben is… Kifogások tömkelege. Valójában egyedül töltött óráimban csak azt számolgatom, mennyi időt kell még magamban töltenem és mikor ér haza. Mikor együtt vagyunk annyival egyszerűbb, annyival könnyebb. Közösen kitalálunk valamit, amihez lehet, hogy éppen nincs is olyan sok kedvem, na de együtt mégiscsak olyan más. Valahogy jobb, valamiként több. És ezek még csak az apró, mindennapi kis tevékenységek, nem beszéltünk a hosszú távú célokról, önmegvalósításról…

Stop!

Muszáj, szinte mondhatjuk: kötelező saját hobbi. Nem is csupán hobbi - saját élet. Két egész alkot egy párt, mint tudjuk, de ezt szintén nem elég tudni – ehhez tartani kell magunkat, ami egy társfüggőnek nem feltétlenül olyan egyszerű. Csodálatos és szép a közös tevékenység, de ha mindent együtt csinálunk, kiüresedik az egész és belefásulunk mindketten. Ha neki éppen autós (vagy éppen valami elektronikai, de lehet az bármi mással kapcsolatos, a lényeg, hogy egyéni, egyedüli) dolgokkal van kedve/ideje foglalkozni – hagyjuk békén és ne sírjunk azon, hogy nem foglalkozik velünk. Fogjunk egy jó könyvet, nézzünk olyan filmet, amit ő csak száját húzva, a kedvünkért ülne végig! Menjünk el sétálni, intézzük el az apró-cseprő dolgainkat. Kézműveskedjünk, süssünk valami finomságot, sportoljunk. Írjunk, olvassunk, zenéljünk, tanuljunk nyelvet vagy bármilyen újdonságot, ami néha csak futólag jutott eszünkbe! Az egyszerű dolgoktól a művészetig, találjunk bármilyen tevékenységet, ami leköt és élvezzük. Mindegy, hogy mit. Ha máshogy nem megy, hát kényszerítsük magunkat! Idővel majd csak megjön az ihlet, de ha mégsem, még mindig jobban járunk, mintha figyelemért nyafogva erőszakolnánk ki azt a két órás időtöltést, ami aztán a kényszer hatására úgysem lesz olyan, mint ahogyan azt előre elképzeltük. Megéri? Ugye, hogy nem.

Egyedüllét vs. Társasági lét                                                                                                                

Szándékosan nem írtam azt: Találkozzunk a barátnőinkkel és szervezzünk programot az ismerőseinkkel! A hangsúly most a belső békén és a nyugalmon van. Nagyon könnyű átesni a ló másik oldalára a barátnős, társasági élettel. Nem hívogathatunk folyton másokat, mert a párunk éppen nem ér rá, vagy, mert nem tudjuk elfoglalni magunkat. Nagyszerű alternatíva lehet egy mozi vagy bárminemű közös program a barátnőkkel, de elengedhetetlen, hogy a saját társaságunkat is megtanuljuk élvezni, bármilyen furcsának is hangzik ez egy ilyen beállítottságú nő számára. Vannak, akik szeretnek magukban lenni, sőt (ez egy társfüggő számára nagyjából elképzelhetetlen): igénylik a magányt. Ha te nem ilyen vagy, azzal sincs semmi baj, lépésenként szépen rá tudod szoktatni magad az önelfogadásra és önmagad elfoglalására.

Szintén tipikus jelenet, amikor a férfi a haverokkal van este, vagy elutazik valahová, a nő persze őrülten hívogatja, írogat neki. Próbálja drasztikus eszközökkel magára vonni a figyelmét. Hisztériázik.

Persze, mi sem egyszerűbb, mint rásütni a hisztéria bélyegét erre a viselkedésre, pedig mögötte valós érzések, félelmek lakoznak. Akarnunk kell leküzdeni ezeket a félelmeket és nem csak azért, hogy hosszú távon ne marjuk el magunk mellől a párunkat (bár lássuk be, ez is elég nyomós érv…)! Ha úgy érezzük hisztériáznunk kell, mikor ő nélkülünk szervez programot, sajnos baj van a fejünkben. Csillapodjunk le, tegyük el a telefont a szekrény mélyére, ha kell, szedjük ki az akkumlátort. Ez a viselkedés nem a párunknak szól, hanem egy mélyen bennünk gyökerező sémából ered. Valószínűleg az édesanyánkkal való kapcsolatunk utóhatása –és/vagy a szüleink kapcsolati mintáját tanultuk el gyermekként és játsszuk le újra meg újra felnőttként. Mélyen magunkba kell nyúlnunk és megtalálnunk a forrást. Nem azért, mert ettől hirtelen megszűnik a gond — hanem mert sokkal kisebbnek, kezelhetőbbnek, kevésbé szörnyűnek tűnik majd. Ha a viselkedésünkön sikerül módosítanunk, a mögöttes érzés is enyhülni fog. Persze, mindig ott lesz egy kis gyomorideg, egy kevéske torokszorító érzés, később csak egy apró szálka, mikor bejelenti, hogy aznap estére már van programja. De idővel nem érezzük majd úgy, hogy fel akarjuk forgatni a világot, csak mert éppen mással is jól érzi magát. Nézzünk a lelkünk mélyére! Rettegünk, hogy más emberektől – és most nem feltétlenül kizárólag nőket értek ez alatt – több, színesebb, változatosabb élményeket, életérzést tapasztalhat meg, mint általunk. Ez a saját önbizalomhiányunk projektálása a párunkra. Amennyiben ezt a viselkedési formát kívánjuk folytatni, idővel be is teljesülhetnek a félelmeink…

A beszélgetés ereje

Előzzük meg a következő drámát! Ne könnyek között, kiabálás után üljünk le megbeszélni végre, miért viselkedtünk úgy, ahogy. Egy őszinte párkapcsolatban igenis helye van az ilyen jellegű lelki problémák megbeszélésének, közös megoldásának. Ha a párunk is tisztában van azzal, hogy mit miért teszünk, ő sem magát fogja okolni, másképpen áll majd hozzánk és talán mi is nyugodtabbak leszünk a következő hasonló szituációban. Törekedjünk a harmónia kiépítésére, környezetünkben – de mindenekelőtt önmagunkban. És mindig, mindig csak pozitívan! Még ha néha rohadtul nehéz is.