Helyszín: Corvin pláza, H&M üzlet

Időpont: 2017.04.04 kb. délután 17:30

Meg kellett volna nézni a nőci névtábláját, igazi frusztrált, baszatlan fapina volt.  A sztori cenzúrázatlan változata röviden annyi, hogy a rohadt kurva rászólt a secusokra "Fogjátok meg!", mert leraktam a kibaszott pultra egy farmernadrágot, ami irreálisan rövid idő alatt ment tönkre, ezek a zsidók meg nem voltak hajlandóak kicserélni. 
 

Komolyan, mintha el lennék átkozva ezekkel a nadrágokkal, na mindegy is, a sztori kultúráltabb verzióját tovább olvashatod...

Majdnem elkaptak a biztonsági őrök…

…mert nem voltam hajlandó elvinni egy nadrágot.

Egy rémes minőségű, belső combrészénél elfeslett, ócska anyagú nadrágot, amit nem akartak kicserélni, mert két nappal kicsúsztam a féléves garanciából. Paradox helyzet, nemde? Nem fogok nevekkel dobálózni, nem fogok piros-fehér céges logókat emlegetni – legyen elég annyi, hogy közismert ruházati márka üzletéről van szó. Így bánnak mostanság a vásárlókkal a nagy franchizeok – a fogyasztóvédelem meg mossa kezeit.

Derűsen sétáltam be munka után a Corvin-plázába, gondoltam visszaviszem alig hordott, de használhatatlanul elfeslett nadrágomat, kicserélem egy másikra, aztán talán vásárolgatok kicsit. Persze belekalkuláltam a lehetőségekbe, hogy nem fogják kicserélni – előfordul az ilyesmi. Amúgy nem vagyok balhés típus, nem terveztem leállni veszekedni az eladóval, arra meg aztán végképp álmomban sem gondoltam volna, hogy majd rám uszítja a biztonságiakat. A rutinszerű cseréről lemondtam, mikor az üzletvezető ecsetelni kezdte, hogy sajnos már letelt a féléves garancia, nagyjából múlthéten. Ezt elfogadván közöltem: akkor én ezt a nadrágot most itt is hagynám. Hangsúlyom nem volt agresszív, nem spékeltem meg sértésekkel a mondatot, nem próbáltam feszültséget kelteni. Csupán úgy gondoltam, ezt a szemetet a cég generálta, amennyiben nem hajlandóak újrahasznosítani a hulladékot, hát gondoskodjanak ők az eltakarításáról!

Szóval, mintha mi sem lenne természetesebb ennél, elhelyeztem a nadrágot a kasszánál lévő pulton és a kijárat felé vettem az irányt.

„Azonnal vidd el!” – kiabálta utánam a rövid hajú, frusztrált arcú főnökasszony.

Nem reagáltam, csak sétáltam tovább. Ugyan, mit érdekel engem innentől az egész, újfent félévnyi hordás után vehetek nagyjából hatezerért egy új nadrágot. Olyan ez az egész, mintha havi ezer forintért bérelnék gatyát. Több pénzt már nem vagyok hajlandó beáldozni nadrágra, a tizenkétezres darabnak is ugyanennyi a futamideje, ugyanúgy, ugyanott feslik el, megvarrhatatlanul, maximum foltozhatóan.

„Gyere vissza érte, vagy a biztonságiakkal fogatlak meg!”

Ledermedtem. Azt hittem rosszul hallok – de nem, amikor hátrafordultam két ádáz biztonsági őr rohant felém. Másodperceken múlott, hogy nem vetették rám magukat. A következmények villámgyors filmkockákként pereghettek le abban a pillanatban az üzletvezető lelki szemei előtt, mert kétségbeesetten állította le őket.

„Jaj, nem lopott el semmit… csak nem akarta elvinni a nadrágot.”

A biztonsági őrök arcán zavarodottság tükröződött. Hozzám hasonlóan ők sem értették a helyzetet. Nem szándékoztam tovább gerjeszteni az indulatokat, megfogtam a nadrágot és csak a boltból kiérve, mintegy jelképesen dobtam a földre. Mi lett volna, ha fizikai tettlegességig fajul a dolog?

Úgy gondolom, egy vásárlóval szemben, aki vita nélkül fogadta el a selejtes termék árának vissza nem térítését, ez nem megengedhető viselkedés. Sajnos esetem nem egyedi, több ismerősömtől hallottam érdekes történeteket… (Mint mindannyian, feltételezem.) A barátnőm egy üzletbe menet, a bejáratnál csipogott be. Elmondása alapján, a pólója belsejéből nem távolította el a címkét, ez okozhatta a riasztást. A biztonsági őr nyájasan, tenyérbe mászó stílusban ajánlotta fel – majd ő kivágja neki azt a címkét. Kérdem én – milyen alkalmazottakat, és milyen gagyi cuccokat engedhet meg magának egy-egy menő logó mögött álló cég, irreálisan magas áraiért cserébe? Lassan megérne az egész egy bostoni teadélutánt…