Haladjunk hátulról, úgyis minden jó, ha a vége jó, a lényeg meg az okosok szerint úgysem a végállomás, hanem maga az út. Tegnap munka közben egyedül vihogtam a szobában, mint egy eszelős, amikor eszembe jutott a repülőflashback hazaút.
Te ott ülsz, a fejed hátra vetve, neki feszülve a fapados járat amúgy is kurva kicsi kényelmetlen ülésének, kezed hirtelen a combomra markol, én meg már azt hiszem célzás – na de kérlek, itt és most? Nem mehetünk el a WC-be sem, leszállásnál bekötve kell ülni a helyeden, nyugton.
Rádnézek és látom, hogy parázol.
 - Jaj, cica, ne félj. Másfél napig szállás nélkül a balkáni gettós éjszakában is több esélyünk lett volna meghalni, mint ezen a gépen.
 - Kösz, ez nem nyugtat meg – mondod torokhangon.
- Nézd a felhőket! Hát nem olyanok, mint a vattacukor? Nem is látni a mélységet.
- Tériszonyom van.
- Akkor meg nézd a kalapomon az uborkákat, ha már rávettél, hogy megvegyem!
 - Fehér foltos a kalapod – állapítod meg, némileg nyugodtabb hangon. A pánik enyhül.
 - Biztos naptejes – vonok vállat. – vagy gecis lett.
Rád vigyorgok, közben a kettőnk ülése közt látom az idős bácsi meglepetéstől kiguvadt szemeit. Megilletődött elfojtott boldogságtól csillognak, nyoma sincs ítélkező rosszallásnak. Biztos régen hallotta így egy nő szájából a geci szót, pláne plane környezetben. Sok itt a magyar, jobb ha kussolok. Éhes vagyok, csak egy mekis sajtburgerre vágyom, a vodka kiment belőlem, én is kimerültem. Lassan landolunk Ferihegyen. Hát, megint itthon. Nagyon rövid volt, de legalább leléptünk végre, végre, el innen...