1. Nap

meg a második, egyben.

Egy nyaraláson nem illik depressziósnak lenni és a halálra gondolni. Nos, hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez végig makulátlanul sikerült – az első nap csúnyán megbuktam, drágám. De a majd’ két napos ébren létet követő három óra alvás, két szelet pizza és jókora egy csík után következő időszakban vasárnap estig egyszer sem jutott eszembe és ez kibaszott jó arány.

Sarafovo, Burgas

Reptér, kb 12:00 PM

De mikor írok végre már a tengerről, a visszatérésről a gyógyító, sós anyaméhbe, amely úgy oldja fel a problémákat a mellkasomban és a fejemben, mint sósav a hullát fürdőkádban bűntény után…?
Idővel. Idővel.
Kiragadok és kimerevítek jeleneteket, olyanokat, amik közel visznek, annyira közel, hogy mégis eltépnek a bolgár vadbalkáni hangulattól, el a csodás-büdös iszap szagtól, el az égető és egyszerre vámpírként gyűlölt, mégis émelyegve várt napsütéstől és a nyaralás feelingtől…
Ez most itt a saját útinaplóm a korona idején, úgyhogy meg kell örökítenem magamban azt az idegtépő, szorongató kontroll-hangulatot a reptéren.

Leszálltunk éjfélkor, alig vártam, hogy végre eljussak a reptéri klotyóba felrántani egy közepesen nagy, észhez térítős utcát, miután az úton végig ánizsos vodkát húzogattam a táskámból, akárhányszor a stewardess csajok eltolták a méregdrága büféskocsit a székem mellett és kartávolságon kívül kerültek. (Nem akartam úgy járni, mint Sanya, mikor elvették a Finlandiás cumisüvegét rögtön az út elején…)
Bebasztam, kótyagos vagyok, és mégis, egy parányi, füst szagú dohányzóban kötök ki, egy bolgár zsaruval szemben, aki kurvára unott és valszeg rohadtul nem érdekli, hány gramm van a melltartómban, meg egy nagydarab, erős kisugárzású magyar nővel, aki az ő megtestesített paradoxona. „Ugyan mi kellhet nekünk utazóknak? Fika összegekért repjegy és végre nincs tömeg!” Egy kicsit átragad rám a lelkesedése, de az elkövetkezendő egy órában el is múlik, amikor sorban állunk az ellenőrző asztalkákhoz és kapukhoz. Elsurranok a budiba a tömeg mögött, de már nem merek szívni, nem akarok szipogni itt, a reptéri zsaruk és securitysok arcába, se a biztonsági ablaknál ülő kontrollerek előtt türelmetlenkedve topogni, hogy tessék már sietni, kurvára mennék, hajt az amfetamin és a kalandvágy.
Stresszes és feszült leszek, a sor lassú, mindenki papíron lobogtatja a vakcina útlevelét, mi meg csak applikációt készítettünk elő.

- Mi lesz, ha az nem jó?
- Már, hogy ne lenne jó. Csak a biztonság kedvéért nyomtatták ki, hátha eltörik a Kijelző.
- Amúgy tök igazuk van – állapítom meg kifújva a levegőt. Oké. Csak nyugi.

Kiálljuk a sort, a próbát, mindent. Kis asztaloknál oszlik ketté a sor, ahol összenézik az útlevélen a nevet a személyiddel, nem látom, hogy az oltás dátumánál időznének, de egy angol szó sem hangzik el, úgyhogy csak következtetek. Utána seprés az üveges pulthoz, ahol le kell húznom a maszkot, ott meg az arcomat vetik össze a személyim képével. Remélem nem túl tág a pupillám, bár tíz éve az, kvázi mindegy.
Gyere majd értem a bolgár sittre óvadékkal, kérlek.

Gond nélkül átjutunk, mindegy szálig, afféle rutin ez, csak hát hangulatgyilkos. Elveszik a szabadság vibe porszemnyi maradéka is. És akkor ide még nem kellett passanger locator form, se PCR teszt. Ez csak egy kis adat összepárosítás volt, adminisztráció, semmiség. Senki nem jegyezte meg az arcom, nem volt érdekes. Amúgy is vitt minden figyelmet az a legénybúcsus, kutya-mód vonyító mid life crisis group, a negyvenes faszik, akik az ozorás wook farkasfalka itteni, idősebb kiadásai. Isznak, röhögnek, vonyítanak. Pedig innen bentről nem is látszik a hold. Végig azzal nyugtattam magam, hogy ha ők átjutnak – márpedig ki a fasz akarná őket itt tartani a reptéren, csak takarodjanak már –, akkor én is.

Kint vagyok, messzire teperünk a reptértől, át a parkolókón át, ki a lakóövezetbe. Éjszaka más, még nem is sejtem mennyire, Sarafovo rejtegeti előlünk a bájait. Emeletes, lugasos kertes házak, éjszakai csehók, lepukkant éjjel-nappali boltok kövezik utunkat a partig. Veszünk olcsó vodkát és sört. Félúton a part felé leülünk a fűbe, a törölközőmre, mert minden harmatos. A levegő páratartalma akkora, hogy hiába mostam hajat, már tapad és bongyorodik. Felfogom lófarokba, lefújkálom magam szúnyog sprayvel. Lehúzom a maradék repülős vodkát, kiporciózok egy félbehajtott pénzbe két főnyi adagot a sötétben. Hosszan szipogunk, nyugszunk. A levegő néha fűszeres, néha sós, néha meg nem kapok, ahogy a torkomon lecsúszik a keserű, oldott speed, lenyelem vele a reptérről maradt negatív szájízt. A közelben fiatalok nyomatják a lakossági minimalt telefonról, mellettünk öreg bácsika motoszkál, kávés pohárral a kezében egyensúlyoz lefelé a partra. Szinte átszellemülök. Senki le se szar minket, te megállapítod, hogy full otthon érzed magad. Elindulunk mi is lefelé, a bácsi után a partra.  

Sirályok köröznek és denevérek repkednek cikk-cakkban felettünk, az ég pofátlanul csillagos, nem érdekel, hogy tele megy homokkal a cipőm, elsétálunk egészen a határvonalig, ahol a lágyan hullámzó, sötét tenger szinte a lábfejünket nyalogatja.
- Tenger – állapítom meg és abban az egy szóban minden benne van. De azért nekiállok kifejteni, mert végre jól érzem magam és ha jól érzem magam pofázni kezdek, vég nélkül. – Úristen, tenger. Már most megérte, nem érdekel, hogy mennyit nem alszunk és hogy nincs szállás. Lejutottam a tengerhez, két év óta először a tengerhez, másfél év szörnyű bezártság után. Hihetetlen.

Legszívesebben belegázolnék, éjszakai fürdőznék, de megállom. A bácsi nem olyan messze tőlünk egy bár teraszán üldögél a kávéjával. Biztos övé az a hely – gondolom, nem is sejtve, hogy a strand egész mesterével, urával és királyával állok szemben.
A mosdó egy fa építmény, sajnos zárva van. Mellette óriás aloe vera és egy kerek, megvilágított kis strand asztalka székekkel, köralakú kávéspohárlenyomattal.
Mielőtt itt kötünk ki hajnalban, még körbe sétáljuk a környéket, éj leple alatti vándorokként vesszük be Sarafovo sötétebbik felét. Buszmegállókban időzve nézzük a táblákat, az érthetetlen útvonalat, nem esik le, miért mindig from a busz és soha nem to. Nem tudjuk merre fogunk menni holnap, szóbajön Burgas és Sunny beach. Mindenképp arra jutunk, hogy megvárjuk az első buszokat, nem taxizunk, már csak pár óra. Séta közben néha annyira kimerültnek érzem magam, hogy legszívesebben kivennék egy szobát valahol és aludnék egy kicsit. A tegnapi (már jócskán elmúlt éjfél és bár egybefolyik a ma a tegnappal, azért számontartom) munkanap után reptér, nem vagyok túl kipihent, és te jó ég, mikor leesik, hogy soha nem is leszek már, itt biztosan nem, mert a szállást délután 14:00-tól foglaltuk, lelkesen, idiótán, beállva, hogy nem baj jó lesz az úgy, kibírjuk, kalandtúra...

Találunk egy hajóroncsot a fűben. Felállok rá, fotózkodom vele a sötétben, a deszkája csaknem beszakad a talpam alatt. Stop da boot. Mozdítanám az evezőt, de rám szólsz, hogy elég.
Megpihenünk egy buszmegállóban, közel a reptérhez. Megállapítjuk, hogy innen majd eljutunk Burgasba a napkeltével. Hümmögök, nem panaszkodom, hogy fáradt vagyok, már most, hát mi lesz később?
Meghúzom azt a műanyag üveges Savoy vodkát, amit a nonstop boltban sikerült szerezni. Undorító a szaga, az íze körömlakklemosó esszenciáját idézi. Azonnal butít, tompán üt, nem olyan jó, mint egy Russian Standard, de még a Royalt is csak alulról karcolja. Viszont elsepregeti elmém sarkának szőnyege alá a fáradt aggodalom szükségtelen piszkát.

-          Tiszta Határ út – állapítod meg a felüljárót nézve.

-          Az. Tudod mit, még ebben a buszmegállóban is jobb itt csövelni éjszaka, az isten háta mögött kettővel, mint otthon a négy fal közé zárva egyedül – lelkesedem újra, bár ez kicsit kezd erőltetett olcsó szesz szagú lenni.

Úgy határozunk egy reptéri pisilés után visszamegyünk a partra és kivárjuk ott a reggelt. Figyelmeztetsz, hogy majd baromi hideg lesz mielőtt felkel a nap, mert az összes hideg levegő le fog csapódni a talaj szintjére. Csak legyintek, hát fűt a vodka.

Vágókép: A kávéfoltos strand asztalánál kuporgok a rózsaszín pulcsimban. Te ezredszer is megállapítod, mennyire deja vu, mintha már nem először járnál itt, és minden momentum ismerős, innen-onnan össze mozaikozott egészet ad ki.
Ez most lefekvős csíknak hatott, az asztalra hajtom a fejem, a karomra, lehunyom a szemeim. Azt képzelem, örökre itt fogok aludni a kimerültségtől. Zenét teszel be, andalító az egész. Fél órára elalszom, vagy tizenöt percre, a te időd szerint. Tizenöt perc power nap felér egy óra alvással amfetaminon.
Arra kelek, hogy a My Chemical Romance-től éneklem a Teenagers-t és egy fura faszi jön felénk északról.
 - Biztos a part őre – rezzenek össze.
 - Magyarok vagytok?  - kérdi barátságosan. Ez hangos volt. De legalább nem a part őre az. :D

Kiderül, ő is az éjszakai járattal jött, a barátnője csak ma este csatlakozik hozzá, addig el kell ütnie az időt. A nevére nem emlékszem, de azt hiszem talán be sem mutatkoztunk. Azt viszont tudom róla, hogy élt Indonéziában és volt az igazi Full Moon partin. Azt is elmeséli, hogy ő is találkozott a minimalos fiatalokkal, de inkább elkerülte őket, mert hát biztos ők itt a helyi sarafovoi drogbáró örökösei. Elröhögöm magam, faszikám, fogalmad sincs kikhez csapódtál.
Kerülöm a pillantását, de kedélyesen beszélgetünk. Egészen addig, míg az ég már halványodik, világos kékbe fordul. Azta, mennyi, mennyi vízbe nyúló szikla, és ott a távolban azok a szentjánosbogár fények mind-mind messzi épületek, a sziluettek lassan kirajzolódnak a horizonton. Rózsaszínes sávok az égen, szálló sirályok, a hideg múlik és bármennyire is kell pisilnem, tátott szájjal bámulok. Ez hát Sarafovo partja és nekünk itt lesz a szállásunk a közelben, igaz csak délután kettőtől, de aztakurva. Eddig fel sem fogtam hol vagyunk. A kávés bácsi megjelenik mögöttünk, megkérdi mennyi az idő, te a telefonod kijelzőjét mutatod neki. Beindítja a locsolókat, öntözi a növényeket, ténykedik a parton. Ő hát a sarafovoi beach gondnoka. A WC-t azonban ő sem nyitja ki, ez azért egy picit elszomorít, megint vissza kell majd talpalnom a reptérre egy pisilésért. Ameddig tudom tartom, és nézem az éledező tengerpartot, olyan csodálatos, olyan kihalt és olyan vad. Cseppet sem olyan, mint Sunny Beach turista gócpontja. Szinte látom a kivetett halászhálókat magam előtt, és hallom a tengerészek vesztét daloló szirének énekét. Csodálatos itt, sohasem akarok elmenni, mégis elmegyünk. Mert bepisilek és mert kell egy csík, plusz nem jó, ha ez a kedves, de totál más alomból való idegen egész nap velünk talál maradni.  

1. Nap Burgas, Sarafovo

Ülünk a buszmegállóban és várjuk a buszt, ami a tábla szerint Burgasba visz, olcsón és elég gyorsan. Még a felszállás utáni tíz percben is reménykedünk, jó buszon vagyunk. Mindenütt cirill betűk, angolul senki sem beszél. Érdekesek ezek a helyi járatok, minden buszon ül egy-egy ellenőr, jegyszedő, főleg nők. Itt nem lehet bliccelni, azonnal odamegy, ha te nem mész, mint a hegy Mohamedhez, és kíméletlenül megchargeol. Persze, nekünk eszünkben sincs lógni, de néhány péntek hajnalosnak azért megfordul a fejében. Főleg fiatalok és munkába igyekvő early shiftesek zötykölődnek a buszon. A maszk kötelező, de az orrára senki sem húzza fel, valaki meg totál leszarja. Őt sem szállítják le, ha kifizette a jegyet.
Te elalszol, most én őrködöm, nem keltelek fel, majd megnézed visszaúton a tenger partján elterülő várost, ha el nem pilledsz megint. Tíz perc után azért felébresztelek, nézd már csak két megállót jelez ez a kijelző, nem kéne tán leszállni?
 - De – pattansz fel, a power nap csodái, ugye.
A busz ajtó szisszenve zárul mögöttünk, Burgasban vagyunk. Nincs egy nyomorult levám se, soha nem játszottam még be utazásnál ilyet, hogy egyszerű nemtörődömségből elfelejtek váltani.
Az utcák még többnyire néptelenek, annyira korán van, így könnyen kiszúrom a colos travit meg az alacsonyabb barátnőjét, amint keresztben szelik át az úttestet a busz mögött. Egyenesen a szemben lévő pénzváltó felé nyargalnak, magas sarkaikon. Elvigyorodom. Most már én is kicsit otthonosabban érzem magam, utánuk eredek, követem őket, mint Alice a fehér nyulat. Megmutatják merre a pénzváltó, ők itt a balkáni spirit guidejaim.
Akkor érek át, mikor éppen kifelé jönnek, a magas kacéran mosolyogva lecsekkolja a melleim. Nincs terminál a pénzváltóban, nem fogadnak el bank kártyát. Mekkora retkes pénzmosó ez, kérem szépen, hát akkor itt egy tízezres, jó ropogós, remélem pormaradék azért nincs rajta, hölgyem. Ezen kívül két ezresem van, azt nem váltatom be. Ötvenvalahány levát kapok, most már legalább van némi kápém.

Egy tenger part menti parkocskában ülünk, zöld fák lombjai alatt. Muszáj leeröltetnem valamit a torkomon, hogy legyen energiám. Elnyammogok egy útravaló pogácsát, némi langyos mosdóvízzel, amit még a reptérről hoztam. Nem esik jól, minden falat küzdelem, de ez itt most nem kívánságműsor. Hoztam kalcium-magnézium-cink tablettákat is, lenyelünk egyet-egyet. A víz csillog odalent, a napernyők fehér fodrai táncolnak a szélben. Már most nagyon meleg van.
 - És még milyen meleg lesz. Nagyon meg fog baszni a meleg – figyelmeztetsz már most, de csak legyintek. Ezúttal nem írok vágóképet, úgyis el lehet képzelni, meg majd odaérünk…

(Most már végig írom rohadjak meg, szombat hajnal van, én természetesen ébren, amúgy szín józanul. Sosem voltam késői, se jó alvó, ellenben a gondolatok kavarognak, az írás terápiás, és ez az egész úgy, de úgy kikívánkozik. Breathing out.)

A bőséges reggeli után arra jutunk, hogy keresünk egy boltot hideg, cukros üdítőért, esetleg csokiért. Rójuk Burgas hajnali, még barátságos hőmérsékletű utcáit, kevés a nyitva tartó üzlet, de hát még reggel nyolc sincs. A zsákmányolt zöld fantával és a söröddel kiülünk egy panorámás padhoz, még pálmák is vannak körülöttünk. Szemben pedig tenger amíg a szem ellát, rajta óriás, monstrum-hajók. Lenyűgöző látvány, megint elfelejtem a fáradtságomat. Naptejjel kenegetem az arcom, a mellkasom és a vállaim, a nap reggeli sugarai is tűznek, nem akarok leégni és itt még azt hiszem, ezzel az egy kenéssel elleszek amíg a szállásra érünk. Hát, itt még nem baszott meg a nap, a délelőtt tizenegyes, harmincöt fokos melegével. Ez itt az előjáték.

Ébred a város, élednek az emberek, biciklisek, kutyások, sétáló rövidnadrágos lányok. Sniffelünk egyet és miután kigyönyörködtük magunkat a magaslatról elénk táruló csodásan meditatív és megnyugtató látképben, nyakunkba vesszük Burgas belvárosát.
Nem fogok hazudni, kurvára nem vagyok elragadtatva. Ez egy igazi lepattant gettó, olyan, mint Budapest rosszabb részei. Beton, szürkeség, csúf épületek, cirill betűs táblákkal tele aggatva. Az utcán piáznak az öreg alkeszek – persze én aztán a hátizsákom oldal zsebéből kilógó Savoy vodkával mire ítélkezem :D -, utánunk köszönnek, hogy Das Ve Danya és még egy pocsék kiejtésű Gutentágot is hallani vélek. Leülünk itt, leülünk ott, tényleg egyre melegebb van, igazából szörnyen meleg, itt más ez a harmincöt fok, mint otthon. Persze a nem alvás, alig evés, szívás-ivás emel rajta 25 vagy inkább 35 százalékot, de elég durva, na.

Ez itt meg olyan, mint egy otthoni Deák tér, az se tetszik, de ez se. Nyaggatlak kicsit, hogy menjünk már tovább, visszasírom azt a kellemes, füves-fás tengerparti parkot, ahonnan elindultunk. Ez itt forró beton, mindenféle szépség és érzés nélkül. Túlélek, izzadok, megyek.
Belül ordítok. Érzem, hogy éget a nap, megkérdezem, nem vagyok-e rákvörös, megnyugtatsz, hogy nem. Azért arra jutok, hogy még egyszer átkenem magam, mielőtt az lennék, mentsük, ami menthető, ha már első nap leégek, a többi, alvás utáni nap is szenvedni fogok, amikor egyébként nem szenvednék. Vagy nem ennyire, de ezt most hagyjuk.
Belül ordítok, két órája talpalunk, már undorít a fanta nyálkás, langyos cukros mivolta. Hideg vizet veszünk, de az sem segít igazán. Sokszor keresünk WC-t, eleinte nekem többször, de később már neked. Én kiizzadok mindent és bevallom, nem merek alkoholt inni ebben a melegben, mert nem tudom mennyire bírnám fizikailag. Mentálisan jót tenne, az tuti, de inkább választom a tisztaságot most.
Nem hisztériázok, nem panaszkodom, ha kérdezel, igyekszem kedves, normális hangon felelni. Két évvel ezelőtt tuti idegrohamot kapva hibáztattalak volna, hogy baszki miért nem tudtunk éjszaka kivenni egy szobát, ha már így elkúrtuk a foglalást? Hogy lehettünk ilyen idióták? Nem vagyunk már húsz évesek, másfél nap szállás nélkül, hát el lesz baszva az egész nyaralás, mit gondoltunk mi?!
De kussolok, tényleg. Diplomatikusan megjegyzed, hogy te is szenvedsz.
- Hála istennek – mondom -Már úgy értem, hogy örülök, hogy nem csak én érzem, annak nem örülök, hogy szarul vagy.

Hihetetlen, és még most is az, hogy egyszer se vesztünk össze. Előre egyezséget kötöttünk ugyan, de az elmélet és a tervezés az mindig más, mint a gyakorlat. Akárhányszor kikívánkozna belőlem egy sor „haza akarok menni-gyűlölöm az egészet – és különben is minek vagyok életben és hogyan fogok én dolgozni így hétfő reggel ha már most ilyen trágyán vagyok” – akkor veszek egy levegőt, iszom egy korty vizet és arra gondolok, hogy én voltam a fő szurkoló pom pom lány a csapatban, mikor kinézted a repjegyet és közösen foglaltuk le a szállást. Csak a foglalás visszaigazolása után eszméltünk rá, hogy várjunk csak, írni kéne a tulajnak, hogy át tudnánk-e venni korábban, de ez bukó volt, mert közvetlenül előttünk is megszálltak ott. Hát ez van. Fehér kalandtúra Bulgáriában, aztán majd alszunk, amikor alszunk.

Visszatérünk a parkba, a parkhoz, már alig élve. Úgy döntünk, itt már nem fürdünk meg a tengerben, mert, ha a maradék energia tartalékot is feléljük, lehet, hogy elvész a kulturáltnak vélt ábrázatunk maradványa is. Még tartunk tőle, hogy face-to-face kell átvenni a szállást, még sehol sincs az ajtóban hagyott kulcs, és a fél órával később olvasott SMS felszabadítása, amit az airbnb host írt, hogy az előttünk lakók elmentek, és a szállás is ready. A haza buszozás is kemény, tömött a busz és brutál a meleg, a forgalom őrült, ezek úgy vezetnek, mint az állatok, vagy úgy, mint az olaszok, vagy épp, mint nálunk otthon. A mellettünk lévő sávban valaki diagonál előzni akar, megakadnak az autók, hatalmas dudálás, hé haver, ez kurvára baleset veszélyes volt. A busz akkorát fékez, hogy te is felébredsz rá mellettem. Ahogy kinézek az ablakán látom a roncs szállító kocsit, egy másik helyszínről… Aztarohadt Élet, megmarkolom a korlátot, csak érjünk már a szállásra…

Sarafovo megint, végre visszavisz a busz. Napközbeni konszolidált nyüzsi, van élet, de közel sem akkora tömeg, mint főszezonban, július közepén képzelné vagy várná az ember. Végkimerülés határán, égő fejjel keressük az utcatáblát, a szállást, minden ház majdnem ugyanolyan. A tulaj szerencsére aktív és bekarikázott fotókat küld nekem viber-en. Egy kis délibábos tévelygés után végre megvan, a kulcs a zárban, te már örülsz a hatalmas terasznak, ami csak a miénk, én meg a hideg zuhanynak és annak, hogy levethetem a ragacsos, koszos ruháim. A zuhany szinte orgazmus, annyira jó, csak állok és locsolom magam, hátam a csempének vetve. A közérzetem máris jobb, utána mentegetőzöm kicsit, hogy bocs, de én ki nem ülök a teraszra, mostazonnal kell két óra alvás. Három lesz belőle, hamar kidőlök, előtte még írok muternak meg barátnőnek, hogy igen, bírjuk, élünk és szálláson vagyunk, no worries.
Én sem aggódom végre, hanem álomba merülök, rendes, mély álomba. Rövid, de vízválasztó alvás. Mikor felébredek új fejezet kezdődik és az agyam úgy kapcsol át a bipolaritás pozitív pólusába, mintha mi sem lenne egyszerűbb ennél.

Rendelünk egy pizzát a szemközti étteremből, elmajszoljuk a teraszon. Életmentő, energiával feltöltő drága szénhidrát. Utána vízszintes kávé és végre finomabb italok. 1-2 leváért szedres cidert adnak a boltban, a sör is olcsó, a vodka is, és nappal azért jóval nagyobb a választék mindenből. Energiával eltelve, várakozással teli indulunk le a partra. Hat után ingyenes a napágy, de a nap még melegen süt és a víz is csodás. A strand népes, de nem telített. Kényelmesen elfekszem egy napágyon egy üveges tequila sunrise társaságában. Várom, hogy kicsit szívódjon a naptej, aztán a kötelező napágyban fekvős tengerre néző lábkép után a vízbe gázolok. Arra számítok, hogy hideg lesz, de nem érdekel, gyorsan akarom a habok közé vetni magam. Meglepődöm kellemes, barátian hűsítő hőmérsékletén. Lebegek, nincsenek gondok, se gondolatok. Semmi sincs, csak a víz és én. És persze te is, bocsika, ez az én útinaplóm. Azért rád is figyelek, elringatlak a vízen, hogy lebegj egy kicsit, ha már úszni nem tudsz. :) Nagyon finoman hullámzik a víz, beúszom az utolsó bolyáig, ahol már nem ér le a lábam és már emberek sincsenek körülöttem. A tenger gyógyítja a lelkem, giccses, de akkor is. Már csak ezért az érzésért és pillanatokért megérte az egész utazás. Sírni lenne kedvem a gyönyörűségtől, vissza sem tudom idézni, mikor éreztem maga, utoljára ilyen gondtalannak és természetesnek. Mikor tudtam csak úgy lenni, létezni, szorongató érzések, aggályok vagy bármi nélkül…

Megfogalmazni, leírni sem tudom mi ez.

Pure existence.

Végre.